A lehetetlen vadászásáról, immerzióról és jóllétet segítő alkalmazásokról 
dr. Bakk Ágnes Karolina kutatási vezetővel

Bakk Ágnes Karolina a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Innovációs Központjában az Interakció és Immerzió Hub vezetőkutatója. A Zip-Scene Konferencia és blog alapítója valamint a Vektor VR szekció és a Random Error Stúdió társalapítója. Húsz évvel ezelőtt a Bartók Béla Elméleti Líceum végzőseként érettségizett.  Egyetemi tanulmányai során megtalálta azt a tudományterületet, amelyigazán érdekli, szellemi bátorsága arra készteti, hogy kreatív legyen, és merjen cselekedni. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Rethinking Intermediality in Contemporary Cinema című kutatási programjában is részt vett, emellett VR-ral és az immerzív színházzal foglalkozott, szabadulószoba-tervezést, immerzív és VR-történetmesélést tanít. Moszkvától Montréalig különböző konferenciákon mutatta be kutatásának eredményét. Számára a multikulturalitás nem ijesztő és taszító fogalom, hiszen angol nyelvű doktori disszertációja megvédésekor az opponensek és konzultánsok közt a holland utrechti, a svéd skövdei és a marosvásárhelyi egyetem képviselői egyaránt szerepeltek. A multikulturalitás a mindennapjait is meghatározza, hiszen férje, a filozófiai doktorátussal rendelkező zenei szervező, török értelmiségi családból származik. Másfél évtizede Budapesten él, de a honvágy nem ismeretlen fogalom számára.     

 Húsz évvel ezelőtt elváltak útjaink, elindultál a Babes-Bolyai Tudományegyetemre, magyar- finn szakra iratkoztál be.
A finn szakot azért választottam, mert különleges tudást ígért, ami be is vált, és viszonylag kis létszámú csoport voltunk, ami jót tett nekem a nyelvtanuláskor, remek osztálytársaim voltak.

A finn nyelvben milyen szintre jutottál el? Jártál Finnországban?
Voltam egy hónapig az észak-finnországi Ouluban nyári egyetemen, ami sokat segített nyelvtudásom fejlesztésében. Az egyetemi diplomám is felsőfokú nyelvvizsgával egyenértékű. Egy időben elég jól beszéltem, de utána részt vettem egy németországi ösztöndíjprogramon, ahol mindenkinek én fordítottam németből, ez némileg megbillentette az addig biztos finn tudásom. Sajnos mára még jobban megkopott, inkább csak a passzív tudásom jó. Illetve három percig talán tudok beszélni, de utána leblokkolok.

Hány nyelven beszélsz?
Beszélek magyarul, románul természetesen, németül, angolul, ezeket viszonylag aktívan használom. A finnt passzívan, és most alapfokon törökül, hogy a férjem családjával ne csak pantomimezzünk, mikor találkozunk.

Egyszerre végezted a magyar- finn és a színháztudományi szakot. Bátorság kellett ahhoz, hogy két szakra járj egyidőben? Szerintem a képességeid meg a kíváncsiságod egyszerre motivált.
Főképp a kíváncsiságom vitt nagyon. Mert a magyar- finn érdekes volt, de mindig néztem a színháztudomány szakon oktatott tárgyakat, úgy tűnt, az még varázslatosabb hely lehet. Mikor befejeztem az első évet magyar-finnen, ösztöndíjas lettem, és úgy gondoltam, hogy egy másik egyetem tandíját ki tudom majd fizetni, ezért be is iratkoztam a színháztudományra. Arra biztosan nem volt már felvételi vizsga. Az egész olyan álomszerű volt, úgy éreztem, most meghozom életem első felnőtt döntését. De nem volt különlegesen nagy kihívás elvégezni a két egyetemet, mivel azért viszonylag hasonlítanak, tehát nem közgazdaságot és informatikát végeztem párhuzamosan, hanem két bölcsészkarszerű szakot, amihez persze sokat kell olvasni, de ha azt az ember szereti, akkor igazából nem annyira megterhelő.

