/óvodai körkép többhangra/

“mert növeli, ki elfödi a bajt…” /Illyés Gyula/

„Nevelés teszi az embert, és az ember a hazát.” Állítja Brunszvik Teréz grófnő, aki 1828. június elsején édesanyja budai házában alapította meg Angyalkert néven az első magyar óvodát. Ez a Habsburg Birodalom és egyúttal Közép-Európa első ilyen típusú intézménye volt. Egy évvel később iskolát hoz létre cselédlányoknak, majd később Pozsonyban, Besztercebányán és Kolozsváron is, mindezt saját vagyonából. Brunszvik Teréz Svájcban ismeri meg Johann Heinrich Pestalozzit és nevelésről vallott modern eszméit, amelyek a későbbiekben meghatározzák munkásságát. A kisdedóvókat az elhanyagolt gyermekek esélyegyenlőségének javítására szánják. Ezekben az intézményekben az oktatás nyelve a német volt, amit a kor jelentős személyiségei Kossuth Lajos és Wesselényi Miklós nehezményeztek is. Az óvodák közel kétszázéves történetének kezdeteit csak azért idézem, hogy a kérdés összetettségére, bonyolultságára figyelmeztessek. Az oktatás, az iskolarendszer a társadalmi elvárások függvényében változik, de általában úgy gondoljuk, hogy az iskola nemcsak az egyén életének alakulását határozza meg, hanem a közösség sorsát is. Makkai Sándor Nem lehet…című röpiratában olvashatjuk a következő megfontolandó gondolatot:” Az a tény, hogy az, hogy az illető országok közügyeiből a kisebbség kiszoríttatik, önmagában véve talán nem jelentene veszteséget, de ennek szükségszerű következménye lesz az, hogy a maga életének közügye elszürkül, saját belső társadalmában keletkeznek, önhibáján kívül lekicsinyített szempontok és kicsinyes érdekellentétek. Az összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok eltörpülnek.”
Közösségünk dolgairól beszélnünk kell, hogy sorsunk ne legyen „beszorított élet”. A nyári vakáció idején, a rekkenő hőségben vajon mi készteti az újságírót arra, hogy az óvodákkal foglalkozzék? Egyrészt a felelősség, amelyet az Illyés Gyula-idézet igazsága is táplál, másrészt az a tény, hogy az óvoda a közbeszéd tárgya lett. A Bodó Barna szerkesztésében nemrég megjelent Temesvári és temesközi magyar óvodai körkép alcímet viselő könyv fülszövegében olvasható „Kérdés:szórványóvodák ügyében a Temes megyei gyakorlatban utcáról vagy zsákutcáról lehet beszélni?” Erre a kérdésre keresünk választ ebben a riportban.

Bölcsődétől az egyetemig
Első hang

Halász Ferenc Temes megyei főtanfelügyelő-helyettes, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) alelnöke

– 1990. február 10-én a romániai magyarság könyves-gyertyás menetben állt ki az oktatási rendszerrel kapcsolatos igényeinek megfogalmazása mellett Marosvásárhelyen és a többi nagyvárosban, így Temesváron is. Akkor azt hangsúlyoztuk, teljes, az óvodától az egyetemig tartó oktatási rendszert szeretnénk. Az elmúlt 34 évben az óvodának hangsúlyosabb lett a szerepe, hiszen kötelezővé vált egyrészt, másrészt a napközi oktatás is fontosabbá vált, hogy a gyerekek biztonságos környezetben legyenek, míg a szüleik dolgoznak. Hogyan változott mindez a Temes megyei viszonylatban, miként épült ki az óvodai hálózat, hogyan támogatta ezt az anyaország?
– A szlogenhez visszatérve azt mondhatjuk, hogy a bölcsődétől az egyetemig kiépült a rendszer, hiszen másfél éve Lugoson megalakult az első magyar bölcsőde, egyetemi szinten pedig elkészült a Bolyai János Szakkollégium, amelynek célja a magyar hallgatók elitképzése. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás óta Temes megyében mindenkinek lehetősége van magyarul tanulni, aki ezt szeretné, hiszen általában az igényeket meghaladó számban biztosítunk helyeket, mind az óvodákban, mind a líceumban. Az óvoda középső és nagycsoportja egyaránt a kötelező közoktatás része, 2030-tól már a kiscsoport is az lesz. Temes megyében 16 településen 24 óvodánk van, ezek közül csak egy magánóvoda, ez utóbbi alapítványi, egyházi, a többi állami fenntartású. Temesváron 9 óvodában 13 csoport működik. Nagyrészük tagozatos, de van a megyében olyan település, ahol csak magyar tannyelvű óvoda van, így Óteleken, Pusztakeresztúron, Ötvösdön és Bodófalván.

