A helyhatósági választások közeledtével a tetszhalotti állapotukból fel-feltámadnak, előkerülnek és egy ideig megtelepednek a közbeszédben mindenféle sémák, stereotípiák, témák, narratívák. Nyilvánvaló, hogy nem „csak úgy” jönnek elő, hanem mélyen gyökereznek a köztudatban. Az sem teljesen kizárható, hogy valahol, valakik a háttérből gerjesztik ezeket annak érdekében, hogy egyik-másik jelölt előnyre tehessen szert.
Csak az elmúlt héten két alkalommal részesültem abban a „szerencsében”, hogy környezetemben egy-egy tisztségviselőről kifejtették, hogy kissé enyveskezű ugyan, viszont valamit tett is a közösségért. Amely annak idején, ugye, demokratikusan megválasztotta elöljárójának. Vagyis lopott, de csinált is valamit. És a körülöttem levők, mélységes, hatalmas megértéssel bólogattak hozzá, elismerően csettintettek – igen, ez igazi vezető, ilyennek kell lennie egy közösség talpraesett, magát „deszkurkáló” vezetőjének! Érezhető volt, hogy a VII. parancsolat tilalma a legkevesebb mértékben sem hatja meg őket, vélhetően természetes állapotnak tekintették, hogy ha valaki valamilyen vezető pozícióba kerül, elengedhetetlenül jár neki némi plusz. Megbocsájtható bűn. Egyszóval az „a furat, dar a și făcut” axiómaszerű kijelentés ismét napirendre került. Az nem került napirendre menynyi kárt okoz a közösségnek ez a viszonyulás, mekkora összegek költődtek el silány munkálatokra, esetleg papíron létező beruházásokra. Egy bánsági községben, például, az utcákra terített aszfaltcsík annyira keskenyre sikeredett, hogy egymás mellett két személygépkocsi nem fér el rajta. Biztosan van valamiféle normatíva, amely megszabja hová, milyen aszfalt teríthető. Ami biztosnak tekinthető: ha tisztességesen végezték volna el a munkát néhány hónap után nem alakult volna ki néhány „gyönyörű” gödör. Talán egy-két arasznyival szélesebb is lehetett volna a burkolat. De megvolt az aszfalt, a közösségi vezető legnagyobb dicsőségére, kampányértéke révén akár újabb mandátumot is hozhat neki. Egy másik faluban a vadonatúj, komoly értékű lakossági hozzájárulással, nem kevés pénzért lefektetett szennyvízelvezető csatorna mondta fel a szolgálatot. Két hét után kiderült, hogy a kivitelező cég alulméretezett átemelő szivattyúkat telepített, amelyek képtelenek voltak a főcsatornába átemelni a szennyvizet. Mert, ugyan biza’, ki fogja ellenőrizni tulajdonképpen mit is rejt egy-egy akna. A példák végtelenségig sorolhatók, de egyre minden autózó temesvári polgár emlékezhet: tizenegynéhány évvel ezelőtt a L. Rebreanu sugárutat (magyarul Temető sor) hosszú-hosszú hónapokig „korszerűsítették” viszont minden erőfeszítés ellenére szinte járhatatlan volt a sugárút (lásd például itt: https://adevarul.ro/stiri-locale/ timisoara/cosmarul-lucrarilor-de-pe-liviu-rebreanu-in1172016.html). Egészen pontosan: be se fejezték a munkát, egy másik szakaszon kezdhették elölről. Mindazonáltal szavazatokban mérhető sikerként volt lebegtethető, a fontos közlekedési sugárút „korszerűsítése”! Tovább is van, mondjam még?
Az egyik, nagyjából tizenöt évvel ezelőtti megyei főtisztségviselőről köztudott volt, hogy minden megyei beruházás értékéből bizonyos százalék kellett visszakerüljön hozzá. Kötelező módon. Minden tisztességes ember számára bicskanyitogató ugyan, de azt tartotta, hogy jár neki. És sokáig, túl sokáig meg is kapta a stekszet. Mert abban az időben is épültek utak, megyei beruházások valósultak meg, vagyis voltak megvalósítások. Hogy milyen áron, mennyire vékonyította a költségvetést ez a praktika, nem nagyon törődött senki ezzel. Mindenki jól járt.
Olyan volt parlamenti képviselőről is tudni, aki megválasztása érdekében két lakás árát „dobta be” a pártkasszába. Amikor megkérdeztem, mik majdani képviselőként a legfontosabb tervei, bizalmasan azt válaszolta, hogy legelőször a befektetett pénzét szándékozik visszaszerezni. Na, azért. Arra nem derült fény – ne legyünk naivak, hogyan is derülhetett volna?! – mennyit és hogyan szerzett vissza a befektetéséből az illető, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyike volt azoknak a képviselőknek, akik néhány komoly törvénykezdeményezést is letett az asztalra. További egy-két mandátumra újraválasztották.
Beszélgető társaimban fel sem merült, hogy az említett közösségi vezetők munkáját igencsak jól megfizeti az Állambácsi, egyáltalán nem ritka a kétezer eurót meghaladó bruttó vezetői fizetés. Ha jól helyezkedik, ügyesen cikázik a törvénycikkelyek között az illető, a felelősség mértéke a nullához közelít. Ha ráadásul jó kapcsolati hálóval rendelkezik, a határ a csillagos ég. Választási évben valamivel többet kell ugyan „mozgolódni”, egy-két – ha lehet eszem-iszomos – fesztivált kell megtámogatni közpénzből, pár kilométerrel bővíteni a vezetékes vízhálózatot, némi gázt bevezetni, ahol erre mód van, betömetni a kátyúkat, ha még aszfaltot is terít néhány kilométeren, akkor borítékolható a választási siker. Mert errefelé így működnek a dolgok. Arról is megoszlik a közvélekedés manapság, hogy a dúsgazdag (mert az várhatóan kevesebbet lop!) vagy a szegény (nem jó, mert rövid időn belül meg akar gazdagodni…!) jelölttel jár jobban egy-egy közösség a polgármesteri székben.
De ez egy másik történet.

Makkai Zoltán