Habsburg-főherceg köveztette le a Liget utat
A tetemes távolság ellenére a Temesvárra vezényelt. „száműzött” Johann Nepomuk Salvator von Habsburg-Toskana (1852-1890) főherceg mindkét bizalmasával – unokatestvérével, Rudolf trónörökössel és szerelmével, a balett-táncosnő Ludmilla Hildegard Stubellel – tartotta, ápolta a kapcsolatot. Gyakorta találkoztak is. Kötelességtudóan, fegyelmezetten tett eleget szolgálati feladatainak a Temesvárott állomásozó tűzérezrednél, amelynek fegyvertára és laktanyája az 1856-ban alapjaiból újjáépített egykori Hunyadi-kastélyban volt. A civilekkel, a város közpolgáraival sem kerülte az érintkezést. Tiszttársaival naponta végiglovagolt a lovasság számára kialakított Hosszú Allén, amely a Józsefvárosból a Gyárvárosba, háza közelébe vezetett. Rendszeres látogatója volt az otthona szomszédságában elterülő Városligetnek, amelynek karbantartását, bebútorozását, fejlesztését többször is adományokkal támogatta. Uniformisban jelent meg esténként megszokott társaságával, jobbján az elmaradhatatlan báró Milutinovics őrnaggyal, az adjutánssal, balján udvarhölgyével, Schreiner Tini kisasszonnyal – az Előparkban üzemelő Angol Királynő vendéglőbe és a melléje emelt színkörbe és bálterembe, a gyárvárosi Arénába. János főherceg a mulatóhelyre is magával vitte két szurokfekete ujfundlandiját. Baj történt a hangultos esték egyikén: Johann Salvator ebe rátámadt a kávéház-tulajdonos pincsijére, amelyet meg is fojtott és szétmarcangolt. A főherceg társaságával csakhamar sietősen távozott a lokalból. A fekháborodott vendéglőst alig tudták lecsendesiteni: bosszút esküdött, fogadkozott, hogy lelövi a főherceg kutyáinak egyikét. Töltött vadászfegyverrel lesett éjszaka a főherceg kedvenceire. Feltett szándékáról értesülve a főherceg személyesen kereste fel az Angol Királynőben Panits Tihamért, akinek indulatait megkísérelte mérsékelni, okos érvekkel jobb belátásra bírni. A kárpótlás, a „fájdalomdíj” felajánlása, kilátásba helyezése vezetett végül a felek megegyezéséhez, kibéküléséhez. A sértett azonban nem pénzt kért kutyája elpusztításért, elvesztéséért, hanem az utca kikövezését a főherceg házától az Erdélyi kapuig, tekintve, hogy „a szegény hivatalnokok és a sok iskolásgyerek a Gyárvárosból a Belvárosba csak egy sártengeren keresztül érhet el!” Panits az udvari etikettel nem sokat törödve állítólag határozottan kijelentette: „Magának ki kell köveztetni ezt az egész utat, direkt a mi kedvünkért. Ha ezt megteszi, megkegyelmezek a kutyájának!” A vendéglős azt is kikötotte, hogy a téglákat ne lapjukra fektessék, hanem élükre állítsák, hogy tovább tartsanak. Johann Salvastor főherceg betartotta igéretét, beszélt a várossal, s kiköveztette a Parkstrasse teljes hosszát, amelynek a téglaburkolata 1900-ig tartott, amikor aszfaltozták a kiszélesített Liget utat.
Hétpecsétes, életveszélyes titokként, amit senki másnak nem volt szabad továbbadni, elmesélni, terjedt Temesváron szájról szájra a pletyka, a „bizalmas információ”, hogy az egyik visszavonultan, magányosan élő özvegyasszony vézna, hirtelen szőke, Lórinak becézett kislányának János Szalvator főherceg az apja. A szigorúan őrzött és gondosan álcázott titkot a szóbeszéd – miként azt Várhegy címen publikált memoár-kötetében a középfokú tanulmányai egy részét a Bánság szívében végző Herczeg Ferenc megírta – még a kegyesrendi főgimnázium diákjai füléig is eljuttatta.. Karinthy Frigyest parafrazálva elmondhatjuk, hogy a jámbor temesváriak, amit nem mondhattak el senkinek, elmondták mindenkinek. Dúsan bimbozott ls virágzott a Béga-csatorna két partján a pletyka.