Az elmúlt 30 év meredek demográfiai csökkenéssel járt, a népszámlálási adatok szerint a magyarság lélekszáma 62 ezerről a 22 ezerre csökkent, ami az óvodai beiratkozások szintjén nem mutatkozott meg. Ez mindenképpen siker. A megfogyatkozott magyarság 75 százaléka vegyes házasságban él, ennek ellenére az óvodai jelenlét erős, csökkenés szinte nincs. Ezt a sikert úgy értük el, hogy megszereztük és megerősítettük a vegyesházasságból származó gyermekek és szüleik bizalmát, ami azt is jelenti persze, hogy sok olyan gyerek kerül be az óvoda kiscsoportjába, akik nem jól vagy alig ismerik a magyar nyelvet. Ennek oka az, hogy a magyar szülő nem tanította meg a gyermekét magyarul, sőt ezt a feladatot szívesen átruházza az óvodára, viszont ha a kommunikáció nyelve csak az óvodára korlátozódik, akkor a nyelvtanulás hatékonysága elmarad a várttól. Előfordul az is, hogy román család íratja be magyar csoportba a gyermekét, gyakran azért, mert a román csoportban már nincs hely. A helyzet az óvodapedagógusnak sajátos kihívást és többletmunkát jelent. A kétnyelvűség nem kritérium, hiszen az óvodai csoportban a tanítás nyelve a magyar, csak heti 4 órában tanítják a román nyelvet a gyerekeknek. Sajnos előfordul, hogy félreértelmezett udvariasságból túlteng a román nyelv használata. Ezt 15 éve próbáljuk orvosolni, nem csak úgy, hogy szóvá tesszük, hanem képzésekkel segítjük az óvónők felkészülését. Kevés olyan település van, de létezik ilyen, ahol csak magyar óvoda működik, s ezért kerülnek be román gyerekek a csoportba, ott nagyobb óraszámban tanítanak román nyelvet. A szülői értekezletek nyelve is probléma volt, de ezt már leszögeztük, hogy az oktatás nyelve a magyar, ha a szülő ezt nem érti, akkor valaki a szülők közül vállalja a tolmácsolást. 140 óvodásból csak 75-80 iratkozik magyar nyelvű előkészítő osztályba. A szülők gyakran már a beíratáskor közlik, csak az óvodai magyar képzésre tartanak igényt. Bár a helyzet nem ideális, de állandó törekvésünk, hogy a helyzetet menedzseljük. Ha van túlkapás, vagyis az igazgatók a helyhiány miatt küldik a magyar csoportba a nem magyar gyereket, vagy nem közlik, hogy melyik a tanítás nyelve, nem adnak lehetőséget a szülőnek a választásra, azt a tanfelügyelőség kezeli, ha az óvónők jelzik. 50 óvodapedagógus dolgozik a megyében, közülük 43 szakképzett, csak 7 szakképzetlen, de továbbképzést biztosítunk, ahol kiemelten fontos kérdés, hogy miként kell foglalkozni a magyart nem anyanyelvi szinten beszélő gyerekek fejlesztésével. Az oktatás három tényezőn múlik, emberi erőforráson, ezért beszéltünk az óvodapedagógusokról, gyerek kell hozzá, s persze anyagi források, hiszen fontos, hogy a körülmények nemcsak megfelelőek, hanem vonzóak legyenek. 2016-ban a magyar kormány igen komoly milliárdokkal támogatta a határon túli magyar oktatást a bölcsőde-óvoda program keretében. A program három ütemű fejlesztést feltételez, a program a szórványt célozta meg, 11 szórványmegye van, a nekik szánt támogatás 26 százaléka érkezett Temes megyébe 4.342.151 lej értékben, ami kétségtelenül a helyi lobbi eredménye. A megvalósítást három intézményre bízták, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére és a történelmi egyházakra. Három nagyberuházás történt, Lugoson bölcsőde létesült, ami történelmi pillanat volt, ez az első bölcsőde a megyénkben, itt egy éves kortól fogadják a kicsiket, jelenleg az intézmény 9 gyerekkel működik. A másik nagyberuházásból a Bartók Béla Elméleti Líceum óvodájában egyrészt új épület készült el, multifunkcionális teremmel, étkezdével, építettek egy új épületet, erre meg a lugosi bölcsődére a támogatási összeg 90 százalékát használták fel. 8 játszóteret újítottak fel 4 millió lejből, ezenkívül 10 óvoda részesült óvodai eszközfejlesztésben. Jelentős összeget fordítottunk pedagógusképzésre is. Az óvoda-bölcsőde program keretéből, 1.120 000 lejből valósult meg a Bartók Béla Elméleti Líceum konyhája és étkezdéje is, ez mind az óvodások, mind az iskola tanulóinak biztosít étkezést. A pénz a Bartók Béla Alapítványon keresztül érkezett. A római katolikus egyházon keresztül érkezett a Gerhardinum óvodájának felújítását biztosító 1 milló lejes támogatás. Az említettek lezárt bővítések és fejlesztések. A református egyház közvetítésével még folyik a fratéliai bölcsőde létesítése. Az épület kész, november-decemberre befejeződhetnek a munkálatok, a 2025/26-os tanévben indulna a bölcsőde, ez 2 millió lejes beruházás lesz. A temesvári intézmények fejlesztésében első szakasznak tekintem a román kormányhatározatokon keresztül történt fejlesztéseket, 2006 és 2008 közt a kormányhatározatokon keresztül valósult meg a Bartók Béla Elméleti Líceum teljes felújítása, a végvári, bodófalvi, szapáryfalvi, pusztakeresztúri, igazfalvi óvoda felújítása is. A felújítás a pincétől a tetőzetig tartó átfogó munkálatokat jelentett az érintett magyar oktatási intézményekben. Demográfiai fordulat kellene ahhoz, hogy a szintentartás helyett gyarapodás legyen. Azt kell elérnünk, hogy élhető viszonyokat biztosítsunk a magyaroknak a szórványban. Ha a magyar identitás megőrzésére van belső igény, akkor reménykedhetünk. Temes megyében a magyar lakosság fogyatkozásának mértéke azonban egyaránt függ az asszimilációtól és a kivándorlástól. Nagyrészt az a tapasztalatunk, hogy a vegyesházasság is az asszimiláció hatásait erősíti.

