Coronini-előpark

Keleti irányba a vár falaitól, védműveitől és sáncaitól a Gyárkülváros Fő utcájáig szinte a 948 m széles vársík terült el, amelyen a katonai hatóságok erődvédelmi szabályok, előírások és megfontolások okán nem engedtek fákat ültetni, szilárd anyagokból épületeket emelni. Nem nyújhattak fedezéket, búvó- és rejtekhelyet a támadóknak, másrészt nem akadályozhatták, zavarhatták a várvédők lőfegyvereinek hatékony használatát. A vársíkon hosszú időn át elvileg – csak fű nőhetett. Jeles alkalmakkor katonai díszszemléket, felvonulásokat, népünnepélyeket rendeztek, tartottak az explanadon. A német fejedelemségekből a Maros és az Al-Duna közére beözönöltetett, lehajóztatott vagy -szekereztetett svábok, elzásziak, lotharingiaiak hagyományaikat, népszokásaikat, viseletüket, munkamoráljukat, gazdálkodás-módjukat, szerszámaikat stb. is magukkal hozták. Közösségi életük megszokott kereteit, bevált formáit is siettek átplántálni új telephelyeikre. Német mintára, a többszáz éves honi tradíciót átmentve és folytatva, a 18. században három nagy hullámban valamint a szórványosan, kisebb-nagyobb csoportokban érkezett telepesek falvaik, községeik fegyveres védelmének biztosítása céljából is – elvégre olyan tájegységre érkeztek, ahol a török hódoltság több mint másfél évszázada alatt s azt követően még hosszú időn át az útonállás apáról fiúra szálló foglalkozás, „népi mesterség” volt, különösen a románok és a szerbek körében. Egyébként sem fogadták túlságosan barátságosan a távolról jött, kivételes előnyökkel elhalmozott, idegen nyelvű és vallású „betolakodókat”. A Balkánról korábban benyomultak védték önkényesen elfoglalt szántóföldjeiket, kaszálóikat, erdeiket. Gyakoriak voltak a f egyveres összecsapások. Részben a hagyományőrzés nemes szándéka, másrészt az önvédelem parancsoló kényszere indította arra a sváb telepes községeket, hogy benépesítésük után férfiaik vadászcsapatokba szerveződjenek, hogy ú. n. „Schützen-Verein”-okba tömörüljenek. Ünnepi alkalmakkor aztán testületileg vonultak föl a lövész-alakulatok, „és üdvlövésekkel, vitézi látványosságokkal szórakoztatták a hőslelkületű fiaikra büszke svábokat”. Temesvárott a 18. század derekán szervezték meg, állították fel a fölfegyverzett vadászcsapatot, polgárhad-alakulatot. Temesvár szab. kir. várossá instaurálásának Eötvényesi Lovász Zsigmond alispán, kir. biztos jelenlétében 1782. szeptember 16-án megrendezett ünnepségén a lövészek díszfelvonulásukkal „pompáztak”.
A „tilalmi övezet” keleti oldalán már a 18. században megjelent két fából – nem szilárd anyagból! – emelt építmény a tágas táncteremmel rendelkező Svájci Kocsma valamint a fogadót, vendéglőt, kávéházat, báltermet és nyári színkört üzemeltető Angol Király, amelynek nevét az 1838-ban Nagy-Britannia trónjára lépett Viktória királynő (1819–1901) iránti tiszteletből Angol Királynőre bérmáltak át. Mindkettő a Malom-árok bal oldalán, a Seiler-kert szomszédságában üzemelt, állt a temesváriak rendelkezésére.
A temesvári polgári vadászzászlóalj új zászlót szerzett, amelynek ünnepélyes felszentelésére 1844. október 27-én a Gyárkülváros felőli vársíkon került sor. A temesvári lövészek V. Ferdinánd király anyját, Karolina Auguszta királynét kérték fel zászlóanyának, aki drága zászlószalagot küldött az alakulatnak. Az ünnepség fényét, a katonai és világi előkelőségeken kívül, az ország számos polgárhada küldötteinek jelenléte, felvonulása emelte. Az eseményt nagyméretű festményen örökítette meg a dúsgazdag textilgyáros, Bersuder Lajos (1825–1895), „vasárnapi festő”, akinek apja, Bersuder Lajos József (17941866) tagja, egyik parancsnoka volt a lövészegyletnek. Egyébként a lövész Bersuder déd-, a festő nagyapja volt a világhírnevet szerzett hegedűművésznőnek, Martzy Johannának (1925–1979), akinek tiszteletére világra jötte centenáriumán emléktáblát lepleztünk le a temesvári Új Ezredév Református Központ koncerttermének bejáratánál.
Jóval a vár katonai erődítmény jellegének feladása előtt a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság koronatartomány katonai és polgári parancsnoka, gróf Johann Coronini-Cronberg altábornagy hágta át, játszotta leleményesen ki elsőként a hadászati rendelkezéseket, megszorításokat. Rendeztette a vármező, a katonai fatelep, a Malom-árok, a Malom- és a Faúsztató- csatorna közötti részét, elegyengetette és befásíttatta a területet, létrehozva a nevére keresztelt parkot, a későbbi Városligetet.
