Az Aradi Kamaraszínház nemsokára kezdődő 2015-ös évadjára „hangolódva” került sor a 13 című produkció két előadására az aradi színházban. A három or­szág együtteseinek közös produkciója a bé­késcsabai Farkas Tamás és az aradi Tapasztó Ernő rendezésében az 1849. október 6-án kivégzett aradi vértanúknak állít emléket. A témában mindeddig nem feldolgozott műfajban, a táncban.
Farkas Tamás koreográfiájának tolmácsolására állt össze a békéscsabai Ta­bán Táncegyüttes, a szabadkai Juhász Ze­nekar és az Aradi Kamaraszínház vezetője, rendezője. Közös erőfeszítésükből szü­letett a mintegy órás, azt hiszem valamennyi néző véleményét tolmácsolva: emlékezetes előadás.
Az előadás előtt néhány nappal színházjáró barátokkal tárgyaltuk a médiában közzétett előzetesben olvasottakat. Egyi­künk azt mondta: a békéscsabai ősbemutató zajos sikere ellenére sem kíváncsi a produkcióra, mert számára az aradi tizenhárom tragédiája nem tánctéma. Ő Hay­nau táborszernagyot nem akarja szólótáncosként látni a színpadon, s a kivégzetteket sem táncot lejtve menni a kivégzőosztag vagy a bitófa alá.
Az előadás után nem találkoztam ba­rátommal, de a látottak alapján állítom: ag­godalma alaptalan volt. A koreográfia olyan plasztikusan kifejezte az 1848-1849-es történéseket, hogy a műfajban já­ratlanok is eligazodtak a táncok értelmezésében.
Az alaphangot avval az alakzati ki­kép­zésre emlékeztető, ujjcsettintéssel ve­zényelt jobbra-balraáttal, hátraarccal ütöt­te le a koreográfus és rendező, amellyel a nézők tudtára adta: katonák a szereplők. Az azt követő fergeteges néptánc a forradalom kitörését, egy nép felszabadult életörömét jelképezte. Ugyanilyen egyértelmű volt a bécsi udvarnak a nemzetiségek egymás ellen fordítását kifejező tánc is, majd pedig az a rész, amikor Hay­nau (kígyóként) mozdulatlanná bénítja, végül kötéllel gúzsba köti a rendszer ellen lázadozókat. A Tabán együttes táncosai bemutatták, hogyan lehet gúzsba kötve is táncolni, csukott szájjal is protestálni az idegenek ellen, küzdeni a felszabadulásért. Mint tette azt népünk az évszázados török, osztrák, majd szovjet elnyomás alatt. Emlékeztetőként: a Kolozsváron dol­gozó magyar fiatalok tánca a posta előtti járdán, amikor az önkény megtiltotta a magyar éneklést a Malomárok mentén. (Lásd Kányádi Sándor Fekete-piros c. versét!) A befejező színpadkép, Hay­nau pezsgőzése az elnémított, köddel fe­dett tartományban pedig minden szónál kifejezőbben fejezte ki az 1849-es nemzeti tragédiánkat.
Az előadás végén Tapasztó Ernő minden fellépőt név szerint bemutatott. A tánckar és a zenekar teljes felsorolása nagy teret foglalna, azért csak az egyetlen női fellépőt, az éneklő-táncoló Gál Nórát, valamint a Haynau szerepét brillírozva alakító Móricz Bence Aranysarkantyú-díjast említeném.