Foltok a kisebbségi magyar jövőképen
Második hang

Dr. habil Bodó Barnával, a Sapientia Magyar Tudományegyetem professzorával beszélgettünk legújabb könyvéről

A folt szónak többféle jelentése lehet, használhatjuk pozitív értelemben, ha a folttal megfoltozok valamit, vagyis visszaállítom az eredeti állapotot, de jelenthet pecsétet, szennyeződést, valamit, ami a tisztaságot vagy a teljes, tökéletes állapotot megtöri. A könyv címében a folt milyen metaforikus jelentést hordoz?
Azt hiszem, hogy a címben benne van a válasz is. Ha a jövőképen vannak foltok, akkor arra gondolunk, hogy minden ember, minden közösség a saját jövőjét pozitívan képzeli el, az, aminek jönnie kell, vagy amit óhajt, annak pozitív folyamatnak kellene lennie. A könyvben található megállapítások, illetve az ebből levonható következtetések alapján úgy tűnik, hogy az óvoda választása önmagában még nem teljes és biztos megoldás, ezért jeleztem, hogy foltok vannak a jövőképen.

– A mű elején két erdélyi személyiség munkásságára hivatkozol, mindkettő az erdélyi irodalom jeles személyisége, az egyik Reményik Sándor református lelkész és költő, a másik Makkai Sándor író, református lelkész, erdélyi püspök, író. Egyrészt nem osztom azt a nézőpontot, hogy írók és költők nézőpontja, röpirata, véleménye, befolyásolni képes fontos társadalmi döntéseket, általában a politikusok, a döntéshozók nem hallgatnak a költőkre. Reményik megírta az Ahogy lehet című költeményét, Makkainak pedig van egy hatalmas vitát kirobbantó röpirata, a Nem lehet… Ebben magyarországi áttelepülését követően azt fogalmazta meg, hogy a kisebbségi lét méltatlan, elfogadhatatlan helyzet, amely önfeladáshoz vezet, ezért vállalhatatlan feladat. Azt állítod,hogy Makkaival szemben Reményiknek van igaza.
– A templom és iskola mottó az én értelmezésemben kontextusteremtő lehetőség, amellyel felidézem azt a szellemi miliőt, amelyben ezeket a kérdéseket tovább kívánom gondolni, így a mottó fókuszáló lehetőség, hogy pontosabban jelezzem, mivel is szeretnék foglalkozni. A Makkai-féle röpirat nagyon fontos elemzés, hiszen a püspök és általa egy teljes közösség szembenéz önmagával, ami elég sok vitát váltott ki szerencsére. Nagyon komoly elemzések születtek utána. Én is elkövettem egy rövidebb elemzést, amelyben azt fogalmaztam meg, hogy Makkainak az az állítása, hogy a kisebbségi lét vállalhatatlan, az nem igaz. Téved. Ugyanis a kisebbségi lét csak akkor vállalhatatlan, ha nincs autonómiád. Ha autonómiád van, vagyis saját magad döntesz azokról a kérdésekről, amelyek a jövődet meghatározzák, akkor az égvilágon semmi gond nincsen. Erre példaként a Svájcban élő rétorománokat szoktam idézni, akik St. Moritz környékén, Graubünden kantonban élnek körülbelül 60-70 ezren, és nem fogynak, mert autonómiájuk van. Tehát 67 ezren is meg lehet maradni hosszú távon, ha a közigazgatási feltételek olyanok, hogy te saját magadat adminisztrálhatod. Ugyanebben a tanulmányban leírtam azt is, a szórványlétben Makkainak teljesen igaza lehet, ugyanis szórványban nincs meg az esélye annak, hogy te önigazgatást kaphass, ezért ki vagy szolgáltatva olyan többségi közigazgatási, kulturális, meg egyéb hatásoknak, amelyeket képtelen vagy ellenőrizni. Tehát ez a kérdés sokkal bonyolultabb, mint ahogy első megközelítésre látszik, de nyilvánvaló, hogy amikor az ember mottót választ, nem foglalkozhat minden árnyalattal.

