“Csak két szeg elég látható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség.” /Simone Weil/
A Festőműhelyben két előadáson találkozhatott a TESZT közönsége a kortárstánc világhírű képviselőivel.
Franciaországból érkeztek az Atelier 1+3, Paris táncosai, s mutatták be legújabb produkciójuk, a Telihold főpróbáját, a bemutatót júniusban a Montpellier Danse Fesztivál közönsége láthatja.
A zsúfolásig megtelt próbateremben az iskolából jól ismert, kényelmes ergonomikus székeken ülünk, s a leltári szám mellett olvasható Lic.BB (Bartók Béla Líceum) felirat az otthonosság érzésével tölt el. A színpad sötét, majd feszült, monoton morajlásra emlékeztető zene szólal meg, a reflektor, mint a telihold fénye megvilágítja a fekete öltönyös, hosszú ősz parókát viselő, láthatóan idős táncost. Arcát furcsa színes kötés maszkként takarja el. Mozdulataira figyelünk, hol a keze, kézfeje, hol a lába, lábfeje mozdul, kel önálló életre. Figyelmeztetően emeli fel mutatóujját, nyomatékosan meg-megismétli a gesztust, majd amikor megszólal a dob, öklét szívére szorítva jelzi, a dob a szívünk ritmusát veri. Tudjuk, hogy ő Nagy József, a vajdasági Magyarkanizsáról útnak indult egykori képzőművész, aki Párizsban kitartó munkával tanulta meg a kortárstánc alapjait, s lett belőle világhírű koreográfus, akit Josef Nadjként ismer a világ. A mozdulatai a huszadik században kialakult táncműfaj a kortárstánc legjellemzőbb sajátosságát, a testrészek izolációját mutatják be. Elsötétül a színpad, majd az újra felgyúló fényben hét afrikai táncost látunk. Ők az OMMA, a szem vagy látvány jelentésű görög szóval megnevezett csoport tagjai. A négy rasztafrizurás és a három borotvált fejű, mezítlábas, ötönynadrágot viselő férfi táncba kezd.
”Ez az én szignatúrám, ehhez ragaszkodom. Ünnepi jelenlétet hordoz, és a fényt is nagyon szépen megtöri a színpadon, grafikailag az emberi test a fekete öltönynadrágban igazán izgalmassá válik.” Állítja a koreográfus.
Ámulunk. A tánc az emberi kifejezésnek az egyik legmagasabb és legtisztább formája – vallja Nagy József, aki Afrikába, a tánc őshazájába ment, hogy új, korszerű nyelvre találjon rá az ősi hagyományban, amelynek ereje még őt is meglepte. A kortárstáncot átfogó és összetett technika, dinamikus és organikus mozgásformák, a testrészek izolációja jellemzi, ennek során önálló életre kelnek az emberi test alkotóelemei, a tökéletesen kimunkált test megszólal, mint a legjobb műhelyben készült hangszer. A ritmus fokozódik, a szívdobbanás üteme elviselhetetlenül felgyorsul, a táncosok hol párban, hol mindannyian egyszerre mozdulnak. Az életet táncolják, születést, beavatást, munkát, harcot, vadászatot, aratást, betegséget, halált, újrakezdést. Amit látunk az maga a csoda, szakrális élmény, megtapasztaljuk, hogy a test szent, a lélek temploma. Az ősi rítus, a törzsi tánc lüktetése, ereje, energiája árad felénk, az a mély ősi tudás, az égi hatalmak iránti ősbizalom, amely mindent, jót és rosszat, betegséget és gyógyulást, termést és termékenységet, életet és halált az égiektől remél, és tudja a túlvilággal való kapcsolat egyetlen lehetősége ez a tánc. Lélegzetvisszafojtva figyelünk. Lehet-e fokozni a feszültséget, lehet. A táncosok testén, mint mozgó bronzszobrokon ragyogó fényként csillog a verejték. Az idős férfi maszkot vált, ijesztő fehér álarca mögött nem látjuk valódi arcát, mintha ő lenne a sors, ő irányítaná a fiatal, fekete férfiak életét, sorsát, világát, táncát. Elsötétül a színpad, elhallgat a zene, zúg a taps. Úgy tűnik a csodának vége. De nem, a kettős zárlat frappáns meglepetést tartogat. Az ünnepelt táncosok visszatérnek, testükön fekete öltöny, arcukon fehér maszk, rajtuk értetlenkedés, kételkedés, csodálkozás, tanácstalanság, merev mozdulatokkal búcsút intenek. Magunkra ismerünk, nevetünk és felszabadultan, hálás szívvel tapsolunk. Lelkünkbe hatolt a szépség, az életöröm és a fény, a t/Telihold varázslatos fénye.
Mészáros Ildikó