A legendás LGT közismert dala – a nosztalgiázás mellett – a lényegre szorítkozva, híven tükrözi a magyar rádió, a dal születése idejében szinte félévszázados történetét. Az előzményekről e helyen tekintsünk el, tény, hogy 1925 december elsején indult a Magyar Rádió, a Román Rádió pedig 1928-ban. Azt hiszem nem vagyok egyedül e térségben, aki a „rádiónak” a Magyar (Kossuth) Rádiót tekintem, hiszen a kor szokása szerint sok-sok százezer, az elcsatolt területeken élő családhoz hasonlóan, nálunk is szinte egész nap szólt a rádió magyarul. Biztos vagyok abban, hogy Kolozsváron, Kassán, Szabadkán, vagy Nagyváradon és Temesváron is sokaknak megdobban a szíve a rádió egykori szignáljának felhangzásakor…
Tömegmédiumi szerepét villámgyorsan betöltötte a rádió: a világháborút megelőző társadalmi feszültségeket képezték le a műsorok, politikusok (demagóg) beszédeit az ablakokba kitett hangszórókból (is) hallhatta a lakosság, a II. bécsi döntésben megszabott új országhatár által érintett települések neveit hallgatták szívfájdalommal vagy örömtől megilletődve Erdély-szerte, „csapataink hadban állnak…” hallhatta a világ 1956-ban Budapestről…
Ki nem emlékezne az ikonikus műsorokra – sok-sok más mellett, a vasárnap sugárzott kívánságműsorra, a (szilveszteri)kabaré-felvételekre, a hallgatottsági rekordokat döntögető Szabó családra vagy a Játék és muzsika tíz percben nagysikerű műsorra, amelyet a komolyzenét semmilyen szinten sem ismerők is végighallgatták és izgulták. Meg a sportközvetítésekre, az Aranycsapat, később a jóval gyengébb magyar válogatott, a „mieink” sokszor elveszített meccseire, amelyek lázba hozták a fél utcát. A hajnali adás megkezdését jelző Rákóczi induló első tételeit sem lehet elfeledni…
Mert régen és ma is, a rádió a nemzetet összekötő erőként erősítette az összetartozás érzését. Négy öt-évtizeddel ezelőtt világosan tudtuk a hallottakból mennyi igaz és mennyit hazudnak a rádióban. Ma, a manipuláció, félretájékoztatás, tudatos csúsztatások, féknyúzok (fake news = álhír) világában viszont már sokkal nehezebb eligazodni.

Nem lehetett nem gondolnom mindezekre, amíg kopogtattam a takaros végvári ház kapuján, Bán Györgyékhez. Ugyanis Bán György villamosmérnök szenvedélyes gyűjtő. Rádió-gyűjteményében száznál jóval több készüléket csodálhat meg az érdeklődő. A tágas kiállítóteremben látható, hogy Bán György nem kizárólag rádiókészülékeket, hanem hangszereket is gyűjt. Féltucatnyi citera díszíti például a fal egyik részét, ha belegondol az ember hány történet kötődhet egyetlen hangszerhez, hány helyen és hogyan muzsikáltak rajta, akkor döbben rá ezek igazi értékére, illetve Végvár mindenkori büszkesége, az Esztrád zenekar eszköztára, hangszerei is megcsodálható a gyűjteményben. Ha beszélni tudnának eme hangszerek!…
Nem tudom megállni: gyűjteményében ott van ama klasszikus, meglehetősen giccses, de ma nosztalgiákat ébresztő üveghal, amely négy öt évtizeddel ezelőtt megvolt szinte minden házban, makramé terítőre helyezve díszelgett a rádió- vagy tévé készüléken, ritkábban valamely vitrinben 😊.

Ha egy rádióstúdióban ülnénk, akkor most azt mondanám, átadom a szót a gyűjtőnek:
– Gyermekkorom óta érdekelt az elektronika, a rádiózás és a zene, amit először a rádióban hallgattunk. Édesapám 1956-ban vásárolta meg az első rádiókészüléket és azon hallgattuk a forradalom és szabadságharc eseményiről szóló híreket. Akkor négy éves voltam, rá néhány évre elkészítettem az első detektoros rádiómat. Ezzel párhuzamosan tanultam zenélni, majd fél évszázadig az Esztrádban zenéltem.
