Dr. Magyari Sára, a Partiumi Keresztény Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszékének docensével beszélgettünk nyelvről, nyelvváltozatokról, jogos és felesleges aggodalmakról. A nyelvről sok mindent mondanak és gondolnak az emberek: a nyelv a gondolkodás és a kommunikáció eszköze, de van anyanyelv, tájnyelv sőt szeretetnyelv. Egyre gondolunk, ha ezt a szót emeljük ki?Mit értesz azon, ha azt hallod, hogy nyelv?

Nem egy dologra gondolok, az biztos. A nyelv egy konvencionális jelrendszer, mindkét fogalom érdekes, a jel akkor működik, amikor van valamilyen jelértemező is, önmagában a jel nem töltheti be a szerepét. A nyelvnek nagyon erős közösségi jellege, ezen kívüli érzelem- és gondolatkifejező, kultúrát összefogó, megmutató jellege is van, ennyiből is látható, hogy nem értelmezhető egyetlen nézőpontból. Ha az átlag beszélő fejével próbálom megközelíteni, akkor a nemzeti identitáshoz köthető jel, ezért is mondjuk, hogy ha magyar, akkor beszéljen magyarul.Vannak ilyen kimondatlan törvényeink, elvárásaink, szabályaink, hogy ha valakinek egy nyelv az anyanyelve, azt ne csak felvállalja, hanem használja is, lehetőleg magas szinten. Ezek külső megközelítései egy nyelvnek, s kiemelem, hogy mindez az átlag beszélő nyelvi elvárása.

Ha meg kellene határoznod az anyanyelv fogalmát, hogyan tennéd?

 Az anyanyelv megítélésében négy szempont érvényesül, az egyik a személyes, ha én azt mondom, hogy magyar az anyanyelvem, ez megkérdőjelezhetetlen. A másik szempont, ha én magyarul beszélek, a másik mit gondol erről. A viselkedéskutatók szerint nemcsak olyan ember vagyok, amilyennek én magam gondolom, hanem olyan is, amilyennek engem látnak. A harmadik szempont az, hogy az érzelemkifejezés melyik nyelven megy a legkönnyebben, ki tudom-e fejezni magamat, de ez is lehet csapda, mert van olyan ember, aki nem a nyelvben, hanem a táncban, a zenében, a festészetben képes csak az önkifejezésre. A negyedik szempont pedig az, hogy az információszerzés melyik nyelven valósul meg a legkönnyebben, s ennek a négy szempontnak az együttállása fogja meghatározni, hogy mi az anyanyelvem.

A magyar beszélő nézőpontjából mindenképpen a nyelvet tartjuk a legfontosabb meg- és összetartó tényezőnek, a huszadik századi hazavesztést követően ez az, ami a magasban lévő hazához kapcsol. Persze az ember más nyelveket is megismer, a kisebbségben élő ember szükségszerűen kétnyelvűvé válik. Érték-e ez a kétnyelvűség?