– A könyv megállapításai közt vannak olyanok, amelyek ellenérzést válthatnak ki az olvasóból. Ilyen a “Temesváron ma a magyar óvoda nevében lehet magyar, de az esetek többségében vegyes, és az óvodai csoport román tagjai miatt a foglalkozások kétnyelvűek, illetve döntően románul folynak”. Mindazok, akik szakértőként ehhez hozzászóltak, azt emelték ki, hogy az óvodai oktatásnak a tannyelve magyar, tehát el is indítottak olyan projekteket, amelyekben azt a célt követik, mint minden idegen nyelv tanításakor, hogy a nyelvet beszélő tanár annak ellenére, hogy jól beszéli a gyerekek anyanyelvét, mégis csak azon a nyelven beszél, amelyet meg akarnak tanítani, amiből persze adódhatnak problémák. Én úgy érzem, hogy a megfogalmazáson is múlik, hogy érzékenyen reagálnak rá az emberek. Ilyen értelemben én egyet olvasnék fel, ami engem személyesen, érzékenyen érintett. ”Emiatt nincs olyan lelki kötődés, hogy a nagyszülő, a szülő is ugyanabba a magyar iskolába járt, a gyermek is ide tartozik”. Az én édesapám is ebbe az iskolába járt, tehát az én unokáimnak a dédapjuk is. Nem én vagyok az egyetlen ilyen, sok osztály- és iskolatársam van hasonló helyzetben. Lehet, hogy nem tömeges, de ezt a kötődést megkérdőjelezni szerintem nem szerencsés. Amikor unokáját váró nagymamaként ott ülök az iskola előtt egy padon, azt látom, hogy azok hozzák oda a gyerekeiket, akiket én valaha tanítottam, vagy az iskola folyosóján láttuk egymást éveken keresztül.
– Két kérdés hangzott el.Az első kérdés szerintem van olyan fontos, hogy ne hagyjuk a második, a hagyományos iskola kérdése által árnyékban maradni. Ha a temesvári magyar óvodákban, kettő kivételével, vagy fele-fele, vagy pedig többségben vannak a román gyerekek a magyar óvodában, akkor nem értem, hogy miért nem igaz ez a mondat.
A kérdés az, hogy miként lehet ezt a helyzetet kezelni. Mert a nem magyar tannyelvű iskolák, amelyek ezeknek az óvodáknak a fenntartói, nem fognak arra odafigyelni, hogy ez egy magyar óvoda, hanem az a helyzet, hogy aki akar, beiratkozhat oda. Minden óvónő, akivel beszéltünk, azt mondta, hogy az idejének nagy részét, olykor a nagyobb részét román nyelvű foglalkozások teszik ki, mert a gyerekek, a román többség nem érti a magyar nyelvet. A kérdés az, hogy miként lehet megtanítani ezeknek a gyerekeknek a magyart is, ezzel is foglalkoztunk, hiszen benne volt a kérdés a szülőkre vonatkozó kérdőlapon, hogy foglalkoznak-e azzal, hogy a gyerekeiket megtanítsák magyarul, és az esetek nagyobb részében az derült ki, hogy nem. Külön nem foglalkoznak a szülők ezzel a kérdéssel. Szívesen állok egy olyan szembesítés elé, ahol jelen vannak az óvodapedagógusok, és nézzük meg, hogy azok, akik hivatalosan magyar tannyelvű, de a gyakorlatban kétnyelvű óvodában foglalkoznak a gyerekekkel, mit mondanak, miként is folyik ott a tevékenység.