– Tehát nem csak elbűvölte a rádió, hanem érti is mitől működik…
– Természetesen. Több kinti antennával felszerelt tranzisztoros rádiót is készítettem, illetve a készülékek javításával is foglalkoztam. Mivel a zenekarban gitáron játszottam, szükség volt az erősítőre, és az idők folyamán nagyon sok erősítőt is készítettem. A gyűjteményben is több, ma is működőképes erősítőt kiállítottam.
– Úgy kell elképzelni, hogy villamosmérnökként akkoriban a megfelelő helyre bekötött két drótszálat és máris szólt a rádió?
– Nem volt éppen ennyire egyszerű, de közelít az igazsághoz. Akkoriban viszonylag sok elektrotechnikával foglalkozó folyóirat volt elérhető, kapcsolási rajzokat közöltek. Ezeket mi lemásoltuk és átadtuk egymásnak. Néhány éven belül megjelentek az első tranzisztorok (a fiatalabbak és a teljesen laikusok kedvéért: a tranzisztor háromrétegű félvezető eszköz, amelyet túlnyomórészt gyenge villamos jelek erősítésére, továbbá jelek kapcsolására vagy feszültségstabilizálás céljára alkalmaznak. A három réteg kémiailag eltérő adalékolású (szennyezésű), amely két p-n átmenetet tartalmaz.– áll a vikipédiában.) és ezáltal hangszórókat is lehetett a készülékhez hozzákötni, egy vagy két 4,5 voltos, „batrinak” becézett, ELBA-féle laposelem biztosította az áremellátást. (Az újkori történelem maga alá gyűrte batristól, mindenestől az 1921-ben DURA névvel alapított gyárat. A nagyállomás melletti egykori telephelye ma a város egyik „rozsda-foltja” dudva és gaz nő rajta. A sörgyár szomszédságában levő egykori DURA-gyár -itt gyártották a laposelemeket – csarnokának maradványai, szintén csúfítják a városképet – szerk.)
– Mi volt fél évszázaddal ezelőtt a rádiónak a varázsa?
– A rádiókészülékek összekötöttek bennünket a világgal. Jómagam is sokmindennel a rádión keresztül kerültem kapcsolatba először. Mindig rendkívüli élményt jelentett akkoriban számomra az, hogy amit éppen összeállítottam, megszólalt, működött. Ráadásul lépést kellett tartani a technika fejlődésével.
– Milyen készüléket állított legelőször?
– Kisiskolás koromban készítettem el az első detektoros készüléket. Rendkívül egyszerű technológia: a kristálymagba, egy szilícium-ötvözetbe egy vékony tűt szúrtam, kellett hozzá egy jó magas antenna és földelés is szükséges volt. „Csak” meg kellett találni a legközelebbi adót. Esetemben a temesvárit sikerült befogni. Ez valamikor a hatvanas évek elején volt. Később megjelentek az orosz tranzisztorok, ezekkel lehetett felerősíteni a jelt. Egy kondenzátor hozzácsatolásával pár állomás adását lehetett hallgatni. Itt Végváron például a szerbiai adókat simán fogtuk, előszeretettel az újvidékit, amely bőven sugárzott magyar nyelvű műsorokat, Budapestet azaz a Kossuth rádiót csak jobb felszereléssel, licista koromban sikerült jó minőségben hallgatni.
– Akkoriban „zavarták” a rádióadásokat?
– A rövidhullámú, Nyugatról sugárzott adók műsorát mindenképpen és mindenáron zavarták „az illetékesek”. Hallgattuk az Amerika Hangja, a Szabad Európa és más adók magyar nyelvű, kiváló műsorait, amelyeket elektronikusan folyamatosan zavartak. Ha megtudták, akkor a hallgatóknak is nagy bajuk származott ebből. Hála Istennek nekem nem volt ilyen tapasztalatom.
– A kiállított készülékeken keresztül tulajdonképpen nyomon követhető a rádiózás majdnem száz éves, illetve a lemezjátszók, szalagos majd kazettás magnóknak köszönhetően, a hangrögzítés története. Melyik a kedvenc készüléke?
– Több kedvenc is van. Minden készülékhez kapcsolódnak történetek is. Például rengeteg emlék köt az 1956-ban édesapám által vásárolt Armonia márkájú rádióhoz. Kisebb vagyont költött rá. Ezen hallgattuk, hallgatták a forradalomról szóló híradásokat. Ez volt az első családi rádiónk. Érthető, hogy másik kedvencem az első, detektoros rádióm, amely szintén megtekinthető. A dobozt egy asztalosnál csináltattuk meg, a szerelést pedig magam végeztem.