És van benne átfedés. Amikor már Magyarországon éltél, Budapesten, akkor a színháztudománnyal foglalkoztál továbbra is.
Mesterszakra jöttem Magyarországra, először Veszprémbe, a Pannon Egyetemre. Miután befejeztem az első évet, több kedvenc tanárom, Kiss Gabriella, Kékesi Kun Árpád és Jákfalvi Magdolna, – őket mindenképp kiemelném, mint számomra nagyon inspiratív tanárokat -, ők átjöttek a Károli Gáspár Református Egyetemre szakot alapítani, ezért úgy döntöttem, meg kézenfekvőbb is volt, hogy itt fejezzem be a mesterszakot. Jó döntés volt, utána is még bejártam időnként a nappali tagozatosok óráira, mert nagyon-nagyon sokat tanultam. Nagyon át is alakították a színháznézési szokásaim, mert minden, amit akár Temesváron, vagy akár Kolozsváron megéltem, teljesen más volt. Most már nem vagyok napra kész, de amikor Kolozsváron voltam egyetemista, akkor nagyon sok számomra meghatározó előadást láthattam, viszont ezek jobbára rítusalapúak voltak, amelyeken akár napokig is gondolkozhat az ember, és fejtegetheti az előadás értelmezéséről a hagymahéjakat. Magyarországon a Sztaniszlavszkij-alapú színjátszás hangsúlyosabb volt, és emiatt kevésbé volt ez, a számomra addig megszokott, színháznézési stratégia beváltható, mert hogy nem lefejteni kellett a héjakat, hanem inkább pszichológiai megközelítésű értelmezési stratégiákat kellett bevetni. Eltartott egy ideig, míg erre átszoktam.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Innovációs Központjának a kutatója vagy.
A MOME-n 2015 óta dolgozom, először a Fotográfia tanszéken voltam menedzser. Már előtte is sokat dolgoztam színházi- és tánctársulati menedzserként, ahol koordinátori feladatok ellátásával és akár pályázatírással is foglalkoztam. Nyolc évig dolgoztam a Magyar Nemzeti Filmarchívumban is szerkesztőként. Nagyon szerettem, mert sokat tanulhattam kiváló munkatársaimtól, majd párhuzamosan elkezdtem dolgozni a MOME-n. Később felvételt nyertem a doktori programba, így lett ez a kizárólagos fő (munka)helyem. 2020-ban alakult meg az Innovációs Központ a MOME-n, ahol az Immerzió és Interakció Hub vezető kutatójaként dolgozom. Öten vagyunk kutatók, de időlegesen még csatlakoznak hozzánk kutató-hallgatók, és velük dolgozunk különböző, főképp új technológiák jóllétet segítő alkalmazásain és az ezeket vizsgáló projekteken.

A doktori disszertációd címének láttán, (A lehetetlen vadászása a bűvészet, a tudomány és az immerzió érzete analog és VR színházi előadásokon)az ember elcsodálkozik, hogy mi mindent nem tud. A bűvészet a játéknak olyan sajátos megjelenési formája, ahogy a játékról Cs. Gyimesi Éva a Teremtett világ című könyvében állítja, az irodalmi befogadás az igaz is, meg nem is sajátos lelkiállapotát feltételezi. Félünk is, meg nem is, mert a valóságban megbénulnék a tigris látványától meg a félelemtől, míg a csíkos fürdőköpennyel úgy játszom, mintha veszélyes vadállat lenne. Ha nem veszem komolyan, ha azt mondom, ez csak egy ócska fürdőköpeny, akkor nem is jöhet létre a játék. A bűvészettel is így van, az ember tudja, hogy befogják csapni, hogy nem lehet igaz, amit lát, mégis rettentően élvezzük, és izgulunk, hogy vajon mi lesz.