– Szembenéztek ezzel, sőt folyamatosan ezzel néznek szembe, módszereket dolgoznak ki a hatékony magyar nyelvtanításra. A kérdésfeltevéssel ingoványos terepre léptünk, ahol sértődések és fájdalmak vannak, sebeket és traumákat érintünk, mert az is probléma lehet, hogy kit tekintünk magyarnak. Sokféle család van, vegyes nyelvű családok, vagy vegyes nyelvet használó családok, vannak olyanok, ahol tudatosan kétnyelvűek, és kiegyensúlyozott kétnyelvűségre nevelik a gyerekeket is; vannak olyanok, ahol csak szeretnék, hogy a gyerekek beszéljenek magyarul; és van, ahol csak a származásuk magyar. Na most a másik probléma pedig az, hogy ebben a könyvben, én itt most nagyon szigorú vagyok, sokszor szerepel a félig román, háromnegyedig magyar, félig roma, stb. megnevezés. Ezek mindenképpen érzékenységet sértenek, különösképpen, ha arra gondolok, hogy az anyaországban tilos minden olyan felmérés, amely arra vonatkozik, hogy ki milyen származású, ki milyen nemzetiséghez tartozónak véli magát, és így tovább. Amin igazán elgondolkodtam az, hogy többször hallottam tőled, hogy azt mondod, változik a világ, nekem is változnom kell, vagy valami hasonlót.
– “Ha minden megváltozik körülöttünk, nekünk is meg kell változni, hogy semmi ne változzon.” Lampedusa-idézet. Visszatérve a korábbiakhoz. Az, hogy lehet foglalkozni az emberek származásával. Igen, minden szociológiai tanulmány, amely azzal foglalkozik, hogy a különböző közösségekből származó emberek miként élnek együtt, ezekkel foglalkozik. Tehát ez nem úgy van, hogy nem lehet kutatni. Igenis, lehet kutatni. És az, ami benne van, az nem az illető embert jelöli, hanem azt, hogy az ő szülei egy magyar- román, román-román családból származnak, vagyis ez nem minősítés, mert csupán a családi hátterükre vonatkozik.

– Ezt én értem, ám ha valaki megnézi ezt a könyvet, és azt olvassa, hogy valaki háromnegyed román, akkor mire gondoljon?
– Ha valaki megnézi a könyvet, akkor nézze meg, hogy mit jelent az a kifejezés. A megkérdezettek elmondták, hogy családjukban ki magyar, ki román. Ezt valahogyan jelölni kellett, hogy a válaszok értelmezhetőek legyenek. És mivel csak iniciálékkal dolgoztunk, senkinek semmilyen személyes jogát nem sértettük. Tehát nem lehet ilyen egyszerűen kijelenteni, ilyen nincs, a félmagyart, ha egy családra vonatkozik, sehogyan sem szabad leírni. Kettő, ez nem leminősítés, hiszen az eredetükről azokat az adatokat foglaltuk össze, amelyeket ők számunkra elmondtak.

