A polgárosult főherceg

Johann Nepomuk Salvator von Habsburg-Toskana főherceg a semmittevésbe, a mostoha körülményekkel és viszonyokkal vívott küzdelemben belefáradva s fölfogva, tudatosítva hogy, a hadsereg kötelékébe sohasem léphet vissza, 1887-ben önként levetette az egyenruhát, lemondott rangjáról, s kilépett a császári és királyi haderő szolgálatából.
Mélyen elszomorította és megrendítette János Szalvátort unokatestvérének, meghitt barátjának és bajtársának, Rudolf trónörökösnek 1889 januárjában Mayerlingben elkövetett öngyilkossága, és felháborította, elkeserítette a tragédiát követő alantas, kegyeletsértő eltussolási akció. Tulajonképpen ez volt az utolsó csepp döntése meghozatalához, végérvényes szakításához az álnok, képmutató Habsburgokkal.
Feltételezhetően miután tájékoztatta feltett szándékáról a dinasztia fejét, I. Ferenc József császárt és királyt, 1889-ben egy párizsi kiállításon a sajtó jelenlevő képviselői előtt jelentette be, hogy a hadseregben viselt katonai rangja után főhercegi címéről, a trónöröklési sorban elfoglalt helyéről, valamint a főhercegi címmel járó összes előjogról és pénzbeli járandóságról – „a főhercegi apanázsról” – is önként le kíván mondani. Kivált a császári családból, és felvette a polgári Johann Orth nevet, amelyet a gmundeni-tó partján emelkedő kastélyától kölcsönzött. Kérte a császári családból való elbocsátását. Nemcsak az udvarból, a famíliából száműzték, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia területéről is. Választottjával, ifjúkori szerelmével, a balett-táncosnő Ludmilla Hildegard Stubellel a kantonok országába távozott, ahol felvették a svájci állampolgárságot, majd Angliába utaztak, ahol végre összeházasodhattak. Johann Orth nemcsak olaszul és németül, hanem franciául és angolul is beszélt. Orth János Hamburgban – más források szerint, Fiumében – hajóskapitányi jogosítványt szerzett. A tengerésztiszti oklevéllel a kezében készült „épp úgy, mint más, önmunkájára utalt, közönséges ember” kenyeret keresni. Salvator János főhercegből, aki a nagy német kikötővárosban megvásárolta a Santa Margherita nevű háromárbocos teher-gőzhajót. Legénységet szerződtetett s felesége társaságában Föld körüli útra indult.
Uruguay és Argentína között a La Plata folyó torkolatvidékén volt útjuk első állomása, majd Chile felé indultak tovább. Júliusban Patagóniában kötöttek ki, ezután senki sem látta többé sem a hajót, sem 25 utasát. Johann és Milli mellett 3 hajótiszt és 20 matróz tartózkodott a gőzös fedélzetén. A hajó cement-rakományával nyomtalanul elsülyedt, roncsai, a katasztrófa áldozatainak maradványai sem kerültek elő soha. „A katasztrófa oka világos. A Horn-fok válságos hely a tengerészekre nézve, és kipróbált tengerészeknek egész ügyességükre van szükségük, hogy az ottani viharokkal dacolhassanak. Orth János Montevideóban maga vette át hajója vezényletét, hogy azzal a nagy Óceánt áthajózza. Ez pedig nehéz vállalkozás volt, mert Orth mint tengerész semmiféle tapasztalattal nem bírt. Orth letette ugyan a kapitányi vizsgát, de a szabályszerű gyakorlata nem volt meg” – írta Dél-Amerikából, Lussinpiecolóból – ahonnan két matróz is szolgált a Santa Margheritán – érkezett értesülések alapján 1891. november 21-i számában a Délmagyarországi Közlöny, amely arról is beszámolt, hogy a hajóskapitány mennyire közvetlen viszonyba, jóságos kapcsolatban állt matrózaival: „Orth nemcsak, hogy nagyon humánus ember volt, de szerette is matrózait, meglátogatta családjaikat és mikor embereivel Lussinba érkezett, ezek mindig azt mondták, hogy ők egy családot képeznek a hajón, amelynek feje és atyja Orth János.” A lefolytatott vizsgálatok azt valószínűsítették, hogy a Santa Margherita 1890. július 12-én a Horn-fok körül tomboló téli vihar során süllyedhetett el, a kelet-patagóniai Cabo Tres Puntas környékén. A legénység és az utasok, köztük Orth kapitány és felesége feltehetően a tengerbe vesztek. Évtizedekkel később a tragikus esetről írva Herczeg Ferenc a főherceg és a tengerészeti hatóságok felelősségét firtatta, tette szóvá: „Szegény Orth János hiába tette le a főhercegi rangját, ő mégis annak lett az áldozata. Mikor megunta a katonai szolgálatot, nagy sebbel-lobbal megtanulta a navigálás mesterségét és a lojális tengerészeti hatóság bizonyára szerencsésnek érezte magát, hogy kiadhatta neki a hosszú járatú kapitány pátensét. Ha szegény ember fia lett volna, nem eresztették volna ki olyan hamar az óceánra és a tűzföldi orkán nem vizsgálta volna felül olyan borzalmasan a kapitányi diplomáját.” Johann Salvator édesanyja, Mária Antónia hercegnő sohasem adott hitelt