„Míg Komárom áll, áll a magyar nemzet is”

Az országgyűlés elnökétől, Almásy Páltól (1818-1882) szer­zett elkeserítő értesülés után négy megbízható emberét, hírszerzőjét Klapka György szétküldte az országba, akik visszatérve jelentették, hogy a magyar szabadságharc ügye egyértelmúen elbukott. A hírszerzők által megszerzett Pressburger Zeitungból 1849. augusztus 18-án bizonyosodott meg a világosi fegyverletétel hírének valódiságáról. Sírógörcsöt kapott. „Klap­­ka a szobájába vonult – írta a szülővárosához, Komáromhoz szoros szálakkal kötődő szépíró, Jókai Mór (1825-1904) – és keservesen sírt, mikor a megölő hírt elolvasá! Fel van írva a krónikákban, hogy sírt.” A Komáromi Lapok csak 1849. szeptember 1-jei számában közölte Nem kételkedhetünk többé címmel a döbbenetes hírt: „A nemzetnek Görgeire bízott hadserege, az első, harmadik és hetedik hadtest m. hó 13-án Vilá­gos­nál, Arad előtt lefegyvereztetett”. Komárom várában 1849. augusztus 19-én jelent meg az első osztrák parlamenter, hadi követ, báró Büttner főhadnagy, aki Liebler vezérőr­nagy, dandárparancsnok levelét kézbesítette, amelyben kapitulációra, Görgei Artúr példájának követésére szólíłtott fel Klapka Györgyöt, aki az ajánlatot, az alkudozást elutasította. Másnap, 1849. augusztus 20-án, amikor az osztrákoknak sikerült ismét körülzárniuk az erődítményt, Miklós cár szárnysegédje, Nyikolaj Vasziljevics Iszakov kereste fel Komáromot s szál­láshelyén, a Fekete Sas fogadóban Klapka Györgyöt, akit arra szólított fel, hogy az őrsereg feltétel nélkül adja meg magát, s az erődöt engedjék át az Osztrák Birodalom törvényes uralkodójának. Klapka megtagadta a feltétel nélküli megadást, azonban a további egyezkedésekhez kér­te a cár közbenjárását. A császáriak ácsi főhadiszállásán tartóz­kodó osztrák hadügyminiszter, Gyulay Ferenc (1798-1868) táborszernagy Komáromba küldött megbízottja révén kéthetes fegyverszünetet ajánlott fel. Anyicskov orosz ezredes Igor Fjodorovics Paszkevics (1782-1856) tábornagy főhadiszállásáról Görgei Artúr Klapkához írt levelét hozta. Komáromot 1849. augusztus 22-én két küldöttség hagyta el: Thaly Zsigmond al­ez­redes és Komáromi Zsigmond komáromi fakereskedő Temesvár és Erdély felé, Rutt­kay alezredes és Csapó József alispán, Nagyváradra, az oro­szok táborába és Gorgeihez indult. A két delegáció 1849. szep­tember 2-án érkezett vissza Komáromba: Ruttkay, aki mind a Görgei, mind az orosz Paszkevics főhadiszállásán járt, jelentette, hogy az oroszok a magyar főtiszteket kiszolgáltatták az osztrákoknak, Thaly Zsigmond, aki Aradon Julius Haynau főhadiszállásán járt Kossuth Lajos meneküléséről és néhány halálos ítéletről számolt be s átadta Klapkának az osztrák táborszernagy, a “bresciai hyena” 1849. augusztus 27-én kelt levelét, amelyben Komárom feladására szólította fel a várparancsnokot.
A Komáromi Lapok 1849. augusztus 25-i számában kultúrtörtáneti jelentőségűvé veretesült hír közölt: „Egressy Béni barátunk, a 2-ik hadtest pompás, zenekarának főnöke, legújabban egy indulót szerzett, me­lyet Klapka tábornoknak lesz ajánlandó. Ezen indulót alig néhányszor hallá még a komáromi közönség máris megkedvellé, s csak értékéből vonnánk le, ha prózai szavakkal költőiségét akarnánk kiemelni. Legyen elég annyit mondani, hogy ezen induló díszére válik mesterének, mestere pedig megérdemli, hogy a zenészet jelenkori óriásának, Liszt Ferencnek barátságát bír­ja” – Felhangzottak a „Fel, fel vitézek a csatára…” kezdetű szer­zemény akkordjai azon a jótékony hangversenyen is, amelyet Egressy Béni (1814-1851) a II. hadtest zenekarával 1849. augusztus 29-én a szigeti arénában a sebesült honvédek javára tartott. Több mint másfél évszázada s napjainkban is az énekkarok és rezesbandák mű­sorrendjén sikerszámként szerepel a Klapka-induló. Zalár aláírással Klapka címen alkalmi ódát közölt 1849. július 16-i számában a Komáromi Lapok. „Komárom hős védője” már életé­ben bevonult nemcsak a hadtörténetbe, hanem a magyar zeneművészetbe és szépliteratúrába is.