A kisebbségi létben azt tapasztaljuk, hogy elsősorban az értelmiségiek számára felértékelődik az anyanyelv szerepe. Különbséget tennék az átlagbeszélő és a humán értelmiségi közt. Az utóbbi tudja, hogy a nyelvismeretnek milyen jelentősége van a gondolkodásban, a toleranciában, az együttélés és együttműködés elfogadásában és működtetésében. A kisebbségi helyzetben eleve van két nyelv, az anyanyelv és az országnyelv, amelyet én egyre inkább úgy szeretek használni, hogy a hazanyelvem. Tudom, hogy ez nem egy elfogadott terminus, s én igencsak szubjektív módon használom, mert a haza fogalma izgalmasan alakul a globális identitásokat működtető helyzetben, amelyben kiemelődik az a tér, ahol élek, amelyet otthonomnak gondolok, és a tér nyelve is kiemelődik. Arra kell gondolni, hogy én romániai magyar vagyok, magyar anyanyelvű, de ha külföldről jövök, és meghallom a román szót, akkor nekem az is kedves, mert az otthonomhoz köt.Van tehát két nyelv, az anyanyelvem és a román, mint országnyelv, akkor látnunk kell azt is, hogy mennyiféleképpen lehet erre pozitívumként tekinteni. Az emberi gondolkodás általában a negatívumot veszi észre, ami általános emberi vonás, a világ dolgainak észlelésében a negatívumot domborítjuk ki mi, közép-európai emberek különösen. Tudni kell, hogy egy negatívum semlegesítéséhez kilenc pozitívum szükséges. ezért fókuszt kell cserélnem, meg kell tanulnom, hogy a szépre és a jóra koncentráljak. Meg kell tanulni a kétnyelvűség előnyeire fókuszálni. A gondolkodás univerzális: idegrendszeri felépítésünk, agyműködésünk egyetemes jellegűek, s ha továbbra is az észlelésnél maradunk, az egzekutív, végrehajtó funkciók esetében kimutathatók a kétnyelvűség előnyei. A kétnyelvű emberek problémamegoldó készsége gyorsabb, általában kreatívabbak, jobban kezelik a krízishelyzeteket, jobb a konfliktuskezelésük, jobb az időhöz való viszonyulásuk. Ez csak néhány sajátosság. Gönczi Lajos szerbiai magyar pszichológuskutató viszont az emberi pszichikumra gyakorolt hatás szempontjairól is beszél, úgy tűnik, hogy a kétnyelvűek körében ritkábban mutatható ki az autizmus, az időskori demencia vagy sokkal később jelentkezik vagy meg sem jelenik, sőt a személyiségzavarok is kevésbé jellemzőek a kétnyelvűekre. Mindez azzal hozható összefüggésbe, hogy a kétnyelvű ember két perspektívából tekint a világra, mert a nyelv meghatározza a világlátásunkat is, meghatározza azt, hogy emberek vagyunk nem valami más, meghatározza, hogy férfi vagy női agyam van, de az anyanyelv mindenképpen meghatározza azt is, hogy mit látok meg a világból, milyen módon közelítek hozzá, táguló vagy szűkülő perspektívából. Aki gyerekkorától kétnyelvű, az toleránsabb, empatikusabb, képes arra, hogy a másik ember és a másik kultúra felől is szemlélje a dolgokat., s most csak néhány előnyt emeltem ki a teljesség igénye nélkül.

A román nyelvet ismerők számára sokkal könnyebb az idegeneredetű szavak használata.

A romániai magyarok számára a latin eredetű idegenszavak használata sokkal könnyebb, mint azoknak akik nem ismernek latin vagy újlatin nyelveket, de a nyelvekkel szemben is vannak bizonyos attitűdjeink, és ma már azt is tudjuk, hogy egy nyelv elsajátítása nemcsak a kognitív képességeinken intelligencián, memórián múlik, hanem a pszichomotorikus képsségeinken is, hogy mennyire vagyok kitartó, sőt érzelmi affektív tényezők is befolyásolják. Ha olyan közegben élek, ahol az állam nyelvét idegennek tekintik, ellenségesen viszonyulnak hozzá és uszítanak ellene, akkor olyan érzelmi blokkok keletkeznek, amelyek megnehezítik a nyelvtanulást, mert felülírják a kognitív tudásunkat. Az ember szereti magáról azt gondolni, hogy rendkívül intelligens lény, ám jó tudni, hogy az intellligencia nem az emberség mértéke. Az ember érzelmi lény, ezért mind a kiegyensúlyozott kétnyelvűség, mind az emberibb élet eléréséhez az érzelmi blokkok tanulmányozására és feloldására lenne szükség.

A rendszerváltás óta eltelt 34 év, felnőtt egy olyan nemzedék, amely a diktatúrát nem tapasztalta meg, de az idősebbek, akiknek az életét meghatározta a totalitarista elnyomás, ellenérzésüket kivetíthetik a nyelvre is. Hogy ez miként történik, annak tanúi lehettünk az orosz–ukrán háború kitörésétől eltelt két és fél évben,amikor tanúi lettünk annak, hogy miként bélyegezték meg és utasítják el az orosz kultúrát és képviselőit.   

