Teljes gőzzel dübörög a „TESZT-expressz”. Mire e sorokat olvassák már számos kisebb-nagyobb „megállón” van túl a másik nézőpont megvilágítására, bemutatására hivatott művészeti rendezvénysorozat, és már csak párat kell aludni a képzeletbeli függöny legördüléséig. A rendezvénysorozat megnyitójában Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója köszönötte a résztvevőket és emlékeztetett arra, hogy nyolc napon át, tíz országból érkezett társulatok 24 szabadtéri és kőszínházi produkciója teszi pezsgővé Temesvár kulturális életét.
Hagyományt betartva gongütés jelezte a találkozó kezdetét: Dominic Fritz temesvári polgármester a gong megszólaltatása előtt előtt kifejtette: „… érdemes mások szemszögéből is vizsgálni a világot, azok szemszögéből, akik más nyelvet beszélnek, más templomba járnak, más könyveket olvasnak, más dalokat énekelnek. A polgármester úgy véli, Temesvár a történelem során megértette, hogy ez a képesség jelenti a fejlődés alapját, ez segíti elő az új ötleteket és innovációkat. Gratulálok a TESZT csapatának, mert évek óta bátran védik ezeket az értékeket, meghívnak kényelmetlen előadásokat, amelyek kérdések feltevésére késztetnek az emberi létről, hogyan lehet élni a technológia és a konfliktusok mai világában.”
Lapzártáig a TESZT első két napja előadásai közül tekinthettünk meg párat, ezért a HETI ÚJ SZÓ következő, 22. lapszámában kerül sor a további előadások és színházi élmények bemutatására.

ÚJVIDÉKEN TÖRTÉNT

Előzetes színházi élményekre alapozva, érdeklődéssel és várakozással, kíváncsian ültem be az Újvidéki Színház Történt egyszer Újvidéken című, Urbán András igazgató által írt és rendezett előadásra. Tudtam, hogy odahaza a produkció a színház fél évszázados jubileuma alkalmából került januárban bemutatásra. Örömmel láttam magam körül a szakma, a sok nyelven beszélő színművészek, kritikusok, rendezők, elismert szaktekintélyek sokaságát, és a színházat szerető temesvári Nagyérdemű számos képviselőjét is. Igazoltnak láttam ezáltal, hogy a seregszemlével felérő színházi találkozó nem kizárólag a szakma, hanem a nézőközönsége rendezvénye is.
A rendezvénysorozat megnyitójában Balázs Attila, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója köszönötte a résztvevőket és emlékeztetett arra, hogy nyolc napon át, tíz országból érkezett társulatok 24 szabadtéri és kőszínházi produkciója teszi pezsgővé Temesvár kulturális életét.
Láthatatlan vidékek
Nosztalgiából választom ki a kínálatból a finn Livsmedlet Színház előadását. 49 évvel ezelőtt elsőéves egyetemistaként a kolozsvári egyetem magyar főszakán két évig tanultunk finnül, igazi finn lektortól. A Stúdió teremben a játéktér két oldalán és vele szemben magasabb kockaalakú ülőhelyek, a földön színes téglalap alakú szivacsok. A test korlátaival rögtön szembesülünk mi idősebbek, kevésbé fittek, testesebbek, nem is vállaljuk a földreülést.
A színpadon idősebb férfi, piros polóján fehér kereszt, talán a rendező, nevét nem értem, angolul szól hozzánk, elmondja a nonverbális
Olyan jól indult minden!
Érdekes, csillogó-villogó függönyszerű díszlet / persze, hogy a talmi csillogásra, a csili-vili csomagolásban, jó marketinggel eladott kétes kacatokra gondoltam/, majd a lenni vagy nem lenni, kinn vagy benn, itt vagy ott kérdéskörét körüljáró, rengeteg humorral dúsított, részben a közönséget is bevonó, megnevettető, okoskodó, de nem igazán zavaró, jelenetek követték egymást. Vettem, hogy a történet az újvidéki társulatról szól. A negyvenhetedik percig / akkor néztem meg az órámat először!/ élvezhető volt a szomszédok produkciója, szokásosan harsány, szokásosan szókimondó, egy-egy magyaros errearra, elhangzott ugyan, de ennyi bőven belefért. Akkor már vártam azt a csavart, a csattanót, amitől elégedetten csettintettem volna. Mert benne volt ebben a történetben az égvilágon minden: a színművész társadalmi meg(nem)becsülése, gyötrelmes élete / már akinek van a színházon kívüli élete!/. Hogy a rendező, meg a néző így meg úgy, meghogy ígysem, úgysem. Meg a belső ellentétek. A színház és a Nagyérdemű egymásrautaltsága, (állítólag) egymás nélkül nem létezhetnek… Vagy a színház és általában a művészet fenntartásához szükséges, általában szűkös, anyagi forrás megszerzésének sziszifuszi munkája is. Meg a sok oldalról érkező nyomás, a woke és cancel culture, meg Ku-Klux-Klán és rézbőrűek és halvány utalás az etnikai súrlódások lehetőségére is.
A könnyed műfaj szinte valamennyi fajtájából kínáltak ízelítőt: musical-betétdalok, és Jajj, cica, meg „rongyos élet”, kóló és szirba, meg más – gondolom – ismert szerb dalok… Számomra megfejthetetlen miért (hacsak nem piszkosul jól kiszámított irónikus, gúnyos aláhúzásként!), de tartalom nélküli formák, rengeteg üresjárat követte egymást. Minden idegesítően szájbarágóan került „terítékre”. Még egyszer, hangsúlyosan: idegesítően szájbarágóan!
Legnagyobb sajnálatomra ezúttal a színházi élmény elmaradt, máris többet gondolkoztam az előadáson, mint amennyit ért az egész. Legyintenék, ugyan semmi sem történt Újvidéken! Azaz, mégis?

Makkai Zoltán (fotó: teszt.ro)