– Látom van keresője is…
– Tulajdonképpen az egy kondenzátor, ennek segítségével kerestem az adókat, a fadobozon meg ceruzával jelöltem be egy-egy adó újraelérése érdekében, meddig és merre kell csavarni a „keresőt”. Itt van a Romániában gyártott rádiótípusok közül az egyik legelső, a születésem évében, 1952-ben gyártott Pionier-rádiók egyik darabja is. Ő is egyik kedvencem. Egy Kenwood-márkájú készülékem megjárta valamely amerikai egységgel a Vietnámi-háborút, Saigonból menekítették ki. A háború befejeztével visszakerült a németországi amerikai támaszpontra, Rammsteinbe. Ott is hűséggel „szolgált” évekig. A támaszpontról egy német polgárhoz került, tőle pedig Sándor vejemhez, aki úgy gondolta, hogy e gyűjteményben van a legjobb helyen. Ráadásul ma is működőképes. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzelhessük, a háború mennyi borzalmáról mesélhetne e készülék! Egy másik érdekes példányt az ötvenes években, valamely Moszkvában megtartott nagy nemzetközi sportrendezvény alkalmával gyártották le Fesztivál néven. Különlegessége, hogy távirányítóval is működött. A meglehetősen méretes (mi nem volt méretes a szovjet ipar termékei közül akkoriban? – szerk. megj) távirányító három-négy méteres kábellel csatlakozott a készülékhez, rajta lehett adókat keresni és hangosítani/halkítani a készüléket, illetve hullámhosszt váltani. A mai távirányítókra gondolva ez valóban matuzsáleminek számít. Több készüléket igazi bútordarabokként gyártottak le a hatvanas-hetvenes években, sokszor rádiót és lemezjátszót is egybeszerkesztettek, sőt a hanglemezek szakszerű tárolására is alkalmas részt alakítottak ki.
– Ezek tranzisztoros rádiók?
– Nem. A legtöbbje elektroncsöves, vagyis „lámpás” készülék, legalább egyharmada ma is működőképes. Sajnos most már nagyon-nagyon nehezen lehet alkatrészeket találni hozzájuk.
– Hogyan szerezte be akkoriban az elektroncsöveket?
– Temesváron ott volt a régen eltűnt Dioda szaküzlet, és még egy-kettő, ahol igencsak megvásárolhatók voltak az alkatrészek. Az élelmiszer boltok üresen kongtak ugyan, de az elektronikai alkatrészeket forgalmazó szaküzletek ellátása aránylag jó volt.
– Láttam a legrégebbi készüléket, de melyik került legutóbb magához?
– Egy hordozható, retró stílusú, német gyártmányú készüléket kaptam megörzésre a múlt héten. A kiállított készülékek között a Romániában gyártottak mellett számos szovjet, németországi, illetve Magyarországon gyártott készülék található. De amerikai és francia gyártámányú rádiók is vannak a gyűjteményben.
– Régi „ismerősők” a VEF és SOKOL márkájú szovjet készülékek, évtizedekig működtek kifogástalanul. A gyűjteményben levők működnek?
– Kitűnő készülékek voltak, némelyik ma is működőképes, csak hozzá kell(ene) kapcsolni/kötözni a laposelemeket.
– Száz év elteltével, az elektronikus média térnyerésével úgy tűnik, hogy a rádiózásnak lejárt az ideje. Hogyan vélekedik erről a kérdésről?
– Hosszú-hosszú évtizedekig a hang, az emberi beszéd közvetítette a híreket, népszerűsítette a tudást és biztosított szórakozási lehetőséget. Ez már alaposan megváltozott, a divatos platformok, a felkapott közösségi médiák idei-óráig uralják ugyan a hírközlést, bárki szinte bármit felölthet a virtuális térben. Mindezek ellenére meggyőződésem szerint a rádiózás nem fog megszűnni, mert egyrészt az ember „híréhsége” állandó, másrészt a komoly rádiók gondoskodnak két dologról: a hitelesség és a közszolgálati jelleg megörzéséről. Ez a két létfontosságú tulajdonsága miatt, szerintem továbbra is van jövője a rádiónak.
Zárásként közvetítjuk Bán György meghívását: ha Végváron járnak ne hagyják ki, látogassanak el megtekinteni rádió- és hangszergyűjteményét, amelyek életünk utóbbi fél évszázadában történtek felelevenítésére is alkalmat kínálnak.

Makkai Zoltán