A russofóbia nem az elmúlt két év hozadéka, hanem az évszázadok alatt kialakult, rossz értelemben vett primitív gondolkodás következménye, amikor egy-egy nagy kultúrát, amely mindent elért, és  földrajzi tekintetben is nagynak számít, irigységből  ellenségessé nyilvánítják. A barát és ellenség fogalma is a kognitív észleléssel függ össze. S megtapasztalhatjuk azt, hogy ellenségként beszélünk olyan kultúrákról, nemzetekről, országokról, amelyeket vagy irigylünk, vagy nem is látjuk a maguk teljes egészében.Természetesen vannak olyan történelmi tények, amelyek miatt ellenségként tételeződik egy -egy nemzet, de egy politikai helyzet miatt diszkreditálni művészeket, sportolókat, TIR sofőröket hihetetlenül primitív megnyilvánulás. Ennek ellenére valós, és lehet, hogy ez az, amit primitívnek tartok egy értékrendben, azért ez jelenvaló emberi szint, nem tehetünk úgy, mintha nem lenne, s ez sajnos megvan a román—magyar viszonyban is. Az értelmiségnek éppen az a feladata, hogy ezeket a jelenségeket értelmezhetővé tegye, elmondja, hogy a jó út nem a megbélyegzés és ellenségeskedés, hanem a megértés és értelmezés, mert csak ebből nyerhetünk erőt.

Mondani szoktuk, hogy a nyelv változataiban él, a nyelvészet számon is tartja a nyelv vízszintes azaz terület szerinti változait, a tájnyelveket és nyelvjárásokat, illetve a függőleges tengely azaz a társadalmi megoszlás mentén kialakuló nyelvváltozatokat. A nyelvészek között különösnek számít, hogy szórványból származol, miként befolyásolja szerinted a nyelvhasználatunkat a szórványlét?

Én nem minősítem le a szórványt semmilyen módon, sőt nagyon sokszor erőforrásként tudom felhasználni. Amit általában felrónak a szórványnak az az, hogy itt a kisközösségek feloldódnak vagy el kezdenek feloldódni, s ennek nyilvánvalóan van nyelvi következménye is. Minden nyelv változataiban él, ezen nem vitázhatunk, mert értelmetlen lenne, mint ahogy értelmetlen a gravitációról folytatott vita is, hiszen akkor is van, ha hiszek benne, ha nem, s nemcsak van, hanem hat is. A nyelvi változatokat nem lehet szubjektív módon megítélni, nem lehet róluk elmondani, hogy szép vagy sem, hogy jó vagy rossz. Nem minősíthetem csúnyának egyiket sem, bár sokszor halljuk elítélőleg, hogy ott már nem beszélnek szépen magyarul. A nyelvvel foglalkozó szakember tudja, hogy szép és csúnya nincs, de helyénvaló viszont van. A helyes és helytelen szembenállást is meghatározza az, hogy a helyesírást meghatározó szabályzat van, a legjobb, ha úgy képzeljük el, mint a közlekedési szabályokat: a pirosnál megállok, a zöldnél nem. Ha nem állok meg minden pirosnál, annak lesz következménye, nem biztos, hogy azonnal, de előbb-utóbb biztosan, de ezt nem vitatom, hanem elfogadom. A beszélt nyelv esetében a helyi közösség   a normaadó, itt már nem beszélek szabályokról. A nyelv arra szolgál, hogy megértsük egymást, az a fontos, hogy el tudjam mondani, amit akarok, és a másik meg is értsen, s ezért a helyi normát kell néznem. Lehet, hogy nálam, az én beszédközösségemben azt nem úgy ejtik, nem úgy mondják, de ha náluk ez működik, mert ők megértik egymást, akkor az rendben van. Tudom, hogy féltjük a nyelvet, a kevertnyelvűségtől borzong a hátunk. Egy dolog a kevertnyelvűség, az úgynevezett makaróni nyelv, az elmegyek a kioskba,mert a tramvajra várok, de tudnunk kell, hogy a nyelvjárásokba a mellettünk élők nyelvéből átveszünk szavakat, ezeket nemcsak használjuk, hanem magyarítjuk is, beépülnek a helyi nyelvváltozatba. Különbséget kell tennünk a között, hogy itt nyelvi renyheségről, nyelvi lustaságról van-e szó, vagy ebbe növök bele, ezért ezt tartom helyénvalónak. Nagyon óvnám magunkat kisebbségieket attól, hogy megbélyegezzük sorstársainkat a beszédük miatt, mert ennek érzelmi hatása lesz. Ha valakinek azt mondom, hogy csúnyán beszélsz, annak az lesz a következménye, hogy sehogy sem fog beszélni többet. Fontos, hogy az ilyen helyzetekben ne legyünk megbélyegzőek. Természetesen vannak olyan helyzetek, amelyekben nem engedhető meg, hogy a nyelvváltozatot használjam, hanem a normatív változatot, a köznyelvet kell használnom, ilyen az újságíró, a tanár, a pap, a színész, a politikus, vannak olyan beszédesemények és foglalkozások, amelyekben kötelező a köznyelv megtanulása és használata. De hogy Mariska néni és Jancsi bácsi kenyérvásárlás közben melyik változatot használja, azt nem minősíthetem.

