„Új szövetséget kötök veletek…akkor majd…új szívet adok
nektek és új lelket oltok belétek… Az én Lelkemet oltom belétek…”
(Ez. 36,25-27; 11,19; Jer. 31,31k)

Pünkösd ünnepén a kereszténység a Szentlélek kiáradását ünnepli, ekként a csíksomlyói búcsú is a keresztény ma­gya­rok egyik legfontosabb lélekmeg­újí­tó ünnepe. Idén is megható volt végignézni, látni ahogyan kö­zel nyolcvanezer ember újból együtt ünnepelt! Szent Péter megfogalmazása szerint: Krisztus tanít­ványának minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy okát adja, mi élteti benne a reményt (1 Pét. 3,15). Szükség van pünkösdre, egy megújuló lelkiségre a régi „mielőtt megfulladnánk előbb be­lül fulladunk meg” cseréjére, a már kimondhatatlan, elcsépelt megnevezésű vírus okozta lelki és fizikai elmerülés helyére!
Szükség van erdélyi magyarságunk hitének és összefogásának megúju­lá­sára!
Néhány héttel ezelőtt telefonon be­szél­gettünk egy kedves ismerősömmel. Régóta ismerjük egymást és tisztelem őt. Nemzeti ünnepeinkről és emléknapjainkról volt szó. Mondta, hogy június 4-ét, mint nemzeti emléknapot ő nem tart­ja helyénvalónak. Persze értettem, hogy őt leginkább a „sebeink nyaloga­tá­sa a siránkozás és kesergés oltárán” za­varta, ahogyan ezt egy baloldali sajtós megfogalmazta, mégis kifejezetten fájtak szavai. Próbáltam enyhíteni a hely­zetet, valamilyen konszenzust remélve és emlékeztettem, hogy ezt a dátumot a magyar parlament már tíz éve a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította, éppen azért, hogy ne csak Trianon si­ratá­sa hatalmasodjon el rajtunk, hanem érezzük bárhol is élnénk mi, magyarok, összetartozunk, hogy a magyar összefo­gásban legyőzzük a bennünk aggodalmaskodó, terhelő lelki és fizikai hatá­rokat. Hogy érezzük: közös jövőnk van, még akkor is, ha ezt mások száz év eltel­tével is rossz szemmel nézik, sőt ízléstelen módon ünneppé akarják emelni gyás­znapunkat!
Barátom továbbra sem állt kötélnek, és nem is folytattuk a témát. Engem a düh kerülgetett. Nyugtattam magam, hogy tisztelnem kell a másik véle­mé­nyét, mégis éreztem, hogy ilyesmi­ben nem lehet kompromisszumot kötni. Ké­sőbb magamban összegyűjtöttem érvei­met:
1. Mások is szerveznek fájdalmas em­léknapokat: január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja, január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja, december 7-e A Pearl Harbor nemzeti emléknap, az Amerikai Egyesült Államok emléknapja stb.
2. Tény, hogy a magyarság számára gyásznap június 4-e, tény, hogy Magyar­ország 1920-ban elveszítette terüle­tei­nek kétharmadát, s a magyar anyanyelvű lakosok egyharmada idegen államok la­kójává vált, és az is tény, hogy ma 2021-ben a romániai magyarság jogainak tel­jeskörű gyakorlása messze áll az 1918-as gyulafehérvári ígéretektől…
3. Mindezt viszont nem azért kell felidéznünk minden június 4-én, hogy keseregjünk és siránkozzunk, hanem azért, mert felelősséggel tartozva egymás sorsa iránt, igenis kérnünk kell a gyulafehérvári ígéretek megvaló­sítá­sát, mert anyanyelvünk és magyar kultú­ránk világát megőrizve szeretnénk szü­lőföldünkön továbbra is élni! Pünkösdi új lelkülettel, hittel a jövőben.
Idén, június 4-én a nemzeti összetartozás emléknapján Temesváron az Új Ezredév templomban találkozhatunk. Ab­ban a csodás központban, mely ma­gyar közösségünknek, a temesvári ma­gyarság jövőképének épült, az össze­fogás megvalósulásában. A tervezett megemlékezés a temesvári magyarság összefogásának akaratát és fenntartó erejét tükrözi (politikai pártok és civil szer­vezetek egyaránt szervezik).
Gyertek ti is el erre a megemléke­zés­re, hogy bizonyítsuk, érvényesek Ká­nyá­di szavai: „vannak vidékek legbe­lül”…