 Mit jelent az immerzió, ez a színházzal kapcsolatban is gyakran használt szó?
A doktori tanulmányaim elején láttam a dán Signa társulat egyik, Wir Hunda/Mi, kutyák című előadását, és akkor jöttem rá, hogy mennyire magával ragad az, amit az immerzió fogalma takar – bár ezt akkor még nem tudtam, csak az előadás vége után félórával is azt éreztem, hogy nem állok egyenes talajon. Az immerzió nem jelent mást, mint hogy valami bevon minket, alámerülhetünk benne. Számos, szélesebb körű értelmezése van, ami többek közt annak is köszönhető, hogy a fogalom eléggé elhasznált az angolszász környezetben. Mivel a doktori disszertációmat erről írtam,  szigorúbban fordulok ehhez a kifejezéshez. Számomra a színházi immerzió azt jelenti, hogy egy 360-fokosan beépített díszletben van a néző azaz a befogadó, aki interakcióba léphet nemcsak a színészekkel, de mondjuk a térrendezéssel is, a kellékekkel, a díszletelemekkel, amelyek további jelentéseket és adalékokat hordoznak magukban, amelyek kiegészítik az előadás történeti világát. Emellett pedig szabadon beszélgethet a színészekkel, akiknek nincs előre megírt szövegkönyvük, hanem a saját karakterüknek a “biográfiájából beszélgetnek” a befogadóval. Ezenkívül bármi, ami az előadás világán kívül, és nem a díszletek között, azaz ezen a mágikus körön belül zajlik, az is beépíthető. Például, ha villámlik, akkor annak is adnak magyarázatot az előadás világából. Számomra az is fontos az immerzív színházi előadásokban, hogy nem egy valós történeten alapulnak, mert azt a nézők ismerik, ezért folyamatosan reflektálnak  a következő történésre, előre várják azt.Viszont egy új történet esetében, ami egyszerre születik az előadással, és bennünk is, az a meglepetésnek köszönhetően sokkal inkább bevonja a nézőt.
Ma már az immerzív jelzőt használják kiállítási installációkra, bemutató terekre meg akár főzőiskolai alkalmakra is, ennek (is) köszönhető a fogalom elhasználódása, illetve annak is, hogy mára tulajdonképpen a múlt századi attrakció fogalmát helyettesíti. Emellett az immerzív jelzőt az új technológiai eszközökkel előállított alkotások leírására is alkalmazzák, de én ezt kritikusabban szemlélem, hiszen egy interaktív digitális eszköz alkalmazása által a néző még nem biztos, hogy jobban bevonódik az előadásba.

Valahol azt mondtad, hogy a néző felelős a saját élménycsomagjáért. Ez nekem nagyon tetszik egyrészt azért, mert az emberek nagy része nem akar felelősséget vállalni az élményeiért.