Sütő András mind az Anyám könnyű álmot ígér, mind az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című írásában arról vall, hogy a köznyelv felől közelítve azt tapasztalja meg a mezőségi falu, Pusztakamarás beszélt nyelve egyre inkább romló állapotú,elsekélyesedő, s ebből az állapotból teremt egy sajátos, különlegesen kifejező és gazdag nyelvet, s ezzel a szórványban élőknek példát ad és utat mutat.

Mindenképpen hangsúlyoznám azt, hogy igen, a szórványosodás azt is jelenti, hogy a nyelv feloldódik, hogy egyre kevésbé használjuk ezt a nyelvet, egyre kevesebb olyan tér van, ahol ez a nyelv használható, egyre inkább a magánszférába szorul vissza, az otthon nyelve lesz, már ha otthon nem vegyesházasságban élünk, vagy valamilyen frusztráció miatt két magyar ember otthon is inkább románul beszél. Ez természetes hatás, amely előbb-utóbb nyelvváltáshoz, nyelvcseréhez fog vezetni. Bárkivel megtörténik, hogy rohanós napokon, vagy sajátos helyzetekben nem jutnak eszébe a megfelelő magyar szavak, mondjuk a banki ügyek intézésekor, de nem gondolom, hogy ezzel kárt okoznék valakinek vagy hozzájárulnék a magyar nyelv pusztulásához. A nyelvféltők sokszor valódi aggodalomból és féltésből mondanak hatásukban át nem gondolt dolgokat, amelyek negatívan hathatnak egy beszélő közösségre, s ha megszólalunk, tegyük azt felelősséggel, szeretettel és megértéssel. S akkor sokkal többen fognak a környezetünkben magyarul beszélni. Egyszer kimentem egy falusi rendezvényre, ahol tudták, hogy mivel foglalkozom, megöleltem a régi ismerős néniket,de szokatlanul nagy volt a csend, meg is kérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondták, hogy nem mernek beszélni, mert ők nem beszélnek olyan szépen, mint én, Nagyon-nagyon megijedtem, mert én nem gondolnám, hogy ez így van, s mivel ez a szülőfalum, én pont azt a nyelváltozatot ismerem, amelyet éppen tőlük tanultam, s ez nekem messzemenően nem csúnya vagy leértékelendő. Azóta nagyon figyelek arra, hogy mindig találjak valami megdicsérhetőt az emberek beszédében, egy-egy régi vagy érdekes szót, kiejtésmódot, mert a dicséretnek nagy ereje van, tényleg szárnyakat ad.

A vizualitás térnyerése befolyásolja-e a nyelvhez való viszonyunkat?

Nemcsak a nyelvhez való viszonyt, hanem a nyelvhasználatot is, gondoljunk csak az sms-nyelvre, vagy a facebook-üzenetekre, hogy az érzelmeinket emotikonokkal, emojikkal fejezzük ki. Az emberi gondolkodás metaforikus, elsősorban képekkel operál, tehát a képiség nem áll távol az emberi léttől, viszont emberségesebbek és civilizáltabbak a beszéd által leszünk, amikor egy érzelemről csiszoltabb cizellált formában szólok, ez arra jó, hogy a másik felet is érző lénynek tekintsem, ne az indulatok szintjén rekedjek meg. Az, hogy tudok-e beszélni, hogy az anyanyelvemet milyen variánsaiban ismerem és használom, az nekem azért jó, mert ettől boldogabban is élhetek.

Mészáros Ildikó