Berecz András Kossuth-dí­jas, többszörösen kitüntetett (Ma­gyar Örökség-, Príma-díj, a Magyar Köztársaság Arany Ér­demke­reszt­je) mesemondó és nép­rajzkutató ízes, humoros, paj­zán történeteivel folytatódik az Aradi Kamaraszín­ház őszi évada október 16-án az Ara­di Kamaraszínházban (a Báb­szín­ház épületében).
Az előbbi figyelemfelkeltő mon­dattal indította a médiában az évad második előadásának be­ha­rangozóját a Kamara­szín­ház vezetősége. Igazuk volt a rek­lámo­zás­sal, mert hatványozottan áll az a szólásmondás, hogy a legjobb bornak is kell cé­gér, a legjobb színházi előadásnak is a reklám. Mert manapság, a reánk szakadó infor­má­­ció­­dömping korában csak az ra­gad meg a fejünkben, ami meghökkent, vagy amit sokszor is­mé­­telnek, „belesulykolnak” a pol­gárba. Mert (valószínűleg) igaz a feltételezés: nem mindenkinek cseng ismerősen az előadó neve, sokan nem kísérik fi­gyelemmel a magyar televízió köz­szolgálati csatornáit (talán csak a kereskedelmieket?), ahol Berecz András időnként feltűnik a képernyőn egy-egy magánszámával. Mert már kevesen emlékeznek arra, hogy a kiváló előadóművész ezelőtt vagy másfél évtizeddel, a Kölcsey Egye­sület vendégeként sokáig emlékezetes adventi műsort tartott Ara­don az evangélikus-lutheránus (vörös) templomban. Mert csak a jól informáltak tudják: a Bu­da­pes­ten született, ott is élő mesemondó, néprajzkutató egész csa­ládja elkötelezettje a magyar néphagyományok ápolásának, István fia parádés produkcióval nyerte meg a Röpülj páva első dí­ját a szólótáncos kategóriában.
Szóval ennek a sikeres hírverésnek köszönhetően mindkét (délutáni és esti) előadásra megtelt a Bábszínház terme. Külön­ben jó öt­let volt egy viszonylag kisebb (mint­egy 200 férőhelyes) teremben megrendezni az előadást, itt szinte testközelbe ke­rült egymással az előadó és a né­ző. Jó volt hallania az előadónak is a széksorokból a fel-feltörő kuncogást a kö­zönség azon ré­szétől, amely azonnal „vette a la­pot”, majd a felgurgulázó ne­vetést és a tapsot egy-egy egyértelmű szójáték, csattanó el­hangzását követően.
Berecz András pedig mondta a magáét. Székely nyelvjárásban, egy pillanatra sem kiesve sze­re­pé­ből: elmondta a két székely favágó testvér történetét, be­mu­tat­ta a ma­rosszéki forgatóst, mondott „ap­róbb” történeteket, amit Gyer­gyó­ban itt-ott „felszedett”. Mert olyan székely mestere akadt, aki ha tíz szót fel­dobtak, akkor ő tizenegyet sze­dett össze, s mindegyikkel mondta a saját történeteit – vallotta Berecz András a műsor so­rán. S végül énekelt is, majd pedig megénekeltette a közönséget a marosszéki kerek erdő mindhárom versszakával. Jó volt őt hallgatni, jó volt vele éne­kelni.
„Kísért a mai világban az a szellem, ha valaki okos, akkor, ha lehet, úgy beszél, hogy egyedül csak ő értse. A mese a nagy és nehéz dolgokat igyekszik egyszerűen, és mindenki számára ért­hetően átadni. Ezt a mai korban kimondani szinte provokáció”– állítja Berecz András népmesegyűjtő, folk­lórkutató, előadóművész és tréfamester is egy­ben. Ahogy ő nevezi magát: álomszövő, aki nappal mesévé hí­mezi, amit éjszaka ál­modik. Ízes beszéde igazi felüdülés, megnyílik szavaira az emberek lelki füle is – olvashattuk a meghívóban. Kétségtelen: szerdán es­te a felnőtt nézők egy része ennek az álomszövőnek a sza­vai­val hajtotta álomra a fejét, s talán fel-felkuncogott, amikor eszébe jutott egy-egy ízesen előadott pikáns poén. A fiatalabb höl­gyek éjszaka biztosan életerős, fadöntögető, furfangos szé­kely daliákkal, a fiúk meg ön­magát kellető, keménykeblű székely leánykákkal álmodtak.