Nem akarja megnyitni a lelkét, szeretné, ha valami történne vele, de úgy, hogy abban lehetőleg ne kelljen közreműködnie.
Ez a gondolat Adam Alstontól származik, aki ezt politikai olvasatban fogalmazta meg. Az előadások nagyon sokszor neoliberális hozzáállást követelnek. Számtalan immerzív előadásban tulajdonképpen arra is hangsúlyt fektetnek, hogy ha a bfeogadó belép az előadás terébe, akkor hamar megérezze, hogy egy labirintusszerű világba került, amelyet érdemes felfedezni, de nem lehet gyorsan mindent átlátni. Általában van is rá idő, mivel  a Signa társulat előadásai sokszor öt vagy tizenkét óra hosszúak is. A gyakorlott nézők ilyenkor megpróbálják minél több szegletét megismerni ennek a világnak és a térnek – (vagy akár több előadásra is jegyet vásárolnak): ez többek között azért is izgalmas, mert sokszor el vannak helyezve kisebb jelenetek vagy kisebb interakciók, és ezekből már mindenki felépítheti a saját előadásélményét. Ez egyfajta önmegismerést segítő élmény is, hiszen ki lehet próbálni “élesben”, hogy valaki mennyire hajlandó interakcióba lépni az előadókkal, vagy akár konfliktusba mennyire mer “beszállni”. Persze ez attól is függ, hogy az előadás ezt mennyire engedi meg, hogy nem csak látszatinterakciók vannak benne. Azért szeretem a dán társulat előadásait, mert az interakciók nem látszatinterakciók voltak, hanem időnként a néző szembesült egy-egy tettének következményével.
A bűvészetelméleti vonal később érkezett meg az elemzéseimbe: sokáig gondolkoztam, hogy hogyan tudnám leírni úgy az immerzió fogalmát, hogy az megfoghatóbb legyen. Volt alkalmam többször Londonban lenni – pont, egy volt Bartókos (és egyben lugosi) barátoméknál lakhattam (Visnyei Botondnál és feleségénél, Kingánál), nagyon jó élmény volt, és egy ismerősöm ajánlott a bűvészet történelméről szóló kiállítást az ottani Wellcome Collection tereiben. A kiállításon rengeteg korai filmfelvételt mutattak be, amelyek arról szóltak, hogy hogyan próbálták varázslatos módon megjeleníteni a szellemeket filmszalagon – természetesen optikai csalódások és különféle trükkök segítségével. Éreztem, hogy a meglepettségem, a lehetetlenség megtapasztalásának érzete pont olyan volt, mintha egy teljesen új, magával ragadó világba léptem volna,  mikor az első Signa előadást láttam. De talán egy VR headseten keresztüli produkció elindításához is hasonlíthatnám, hiszen nagyon-nagyon hasonló elvárásokat teremt a nézőben egy VR-headseten keresztül megtapasztalt alkotás ígérete,  – ezek nagyon sokszor nem is teljesülnek. Rájöttem, hogy arra lenne érdemes felépíteni a doktorimat, hogy miként lehet a bűvészek által használt különböző kognitív pszichológiai szempontból is felfejthető trükköt és előadásmód-stratégiáját érvényesíteni immerzív élmény tervezésekor, azaz tulajdonképpem miképpen lehet adaptálni pár trükköt színházi előadásokra, vagy VR alkalmazásokra. Kicsit spekulatívnak tűnhet, de arra próbáltam rámutatni, hogy a bűvészek által használt kognitív-pszichológiai stratégiák – például a nézők figyelmének irányítása (nemcsak a gyors kézmozgásokkal és a gyakorlással, hanem a szuggesztív szavakkal és az előadásmóddal is) – alkalmazhatók immerzív környezetek élményalapú megtervezésére, és azt vizsgáltam, hogy ezek alapján miképpen tehetjük igazán meglepővé és akár borzongatóvá a nézői élményt.  A bűvésztrükk lényege az a paradox élmény, amikor a néző egyszerre hisz és nem hisz abban, amit lát. A trükk akkor sikeres, ha ez a kettősség ráutalásos és pozitív érzelmi állapotot eredményez.