– Bizonyos létszám alatt sem egy óvoda, sem egy iskola nem tud megfelelő módon működni, ha nincs megfelelő számú tanuló, nem biztosíthatnak esélyegyenlőséget az odairatkozó gyerekeknek. Akik ezt a projektet működtetik, sikernek tekintik, hogy a magyar közösség számának drasztikus csökkenése mellett sikerült az iskolába iratkozó gyerekek számát megőrizni, ez Kárpát-medencei sikernek számít. A könyv pedig mintha ezt bukásként kezelné.
– A könyv nem foglalkozik külön ezzel a projekttel. Ez azt jelenti, hogy erről nem írtam semmit, tehát nem kezelhettem sem bukásként, sem nyereségként, semmiképpen. Erről tehát nincs szó.

– Egyetértünk abban, hogy fontos azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy miként biztosítjuk ilyen körülmények között a magyar anyanyelvű gyerekek nyelvhasználati jogát és esélyegyenlőségét, és hogy ezek olyan új kérdések, amelyek a változással függenek össze, és ezeket a kérdéseket kutatni kell.
– Tehát nyelvhasználati kérdés, pontosabban az iskolaválasztás kérdése, mert az előbbiekben már utaltál arra, hogy itt van egy valódi sikertörténet, ami azt jelenti, hogy a magyar iskolába iratkozók száma nem csökken, sőt enyhe növekedés tapasztalható. Akik dolgoznak ezen, azoknak dicséret jár ezért. Kérdés csak az, hogy honnan indulunk el. Ha a magyar gyerekek 30 százaléka jár magyar iskolába, és nem 50 vagy 60 százalékuk, vagy mint Székelyföldön 95 százalékuk, akkor a helyzet másképp néz ki, mert arról van szó, hogy jó, meg tudtuk állítani a romlást, ami kétségtelenül hatalmas dolog. De itt akkor még előre kell menni. Én ezzel a projekttel nem foglalkoztam, tehát aki ezt kéri rajtam számon, én azt mondom, hogy rendben van, ez is egy olyan szempont, amiről valamikor valakinek írnia kell. Ez a könyv nem erről szól.

– Azt állítod, másokat is idézve, hogy a szórvány az asszimiláció gyakorlópályája. Mit jelent ez?
– Induljunk ki a fogalomból. Mi a szórvány? A szórvány a szakirodalom szerint egy olyan közeg, amely asszimilációra hajlamosít, ugyanis szórványban nem sikerül biztosítani az én családi nyelvem és a közösség többségi nyelvének a kiegyensúlyozott használatát. Amikor kilépek a családi közösségből, mármint ha magyar családban élek, mert ha vegyes családban, akkor ez egy ennél is bonyolultabb kérdés, tehát kilépve azzal találom szembe magam, hogy egy másik nyelven kell 100%-os teljesítményt nyújtanom, mert ha nem, akkor az életben lemaradok. Ha a szórványt úgy tekintjük, hogy egy asszimilációs folyamat, erről írtam is egy könyvet, bemutattam, létezik valóban egy belső azonosulási folyamat, amikor én a másik értékeit valamilyen módon átveszem, internalizálom, és észre sem veszem, hogy azok válnak dominánssá, azok fogják uralni az életemet. Na most, ha ezt tekintem asszimilációnak, és mi másnak tekinthetem, akkor a szórvány ennek a gyakorlópályája. Itt tanuljuk/ismerjük meg azokat a technikákat, amelyek egyrészt az én anyanyelvemet elnyomhatják, de azokat a technikákat is, amelyek segítenek az anyanyelv megőrzésében.