A főherceg különben imádta a vizet. A Habsburg-sarj előszeretettel evezett a Bégán. Belépett a Regatta Csolnakázó Egylet tagjai sorába. Mikor végképp eltávozott Temesvárról, vasladikját a Regattára hagyta, mely régi valamint a 1910-ben fölavatott telepén évtizedeken át őrizte. Nyomon követhette a Városi Színház grandiózus épületének tető alá kerülését, akár részt is vehetett az 1875. szeptember 15-én tartott avató ünnepségen. Az épületben helyet kapott luxusszálloda rokona és barátja, Rudolf méltóságos titulusát viselte: Hotel Kronprinz – Koronaherceg Szálló. Nagy presztizsnek és látogatottságnak örvendett. Mivel a laktanyai szolgálat nem kötötte le minden idejét, Johann Salvator szorgalmasan írta s különböző álneveken – a már említettek mellett: Johann Traunwald, Johann von der Traun, Johann von Traunstein stb. – publikálta cikkeit, elemzéseit, vitairatait, birálatait. Alezredesi rangot kapott 1874-ben.
1883-ban hagyta el a nyomdát Drill oder Erziehung /Idomítás és nevelés/ című könyve, amelyben akárcsak cikkeiben és előadásaiban a hadvezetés felfogásával és elavultnak minősített gyakorlatával, vitába szállva azt bizonygatta, hogy a katonát nem idomítani kell, mint valami tanulékony állatot, hanem oktatni kell, körültekintően fel kell készíteni a szolgálatra. A katonának mindenekelőtt szellemi kiképzésre van szüksége, s csak másodsorban testire, fizikaira. Meglátása szerint, harcdöntő ereje lehet annak, ha a katona lelkesedik azért, amiért harcol. A hadsereg betokosodott, avitt szellemét és módszereit élesen támadva értekezésében a katonaság emberségesebb neveléséért, felkészítéséért szállt síkra. Az ifjabb főhercegek között az egyetlen volt, aki a katonaéletnek valamennyi oldalát személyes tapasztalatból behatóan ismerte. Tobb kiadást megért könyve különösen nagybátyjának, a hadsereg mindenható főparancsnokának, Albert főhercegnek a neheztelését, mélységes haragját váltotta ki. Kötete, progresszív beállítottsága és liberális gondolkodása miatt kegyvesztett lett a császári udvar előtt is.
Az 1884-ben megjelentetett Einblicke in den Spiritismus /Bepillantás a szpiritizmusba/ című könyvében azt az esetet, „igaz történetet” elevenítette fel és írta le, amelyben a bécsi Burgban Rudolf trónörökössel leleplezték egy Bastien nevű spiritiszta trükkjét. szemfényvesztő csalását. A két fiatal főherceg nem hitt a babonákban, a népbutító mutatvényokban és praktikákban, nyakon csipték és elfogták a császárvárost heteken át izgalomban tartó spiritiszta által „megidézett” szellemet. Ezredesként 1876-1878 között Komáromban állomásozott. A kedvelt fegyvernemétől a nehéztűzérségtől – „renitenskedései” miatt ugyancsak büntetésből – átirányították a gyalogsághoz. 1879-ben 27 esztendős korában, egy gyalogdandár parancsnokaként vett részt a délszláv hadjáratban, Bosznia-Hercegovina megszállásában, annexiójában. Altábornaggyá léptették elő ugyanazon esztendőben, s hadosztály-parancsnokként Pozsonyba vezényelték. Táborszernagyi rangot kapott, 1883-ban Linzbe helyezték át. Megírta és 1877–80-ben két kötetben megjelentette Geschichte des k. k. Linien-Infanterie Regiments Erzh. Wilhelm Nr. 12 /A 12-es számú cs. k. sorgyalogezred története/ című szakmunkáját. Mértékadó katonai szakíróvá vált. „Katonai képzettsége oly magas fokú volt, hogy nagy háború esetére őt tekintették az osztrák-magyar haderő jövendő főparancsnokának.”
I. Sándor bolgár fejedelem halála (a Battenbergi-ház kihalása) után,1886-ban, Johann Salvatornak felajánlották Bulgária koronáját, de ő visszautasította azt. A bécsi udvari körök azt vetették a szemére, hogy „a kelleténél is jobban buzgólkodott Koburg Ferdinánd herceg bolgár trónjelöltsége érdekében”.
Vitathatatlan érdemei dacára kegyvesztettként rengeteg bántás, támadás, hátrányos megkülönböztetés, méltánytalanság és igazságtalanság érte. 1887 szeptemberében megfosztották dandárnoki állásától „Nemes szívű, bátor lelkű, nyilteszű. Oda túl a Lajthán alig volt az uralkodóházbeli sarjak közt nála népszerűbb. Rajongott érte a polgári társaság, melyben megjelent, katonái imádták, s tűzbe mentek volna érte.” – jellemezte a Vasárnapi Újság. Áldatlan, kilátástalan helyzetbe került, ami idegileg és lelkileg is komolyan megviselte. A nagytehetségű, nyíltszívű és szókimondó, ízig-vérig katona főherceget tétlenségre kárhoztatták ellenségei és irigyei. Erősen bántotta, hogy a császári család tagjai tartos kapcsolatát a Millinek becézett táncosnővel Ludmilla Hildegard Stubellel nem akarták elfogadni, egyenesen demenciának minősítve azt.