Az Aradi Kamaraszínház vé­ge felé közeledő 2016-os évadja eddigi negyedik nyomasztó lég­körű előadását láthatta az elmúlt héten a színházszerető aradi kö­zönség. Már aki vette a fáradságot eljönni A mi osztályunk elő­adására, mert a széksorok igen­csak foghíjasan voltak „fel­tölt­ve”. Voltak, akiket a Péterfy-Novák Éva Egyasszony alig egy hónapja végignézett darabjának emléke riasztott el, de akadtak o­lyanok is, akik az előadás köz­ben hagyták el a termet. És so­kan emlékeznek még a hasonlóan nehezen emészthető, a ta­va­szi évadban műsorra tűzött Szókrátesz védőbeszédére (Hau­mann Péter) és A csemegepultos naplójára (Ötvös András) is.
Hazafelé menet, a felesé­gem­mel rendszeresen megbe­szél­jük a látottakat. Vagy leg­a­lább­is abból néhány gondolatot, benyomást. Azon az estén szó nélkül sétáltuk végig a negyed órát, csak másnap reggel kezd­tük el feszegetni a látottakat.
Tadeusz Slobodzianek len­gyel szerző napjainkban szinte már klasszikussá vált témához nyúlt: a zsidó-keresztény kap­csolatok kérdéséhez. Egy len­gyel városban egy iskolai osz­tály­ból tízen (leányok csak hárman) találkoznak beszámolni az eltelt évekről. Keresztények és zsidók egyenlő számban. Avval a szándékkal, hogy egy szép es­tét töltsenek együtt. A fel­ele­ve­ní­tett történetük 1935-ben kez­dő­dik. Az egykori osztály tagjai között azóta vannak áldozatok és gyilkosok, halottak és meg­me­nekültek, szerencsések és ke­vésbé azok. Mindenki ártatlan, de valahol „sáros” is.
Aztán az egyéni sorsok ki­bontásakor emberi tragédiák so­ra kerül a felszínre: az osztály­társak közül a gettóba hurcolt, az ott pajtában felgyújtottak és él­ve elégetett zsidók, illetve a „fel­szabadulást” követően a ha­ta­lomra került kommunisták meg­kínzott keresztény áldo­za­tai. E sorsbonyolítóból kerül nyil­vánosságra a lengyel keresz­tények antiszemitizmusa, illetve a kommunista zsidók keresz­tény­gyűlölete. Az egész darab a társadalom negativizmusára van kihegyezve: nincs megbocsátás, leányok tisztelete, nincs jóság, ki­vételezés, nincs az osztály­társnak a bajban nyújtott segítség. (Két kivétel: egy faluban a háború végéig bújtatott zsidó fiú, illetve az a közben kike­resztelkedett zsidó lány, akit, hogy megmentse, keresztény osz­tálytársa vesz feleségül.)
Végül 2000-ig csak hárman maradnak életben: egy Ame­riká­ba kijutott fiú, Abram, Rá­chel, valamint a majdnem gyil­kossá vált kommunista vezér. Ők próbálják menteni a látszatot, valamilyen értékelhető ta­nulságot levonni a történetből. Ne­hezen érthető, vontatott szö­veg a másság elfogadásának szük­ségességéről. Az agresszió el­kerüléséről szóló „prédikáció”, miután a darabban már el­hangzottak, lejátszódtak az omi­nózus részletek, mint a kolléga­nő megerőszakolása, Jakob Kac agyonrugdosása, egy osztálytárs lelövése, a katolikus pap megalázása, majd beszervezése a rendszerbe.
Az utolsó mondat elhang­zá­sát követően, a színművészek két­ségtelenül nagyszerű teljesítményét jutalmazó taps befeje­zé­se után viszont a néző szinte me­nekül a színházból. Akadnak néhányan, akik megértették, hogy Nagyváradi Szigligeti Szín­ház előadása miért aratott olyan nagy sikert szakmai kö­rökben, miért értékeli oly nagyra a nagyváradi születésű Anca Radu vendégrendezését minden erdélyi színház.
Sokadmagammal viszont a­zért szurkolok, hogy az idei utolsó két előadás legalább men­tes legyen az újabb nyo­masz­tó témától. (Ha már mo­solyt, kacagást fakasztó nem is lesz!) Adventben!