A várparancsnok, a tartományt kormányzó gróf Johann Coronini-Cronberg altábornagy tette, vakmerő megvalósítása a városatyákat is felbátorította, cselekvésre serkentette, Kijelölték az Andrássy út nyomvonalát, s 1868-tól elkezdték parcelláztatni s kiárusítani a várból kivezető, a Gyárváros, majd Lugos felé tartó út bal oldalát szegélyező házhelyeket, amelyekre nagyobb részt emeletes bérpalotákat emeltek. Az út jobb fele s a sétatér utáni terület továbbra is gondozatlan, gazos, gödrös, buckás grund maradt, közkedvelt, tágas játszóhelye a Gyárváros gyermekrajainak. Temesvár szab. kir. város, amikor megvásárolta a katonaságtól a területet, a megkötött szerződésben vállalta, hogy a liget mögötti földeket parkként fogja fenntartani és kezelni.
A térséget a Kötélverők mezejének, majd Coronini Előparknak vagy csak egyszerűen Előparknak nevezték. Még ha ligetesítéséhez hozzá sem kezdett a város. Temesvárott a kötélverés a megbecsült, elterjedt mesterségek közé tartozott. Termékeik a mezőgazdák, az állattartók, a kereskedők és az iparosok körében egyaránt nagy keresletnek örvendtek. A kötélverők jelentős hányada a Gyárvárosban lakott és dolgozott. A kender megtisztásától, szösszé alakításától a zsinórok sodrásáig, „egybefogásáig” több munkafázis elvégzésére, különböző szerszámok, szerkezetek és berendezések használatára, igénybe vételére volt szükség. A műhelyek zárt tere általában nem bizonyult elégségesnek a mesterség gyakorlásához. 20 méteresnél hosszabb kötelet a műhelyben el sem lehetett készíteni. A Gyárvárosban tevékenykedő kötélverők birtokba vették a vársík keleti szegélyét, ahol színeket, fedett állásokat, -deszkabódékat, viskókat, raktárokat tákoltak össze. Kötélverőmester volt a Temesvárott született hírneves történész, Pesty Frigyes (1823–1889) édesapja is.
Az Előpark nevezetességének, legfőbb attrakciójának az Angol Királynő számított, amelynek fogadója kényelmes szobákat, vendéglője ízletes ételeket, kávéháza válogatott italokat, bálterme kiváló táncparkettet, színköre hangulatos, szórakoztató előadásokat kínált a betérőknek, a „tisztelt publikumnak”. A lokál megnyitásakor – miként már említettük – az Angol Király nevet viselte, csak Viktória királynő trónra lépése után változtatták meg, „nőiesítették” a mulató-komplexum nevét. Kedvelt, előszeretettel látogatott helye volt hosszú évtizedeken át a gyárvárosiaknak is az Angol Királynő, de főként hétvégeken nagy számban mulattak deszkafalai között a belvárosiak is. Viszonylag közel üzemelt az Erdélyi-várkapuhoz, amelyen a 21 órai zárásáig be lehett jutni a vár belterületére, másrészt a Béga-parti város polgárai az 1738-39-ben pusztító pestisjárvány megszüntekor fogadalmat tettek, hogy vasárés ünnepnapokon semmiféle kocsmába, borházba, vendéglőbe be nem térnek. A városi tanács vigyázott arra, hogy a fogadalmat szigorúan betartsák. A várban vasárnaponként minden vendéglő, kocsma, kávé- és sörház zárva maradt. A 18. század végére a temesváriak kiokumulálták, hogy a fogadalom igazából csak a Belvárosra vonatkozott, érvényessége nem terjedt ki a külső negyedekre. A mulatni kívánók nyugodtan iddogálhattak, énekelhettek és táncolhattak az erődítmény falain kívül. Vasárnapokon a belvárosiak valósággal elözönlötték a külvárosokat – leginkább a vendéglátó helyek sokaságával „megrakott” Gyárvárost. Rendszerint az Előparkban, az Angol Királynő közelében állították fel sátraikat a Temesvárt fölkereső vándorcirkuszok is. A Seiler-mezőn egy Weisz nevű vállalkozó fából cirkuszépületet is emeltetett.
Megnőtt, látványosan megélénkült vasár- és ünnepnapokon a forgalom a Belváros és a külnegyedek között. Bér- és társaskocsik 10 krajcárért szállították a várbelieket a külvárosi mulatóhelyekig.
A temesvári kőszínházat bérlő nagyszebeni színházigazgató, Eduard Kreibig (1810–1888) tartott német társulatával 1848-ban előadásokat az Arénában. Egy hónappal később, 1848 júliusában a Schöld vezette együttes játszott Temesváron ugyancsak a színkörben. Nagyszerű apaszínész volt a direktor, akinek kimunkált alakításait mindig élvezte és sokra értékelte a közönség. Németre fordított magyar darabokat is műsorrendjébe iktatott. Julius Guye színész jutalomjátékaként mutatták be Szigligeti Ede A két pisztoly című dalos-táncos darabját. A Temesvárott tartott két előadása jövedelmét – 100 frt 50 kr-t – „a haza javára” adományozta.