Éjszaka kezdődik az ünnep,
…..ha a hajnal, az úgynevezett rózsaujjú, rózsaujjával beint……
Ó, fölvirrad az ünnep,
fölvirrad, s nem tudunk mit kezdeni vele…
-Szilágyi Domokos–

A költő szavait sokféleképpen lehet értelmezni, kétségkívűl az egyik legfon­tosabb üzenete és intelme a lényegi, ben­sőséges, formaságok kényszerét mellőző ünneplés…de mit is jelent ünnepelni? Mi áll fundamentumában? Mi a fontos? A rá való készülődés? A tartalmi meg­elevenítés?
Pilinszky azt írja: „A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a “pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.”
Valahol egy fajta (meg)emlékezés, (ki)értékelés is. Ezért fontos a ké­szü­lődés, a lelki ráhangolódás. Megmérettetnek a megvalósított álmok és tervek, a múlt és a jelen. Megkülönböztethetnénk közösségi és egyéni ünneplést, ugyanakkor mégis összefüggésben állnak egymással. Nekünk szólnak, sze­retteinknek, közösségünknek.
A kommunista diktatúra sötét évei­ben, ünnep volt egy pár új cipő, egy kiló narancs, hosszú sorállást követően, éle­tünk első autója, kitartóan rozoga Daciánk, „fehér hollónk”.
A személyes ünnepek egyszerűen nélkülözhetetlenek életünkből. Tegnap én is ünnepeltem… húsz éve, hogy olyas­valakit ismerhettem meg, aki azóta is életem mérföld- és egyben drágaköve is…
A közösségi ünneplés pedig felül­múl­hatatlan. Eszmei mivolta túlmutat minden egyéni érdeken.
Talán az egyik legszebb és legna­gyobb méretű Szent István napi, a ma­gyar államalapítás ünnepsorozatának le­hettünk idén tanúi Budapesten. Az ünnep szakralitása nem a tűzijátékok káprá­zatosságában, hanem közel hétszázezer ember együtt ünneplésében és éneke­lésében teljesedett ki. A végső, parlament feletti kereszt kép pedig nemcsak Magyarország kereszténnyé válását jelentette, hanem a mai magyar kormány üzenetét is: egyfajta „Bekentniss”, „hitvallás” képe tárult elénk.
A facebookos kommentek vagány­kodó fröcskölése („az egész ünnep giccs volt”, „hányok”, „Szent István nem is létezett”) egyértelműen öncélú jópo­fás­kodás, mert nem az ünnep lényegét, szellemiségét akarták érteni és érezni. Nem is készültek rá, nem tudnak ünnepelni!
Bárhol is a világon, magyarok ezrei együtt érezhettek!
Temesváron is az Új Ezredév köz­pontból éreztettük: a nap fontosságának méltatásával hiszünk a helyi magyar közösség jövőjében.
Mi itt a Bánságban közösségünk ki­tün­tettjeit nevesítve kell említsük, le­gyen az Bodó Barna, Szekernyés János és Szilvágyi Zsolt, akik a Magyar Ér­dem­rend lovagkeresztjét kapták meg munkásságukért, vagy püspökünk, Pál atya aki a Magyar Érdemrend középke­resztje kitüntetést kapta meg nemrégen. Nekünk temesváriaknak ünnep az ő mun­kájuk elismerése, hiszen az itteni magyar közösség érdekében folyt tevé­kenységük.
Szombaton Szapáryfalván „Az Új Szó Baráti Körének” húsz éves fennállását ünnepelhettük, mely kör nélkül az újság sem létezhetne már… a bánsági magyar közösség gyengébb, sorvadtabb lenne.
Magyar közösségünk sike­rei és csa­ló­dásai mellett valljuk meg, legnagyobb akadályunk mi önmagunk vagyunk. So­ha ilyen jól nem ment sorsunk, reggeltől estig sietünk az önmegvalósulás kusza indáin, a fogyasztás bajnokaiként halmozzuk kivétel nélkül paradicsomi úti­céljainkat: lehet az Haiti, Tahiti vagy Hawaii, az álomstrandok kecsegtető bódulatában temesvári álmaink időnként eltörpülnek.
Szilágyi Domokos kertelés nélkül óva int:
„hát mit fogunk
megtudni magunkról, amíg nem tu­dunk, nem tudunk, nem tudunk ünnepelni?”
Amennyiben értékeink, közösségi eszméink mellett kitartunk, akkor az ismert dal szavai megvalósulhatnak:
„Egy út van, én ebben hiszek:
A mindent elsöprő szeretet……
fogunk tudni még együtt ünnepelni!”
-Edda művek-