Mivel a parlamenterek missziói, az üzenetváltások nem vezettek eredményre, az osztrákok 1849. szeptember 2-án felmondták a két nap múltán amúgy is lejáró fegyverszünetet, s szorosabbra vonták az ost­romgyűrűt az erődítmény körül. Kiújultak a harci cselekmények, egymást követték az ütközetek. Az osztrákok 44 ezer katonát és 154 tábori ágyút vonultattak fel, az orosz seregnek 12.000 katonája és 56 ágyúja volt. A várőrség és Komárom lakossága – a világosi katasztrófáról és a magukat feltétel nélkül megadók sorsáról értesülve – úgy döntött, hogy kész a végsőkig kitartani. A polgárok fáklyás felvonulást rendeztek a várparancsnok szálláshelye előtt a tábornokot és katonáit éltetve. A kitartásra buz­dító szónoklatokra válaszol­va Klapka György – a kor- és szemtanú Jókay Eszter (1816-1889) feljegyzései szerint – lelkesítőleg leszögezte: „Vitézek! Polgártársak! Nincs már több Magyarország ennél a parányi földnél, melyen mi állunk. Még Pétervárad volt, de az is csak volt, az utolsó napokban az is le­tette a fegyvert, oda is osztrák katonaság vonult be. De mi áll­junk és védjük utolsó csepp vérünkig ügyünket, azt az ügyet, melyet már mindenki feladott. Temessük magunkat dicsőséges halállal Komárom védbástyái alá, hadd legyen az utókornak hová zarándokolni szent mártírjai sírjához. Legyünk a magyar nemzet szabadságáért – mit ki nem vihattunk – legalább hősiesen elszánt áldozatok. Legyen Ko­márom a magyarok Mekká­ja…”.
A közhangulat elszántsága, az eltökélt, konok közakarat ellenére az ostrom elhúzódása, a hosszas körülzártság, a kivülről érkezett lesújtó hírek, a sorozatos támadások, a kilátástalanság, a reménytelenség, a foko­zódó félelem s nem utolsó sorban az osztrákok lázító röpiratai a honvédek, a huszárok elenyé­sző részét, töredékét demoralizálták. Szaporodni kezdtek a pa­rancsmegtagadások, a szőkések. Elrettentésül, a sereg erköl­csi ereje megingását, hanyatlását megelőzendő 1849. szeptember 5-én Klapka György tábornok 15 katonaszökevényt ki­végeztetett. Halállal büntette 5 nappal később a katonai tör­vény­szék azt a bérgyilkost is, akit hajéíthatatlan várparancs­nok életének kioltására fogadtak fel az osztrákok. Klapka György és a komáromi haditanács tökéletesen tudatában volt annak, hogy két világbirodalom hadseregével hosszabb időn át nem szegülhetnek szembe, hogy nem tarthatják kezükön a várat. A haditanács 1849. szeptember 2-án osszeült gyűlésén döntött a kapitulációról és rögzítette 10 pontban a vár átadásának feltételeit. Amnesztiát kér­tek a nemzet, az egész ország számára. „Általános kegyelem nemzetiségi különbség nélkül az osszes magyar sereg számára, mely már letette a fegyvert és még leteendi, valamint haladéktalan hazabocsátása a már hadifogságba jutott magyar ka­to­náknak.” Az okmányt gróf Ester­házy és Kászonyi ezredes még aznap elvitte Tatára s átnyújtotta Anton Csorich (1794-1864) tábornoknak, az ostromló sereg főparancsnokának. Megindultak s heteken át tartottak az alkudozások, az üzengetések, a tárgyalások, az egyeztetések. Klapka György és Csorich tábornokok 1849. szeptember 24-én személyesen is találkoztak és tárgyaltak, de megegyezésre nem jutottak. A magyar szabadságharc utolsó katonai össze­csapására, fegyvertényére 1849. szeptember 25-én Ószönynél került sor. A császári ostromló haderő parancsnokságát az 1849. szeptember 26-án Komárom alá érkezett Julius Jacob Haynau táborszernagy vette át, aki az országos érvényű első négy pont kivételével elfogadta a várvédők haditanácsának feltételeit belátva, hogy csak mérhetetlen emberveszteség és ha­talmas anyagi áldozatok árán tudnák bevenni a magyar szabadságharc „utolsó védőbástyáját”. Az kétnyelvű ún. „hódolati szerződést” a Komáromtól 4 km-re fekvő Puszta-Harkályon 1849. szeptember 27-én írta alá Julius Haynau táborszernagy, Klapka György tábornak pedig ugyanaz nap este a komáromi várban lát­ta el kézjegyével. A honvédek le­szerelése és a vár átadása 1849. október 4-én fejeződött be. A kapitulációs szerződés értelmében a „komáromi helyőrség kötelékébe tartozó” tisztek és közkatonák amnesztiában részesültek, s menlevelet (Geleitschein) kaptak, amely az ország egész területén szavatolta személyes biztonságukat. A mint­egy 30.000 fős sereg, amelynek 5.000 tisztje volt, 1849. október 5-én reggel vonult ki a várból. Klapka György gyorsan kb. 200 civilt is besorozott, mun­dérba öltöztetett, hogy az üldöztetéstől mentesítő igazoló cédulát állítathasson ki számuk­ra. Klapka György komáromi káp­rázatos helytállásuk, hősi áldozatvállalásuk ér­telmét és jelentőségét tömören summázta: „Mi valánk, kik utolsókul tartottuk fel a szabadság zászlóját a kontinensen, s én személyesen a legutolsó, ki e zászlót védelmeztem”
(folytatjuk)