– A vegyes házasságok megítélésében szerepel a zsidó példa, idézem a mondatot. “Jelzésértékű, hogy a zsidó kultúrában a vegyes házasságra vonatkozó döntés nem magánügy”. A mondattal természetesen egyetértek, a problémám az, hogy vajon mindenki tudja-e, hogy mit jelent a zsidó kultúrában a vegyes házasság. Ugyanis a zsidó kultúrában, ahogyan azt, ha sehonnan máshonnan, de a Hegedűs a háztetőn című ismert musicalből tudjuk, az ortodox zsidó közösségben vegyes házasság nem létezik, mert aki nem a közösség tagjával köt házasságot, az a közösség számára halott. Senki többé nem tekintheti őt élő embernek, nem tart vele kapcsolatot, a közösségből kizárják. Nyilvánvalóan a zsidóság megmaradásában ennek a törvénynek fontos szerepe volt, és az évezredes szórványlétben a zsidóság csak így őrizhette meg az identitását. A helyzet változik, hiszen vannak neológ zsidók, vannak olyanok, akik, mint ahogyan a Robert Ick A doktor című darabjában is hallhattuk, azt vallják, hogy anyám, apám zsidó, de én nem, ami mindenképpen identitásproblémákat feltételez. Tehát amit én itt kifogásolok az, hogy ez a mondat nem elég kifejtő. Egyébként Martin Luther King pedig azt mondta: „A fehér ember lehet a testvérem, de ne legyen a sógorom”.
– Lehet egy egyszavas válasz, igaz az állítás. De ez nem elég. Szükséges kifejteni, kontextualizálni, értelmezni. Egy nem egészen 150 oldalas könyvben erre lehetőség nincs, ugyanakkor a jelzés arra vonatkozik, hogy ami a zsidók közösségében mindmáig megvan, és a mi térségünk keresztény közösségeiben is a 16-17. században még gyakorlat volt, hogy a közösségből kilépőt megkérdezik, hogy miért teszi. Miért hagyja ott a közösséget? Na most ezt, ha ki szerettem volna fejteni, akkor egy tízoldalas szöveget kellett volna elkövetnem. Amit én sajnálok az az, hogy apja, anyja magyar, de a gyerekkel románul beszélnek, és több ilyen példánk van, ekkor a rokon, a szomszéd, a barát miért nem kérdezi meg, hogy miért? Én is találkoztam ilyen helyzettel, és bevallom, én sem mertem megkérdezni az illetőt, hogy miért van ez így. Úgy tűnik, hogy a közéletünknek vannak olyan áltabui, amelyeket valamennyien érzékelünk, tudjuk, hogy ezekről a kérdésekről beszélnünk kellene, mégis szótlanul elmegyünk mellettük. Ez nem volt más, mint jelzés, és lám, esetedben teljesen világosan bejött az, amire én utaltam, hogy itt valamilyen közösségiségről volna szó, és ez a közösségiség részünkről nem létezik. Hogy miért nem létezik, ezt külön kellene vizsgálni.

– Ezek szerint, ha jól értem, akkor tulajdonképpen ez a könyv vitaindító lehetne, hogy a közösségben megtárgyaljuk azokat a kérdéseket, amelyek a közösség létét meghatározhatják a jövőben, a véleménykülönbség tehát nem árulás, hanem a megértés útjának keresése.
– Hogy a véleménykülönbség árulás lenne, az számomra meredek és elfogadhatatlan állítás. A véleménykülönbség azt jelenti, hogy a közösség egészséges, hiszen nem lehetünk egyformák, de az összetartozásnak valamilyen módon meg kell nyilvánulnia. Egy ilyen kis könyv miként kezelhette volna ezt a kérdést? Egyrészt leírjuk tételesen, hogy mi van, a végén összefoglaljuk, hogy szépen megyünk előre, mert sikerült megállítani a csökkenés folyamatát. Fogalmazhattunk volna keményebben is, de a lesújtó tanulságoknak/állításoknak nincs sok értelme, csak az előremutató, továbbgondolható kérdésfelvetéseknek. Az óvoda mellett a kétnyelvűséggel foglalkozik a könyv, leírjuk, hogy a kiegyensúlyozott kétnyelvűség lehet a cél, ez a vegyesházasságokban valóban megoldást jelenthet. Ha a házastárs a többségi kultúrához tartozik is, vagyis az ő közössége döntő hatással rendelkezik mindenben, ez a nyelvi kérdésekre nem érvényes, mert mindenkinek joga van a saját anyanyelvéhez. Ha az anyanyelvéhez valaki nem férhet hozzá, akkor egy jogától már megfosztották.

– A kiegyensúlyozott kétnyelvűségről mindig a finnországi svédek jutnak eszembe. Bár ők nem látják túl jónak a maguk helyzetét, mi irigykedve halljuk, hogy Finnországban mind a finn, mind a svéd hivatalos nyelv, s mindkét nyelvet tanulják az iskolákban mind a finnek, mind a svédek.
– Megadatott nekem, hogy 1995-ben egy helsinki konferencián vehessek részt, ahol a helsinki egyetem rektora tartott megnyitót. A konferenciát megtisztelte jelenlétével az államfő is, s nem kis meglepetésemre mindketten megszólaltak svédül. A kiegyensúlyozott kétnyelvűség ott kezdődik, hogy a felelős pozíciót betöltő személyek nem titkolják, hogy ismerik a kisebbség nyelvét, hanem nyilvánosan is használják, hogy érezze a kisebbségi polgár, nem megtűrt, hanem megbecsült nyelv az övé.

(folytatása következik)