legkedvesebb fia halálhírének, és nem is viselt gyászruhát. Mindent elkövetett, hogy szeretett fiának legalább a holttestét fölkutattassa, de erőfeszítései hasztalanoknak bizonyultak. Nem vette fel a 600 000 márkányi biztosítási összeget. A volt főherceg végrendeletét 1893-ig nem bontották fel és nem hirdették ki. Némelyek azt állították, hogy a Santa Margheritát egy osztrák hadihajó vette ágyútűz alá az uralkodóház utasítására, hogy a sokat tudó, kulisszatitkokat is ismerő, a „hadereget túlokosan bíráló” volt főherceg ki ne teregethesse az Habsburg-dinasztia szennyesét. Akadtak olyan feltételezések is, hogy Johann Orth és felesége, Ludmilla Hildegard Stubel átvészelte a vihart, s visszavonultan Patagóniában illetve Dél- és Észak-Amerika valamelyik rejtett zugában éltek. Az újságok riporterei hol itt, hol ott fedezték fel a legendás párt. Életükről, szerelmükről, házasságukról, rejtélyes eltűnésükről rengeteget írtak. Voltak időszakok, amikor a lapok hasábjain egymást érték a szenzációsnál szenzációsabb beszámolók, tudósítások, vallomások. Akadt néhány olyan férfi is, aki Johann Orthnak, illetve egyenesági leszármazottjának adta ki magát. Egy Alexander Hugo Køhler nevű norvég férfi 1945-ben, a halálos ágyán azt állította, hogy ő János Szalvátor főherceg, és annak idején megvásárolta egy norvég matróz iratait, aki valóban odaveszett a Santa Margherita hajó elsüllyedésekor. Køhler leszármazottai 2007-ben be is jelentették igényüket at orthi kastélyra, illetve más vagyontárgyakra, és követelték, hogy Køhler sírjának felnyitásával végezzenek DNS-vizsgálatot az igény jogosságának megállapítására. Viszont amikor közölték velük az eljárás általuk viselendő tetemes költségeit, elálltak szándékuktól. Hivatalosan Johann Orthot és feleségét 1911. február 2-án nyilvánította holtakká a bécsi udvarnagyi biróság, amely a halálozás napjául 1890. július 21-ét jelölte meg. Hagyatékukat 1912-13-ban Berlinben elárverezeték. Haláluknak körülményei mindmáig tisztázatlanok maradtak.
Élettörténetük, személyiségük, legendájuk próza- és drámaírókat, színházi, film- és TV-rendezőket, koreográfusokat is megihlettek. Jules Verne, aki Velencében ismerkedett meg Johann Salvator főherceggel, akit nagyrabecsült s akinek aztán levelezőpartnerévé vált, Sándor Mátyás című regényének címadó figurája sok hasonlóságot mutat János Szalvátorral (és bátyjával, a természetbúvár Lajos Szalvátorral). Megragadta a főherceg alakja, fordulatos élete Jókai Mórt is, aki Johann Orth történetét Ahol a pénz nem Isten című regényébe illesztette bele. Krudy Gyula Az utolsó gavallér című regényében idézte meg a trónörökös Rudolf főherceg és János Salvator alakját is. Dékány András Az elveszett sziget című regényében az osztrák hadihajónak tulajdonította Johann Orth és a Santa Margherita elsüllyesztését. Fóthy János fordításában Budapesten jelent meg magyarul 1923-ban az Orth János tragédiája. A főherceg, akit elnyelt a tenger című regény. Wolfgang Bauer összegyűjtött műveinek 8. – Színművek – kötetében 1996-ban publikálta Die Kantine. Capriccio á la Habsburg című színjátékát. Rolf Randorf rendezte 1921-ben a Das Geheimnis der Santa Margherita /A Santa Margherita rejtélye/ című filmet A neves zsidó-magyar származású filmrendező 1922-ben fejezte be az Eine versunkene Welt /Egy eltűnt világ/ című filmjét, hogy aztán 1924-ben Berlinben forgassa le Tragödie im Hause Habsburg /Tragédia a Habsburg-házban/ című némafilmjét. Karl Ludwig Diehl és Ellen Richter főszereplésével, Willi Wolff rendezésében kerül vászonra 1932-ben a Das Geheimnis um Johann Orth/Johann Orth titka/ című történelmi filmdráma. Hans Schott-Schöbinger jegyezte rendezúként 1954-ben Der rote Prinz /A vörös herceg/ című filmet,
Johann Nepomuk Salvator von Habsburg-Toskana elköltözését követően a temesvár-gyárvárosi ház új, egymást váltó tulajdonosok birtokába került. A 19. és 20. századok fordulóján Herczl Illés és Herzl József mészárosok birtokolták az ingatlant, amelybe 1912-ben Herczl Józsefné köttette be a vezetékes ivóvizet. A bérpalotában, amelynek a földszintjén egy időben a belvárosi Arany Szarvas vendéglőt és szállodát is bérlő Lenz Alajos vezette nyilvános fürdő üzemelt, lelt otthonra Fellbogen Mór dr. cs, és kir. ezredorvos, Bayer Bernát felmérési felügyelő, Baader Ede kereskedelmi utazó – Baader Henrik a városi villamos vasút igazgatójának a fia –, Krummer Miklós famérő és Fenyves Vilmos kereskedősegéd, Oberschill Károly kőművessegéd, Weisz Lajos alkusz,Wanderer Antal napszámos. Bérlőként az épületben töltötte élete utolsó éveit Küttel Beatrix, Küttel Károly polgármester özvegye is.