Kétségtelen, hogy az Aradi Kamaraszínház legutóbbi, vasárnap-hétfői előadása komoly feladat volt az előadó színész számára, de a be­fo­gadó néző számára is. Mert a Szokrátész vé­dőbeszéde egy olyan színpadra vitt filozófiai szöveg, amelynek memorizálása is óriási feladat az előadónak. A néző részéről pedig fe­szült figyelmet kíván ennek a szövegnek, vagy csak egy hányadának a befogadása, „megemésztése”.
Azt, hogy Haumann Péter érdemes mű­vész, a nemzet színésze, kétszeres Kossuth-, Jászai Mari-díjas, a Halhatatlanok Társulatá­nak örökös tagja (stb.) megoldja a feladatot, ab­ban nem kételkedett senki. Különben a cí­mei felsorolása e helyen csak a Thália berkeiben kevésbé járatosak számára történik, minden színházszerető ugyanis betéve ismeri fontosabb szerepeit, filmjeinek néhány címét, klasszikussá vált kabaréprodukcióit. Ha másra nem, az Indul a bakterház sánta lócsiszárjára, a Három nővér paródiájára (Körmendy Jánossal és Márkus Lászlóval), avagy legutóbb a Kossuthkifli tévésorozat pozsonyi cukrászmesterére, Vödric Demeterre minden tévénéző emlékszik.
Az előadás kezdete előtt Haumann Péter az előtérben, a bejáratnál fogadta az érkezőket, kezet nyújtott, néhányukkal elbeszélgetett, fény­képeszkedett. (Mint tette azt előadásai előtt Szokrátész közel két és fél évezreddel ez­előtt, az utóbbi cselekedet kivételével.) Majd be­csukta maga mögött a terem ajtaját, s el­kezdte több mint egyórás monológját. Egy olyan szöveget tolmácsolt, amelyet (saját be­vallása szerint) eddig nagyon sokszor előadott, de minden alkalommal talál benne valami újat, az előzőekhez képest másként értelmezhető szövegrészletet.
Szokrátész (Kr. e. 470–399) életének má­so­dik fele az athéni demokrácia összeomlásának időszakára esett. Amikor a valódi néphatalom, a demokrácia már nevében sem létezett, kétes személyek kerültek a választott állami szervek élére. Mint Anütosz és Melétosz, akik aztán istentagadással vádolták meg a filozófust. Ezért került az athéni bíróság elé. Szok­rá­tésznek nem maradtak fenn leírt munkái, ő beszélgetve tanította hallgatóit, elsősorban az at­héni előkelőségek gyermekeit. Filozófiájá­nak lényegét kortársai leírásából ismerjük.
A bölcs legjelentősebb tanítványa, a pert vé­gighallgató Platon által reprodukált védőbeszédet Haumann Péter úgy interpretálja, mintha vádlói a teremben ülnének. Mintha hívására „a derék” Melétosz a hallgatóság soraiból va­lóban lejönne melléje, ott állna a színpadon, s akadozva, magának is ellentmondva próbálná visszaverni Szokrátész okfejtéseit, próbálna válaszolni a vádlott által megfogalmazott kérdésekre: hogy mit jelent a derék szó, mi az is­tentagadás, kik a jó, avagy a rossz oktatók, mi a hibás abban, amivel ő megfertőzte hallgatóit?
Végül megszületik az a többségi szavazattal hozott bírói ítélet, amely abban az években nagyon gyakran hangzott el a néhány évtizeddel korábban (Szolon és Kleiszthenész idejében) a demokrácia szülőföldjének tartott At­hén­ban: halál. (A filozófust elítélő egyik bíró is négy év múlva az ő sorsára jut.)
Az utolsó szó jogán Szokrátész még összefoglalja mondanivalóját, de nem könyörög ke­gye­lemért. Erkölcsi tartására jellemző, hogy a kivégzésre várva elutasítja a szökés gondolatát, mert az ellentétes azoknak a törvényeknek a szellemével, amit ő is elfogadott. Végül ki­issza a méregpoharat. Teszi azt Haumann Péter minden pátosz, minden mesterséges teatralitás nélkül, mint az egész produkciójában. Ezért kö­vette ezt a momentumot (is) a nézőtér döbbent csendje, holott egy más interpretálásban itt biztosan felcsendült volna a taps.
A kiváló színész lényegében a színpadra vit­te a mindenkori demokrácia halálát. Minden analógia a jelenkori, az 1900-es években kezdődött, s ma is folytatódó európai (világ?) állapotokkal, nem véletlen!
Hogy mindenki megértette a szöveget, ab­ban nem vagyok biztos. De az előadás alatt egy pisszenés nem hangzott el a teremben, a be­fejezést követően pedig percekig zúgott a vastaps. Ez azért árulkodó!
Néhány felkapaszkodott politikusnak, or­szág- és pártvezetőnek feltétlenül meg kellene néznie az előadást!