Nagy örömmel láttam, hogy nagy szellemi bátorság jellemez.Felfedezted, hogy bizonyos fajtájú konferenciák nincsenek Magyarországon, és akkor nem elbizonytalanodtál, hogy milyen szörnyű elmaradottak vagyunk, hanem úgy döntöttél, szervezel egy konferenciát.
A tudásod, a munkád, nem  öncélú, nem csak a magad érdekeit és vágyait tartod szem előtt, hanem flow, ami mindenkinek ajándék. A kolozsvári Sapientia kutatási projektjében is résztvettél.
Azt gondolom, hogy későn érő típus vagyok. Mindenképp fontos megemlítenem, hogy nagyon sokat köszönhetek annak, hogy a dr. Pethő Ágnes által vezetett kutatócsoportban dolgozhattam, mivel itt beleláthattam abba, hogy mit is jelent a kutatói lét, ami rendkívül szilárd alapot tud nyújtani mostanában is. Ennek folyományaképpen kezdtem dolgozni a számomra fontos közeg itthoni/térségbeli összehívásán is.
A Zip-Scene Konferencia egy olyan platformot teremt az interaktív digitális narratívák, köztük a videojátékok és a virtuális valóság területén dolgozó szakemberek számára, ahol megoszthatják ötleteiket, tapasztalataikat és együttműködhetnek. Az ötlet egy külföldi konferencián született, ahol felismertem, hogy Közép-Kelet-Európában hiány van hasonló eseményekből. Ezért úgy döntöttem, hogy Magyarországon is megszervezek egy olyan konferenciát, amely összehozza a régió tehetséges alkotóit. 2018-ban elkezdtem ezt Magyarországról szervezni, majd elkezdte kinőni magát. 2018-tól 2022-ig Magyarországon tartottuk, és emellett Szabó Andrással megalapítottuk a Random Error Stúdiót, amely egy kollektívaként interaktív tartalmak készítésével foglalkozik, ennek keretében vele megalapítottuk  a Vektor VR -kiállítást is, amely egyszerre zajlott a konferenciával, és azóta is minden év novemberében megszervezésre kerül Magyarország első immerzív történetmesélésre fókuszáló eseményeként. Később a konferenciát meghívták Prágába, ahol most már második éve zajlik (idén október 17-19. között lesz) és meglátjuk, jövőre merre tartunk.  Számomra nagyon sokat jelent a konferencia, hiszen nemcsak számos új ismeretet szerzek, hanem olyan közösséget is segített teremteni, amely lehetőséget nyújt arra, hogy rendkívüli emberekkel ismerkedjem meg, és inspiráló történeteiket is meghallgathassam.

Az emberek gyakran tele vannak gyanakvással a virtuális valóság iránt, holott ez a gyógyításban is felhasználható
Ez így van, a VR egyre elterjedtebb a gyógyítás különböző szegmenseiben. A MOME-n is az egyik kiemelt projektünk a ZenctuaryVR, amelyet a Code and Sodával közösen fejlesztettünk. Ez az interaktív VR-alkalmazás a természeti környezetet szimulálja, elsősorban az idősek és a mozgáskorlátozottak életminőségének javítása lenne a cél, reméljük partnereinkkel el is tudjuk kezdeni ősszel a kísérleti fázist ennek megvizsgálására. Tervezéskor az fontos volt számunkra, hogy a virtuális környezetet minél élethűbbé tegyük, és lehetővé tegyük az interaktív elemekkel való élethű kölcsönhatást. Eközben Tölgyesi Borbála kolléganőmmel végzett háttérkutatásunk során feltűnt, hogy a VR-alapú természetszimulációk szakirodalmi elemzésekor gyakran hiányzik a részletes leírás arról, hogy pontosan milyen vizuális elemekből épül fel egy-egy alkalmazás. Úgy gondoljuk, hogy a vizuális design kulcsfontosságú a VR-élmény hatékonyságában, és ennek a tényezőnek nagyobb figyelmet kell kapnia a szakirodalomban. Ezért jelenleg arra törekszünk, hogy feltérképezzük a meglévő VR-alkalmazások vizuális elemeit és az azokra vonatkozó kutatásokat, és design szempontú megközelítéseket is javasoljunk.

Ennyi munka után ideje lesz a pihenésnek is. Hogyan telik a nyarad?
Egyrészt szerencsém van, mert részt vehetek nemzetközi konferenciákon, ahol számos impulzus ér,   igazi feltöltődés multikulturális környezetben tanulni és tapasztalni,  emellett a kutatói létnek van  olyan előnye, hogy bizonyos munkafázisok távmunkában is végezhetőek. Nyáron ezért hosszabb időt is el tudok tölteni távolabb, s akár hazautazhatom, vagy  Törökországba, a férjem családját is meglátogathatom. Számomra mindig jó érzés más kultúrákat is jobban megismerni, és eközben akár rengeteg regényt olvasni – amire évközben kevesebb idő jut.