A józsefvárosi plébánia­templomban megtartott gyász­­szertartás keretében vet­tek végső búcsút dr. Bárányi Ferenctől szerettei, tisztelői és a bánsági magyar közösség számos tagja, kifejezve azt az elismerést, és szeretet amely­nek örvendett orvosi, kari­ta­tív, politikai, irodalmi tevé­keny­ségével, emberi tartá­sá­val és segítőkészségével az embertásai szenvedésének eny­hítésére felesküdött dr. Bárányi Ferenc, Bátyánk, Mindenki háziorvosa. A szer­tartáson részt vettek a poli­tikai élet képviselői, közöttük Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Markó Béla az ér­dekvédelmi szervezet korábbi elnöke, Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei el­nö­ke, Molnár Zsolt volt par­la­menti képviselő, Marossy Zoltán, a Megyeháza igaz­gatója, volt alprefektus, illet­ve az egyházi és világi tiszt­ségviselők mellett, a civil tár­sadalom számos köztisz­te­let­nek örvendő személyisége, és nem utolsósorban a térség Máltai szervezeteinek veze­tő­sége és képviselete. A szer­tartáson a római katolikus egy­házmegye számos lelki­pásztorának részvételével – többen közülük dr. Bárányi Ferenc közeli munkatársai a Máltai Szeretetszolgálat ke­retében végzett segélyezési tevékenységben – főtiszteletű és nagyméltóságú Roos Márton, temesvári és főtisz­teletű és nagyméltóságú Böcskei László nagyváradi püspökök, illetve ft. Szilvágyi Zsolt helyi plébános kon­ce­lebrálásával mutattak be szent­misét. Az egyházfők mél­tatásukban dr. Bárányi Ferenc embertársaihoz és az egyházhoz való mindenkori ragaszkodását emelték ki, hangsúlyozva, hogy földi léte állandó és önzetlen szol­gá­la­tot jelentett számára és a minden élők útjára hamarább lépett hitvese, dr. Bárányi Ildikó számára. A rendezvény keretében, Markó Béla, az RMDSZ egykori elnöke em­lé­kezett meg közeli, meg­bíz­ható, lelkes munkatársáról, Ro­mánia első magyar egész­ségügyi miniszteréről, aki a kö­zösségi, társadalmi érdek érvényesítésében sikerrel kezd­­te el a rendszer megrefor­málását. “Bárányi Ferenc mun­­kásságát méltatva nem tudok különbséget tenni a po­litikus, az orvos, az író, az em­ber kö­zött. Ő azt a bánsági vagy erdélyi, tá­gabb érte­lem­ben romániai magyar ha­gyo­mányt követte, amelyben, bár­milyen szerepet kínált a tör­té­nelem az ér­tel­miségnek, ezek a szerepek ugyanazt je­len­tet­ték: a szolgálást. Az éppen itt, Te­mesváron szü­letett Kós Károly mi is volt? Író, építész, szerkesztő, könyv i­llusztrátor volt-e vagy poli­tikus?… Foly­tat­hatnám, de csak jelezni akartam, hogy a sors átkozta, vagy áldotta meg sok fontos elődünket vagy kortársunkat is, hogy mindig minden pil­la­natban azt a feladatot vállal­ták, mely közösségünk számá­ra éppen a legfontosabb. Igen, Bárányi Ferenc ilyen ember volt, azt tet­te, amire ép­pen a legna­gyobb szükség mu­­tatkozott: élt, gyógyított, szer­ve­zett, til­takozott. A szó leg­nemesebb ér­telmében kép­viselő volt, nemcsak ab­ban a tíz évben, amikor együtt vol­tunk a ro­mán parlamentben. Kép­viselte az övéit, képviselte a jót, akkor is, amikor a dik­ta­túra fekete autója állt a há­zunk előtt, és akkor is, am­i­kor eltűnt már a diktátor, de a lel­künk még sokáig nem sza­ba­dult fel, és ki tudja, sza­ba­dok va­gyunk-e igazán ma is?… Most, hogy fel kell idéz­zem őt, és vissza kell gondol­nom hajdani találkozásaink­ra, nem tu­dok szabadulni egy képtől: ahogy ez a fo­lyama­tosan izzó ember, ez a lefojtott tűzhányó-ember ott ül az RMDSZ-frakció tanács­kozá­sain és széles, erős, a pa­pírt szinte szerteszaggató tollvo­ná­sokkal jegyzetel, aztán ab­ba­hagyja, in­dulatosan hozzá­szól a vitához, elmondja vé­leményét kendőzetlenül, min­dig őszintén, és aztán to­vább­szántja a pa­pírt. Velünk van végig, de közben írja a kró­ni­kát a jövőnek, mert tudja, hogy el kell számolnunk az utódoknak. Vibrált minden kö­rülötte, mozgott a füzet, még az asztal is. Egész lé­nyé­vel írt, egész lé­nyével gyó­gyí­tott, egész lényével politizált. Magához alakítja a körülötte lé­vő világot, otthonossá teszi még a szállodai szobáját is, esténként levest főz vil­lany­re­zsón a szállodai szo­bában, csó­­váljuk a fejünket, de lel­künk mélyén tudjuk, neki van igaza, mert csak saját sza­bá­lyai szerint hajlandó létezni. U­gyan­úgy tette annak idején otthonossá Temesvárt, az őt meglátogatók számára is, és otthona lett arra a rövid idő­re, a­míg miniszter volt, az Egész­ségügyi Mi­nisztérium, Bukarestben. Micsoda vesz­te­ség… Kedves Feri, Kedves Bá­­tyám, ahogy Te minket ne­veztél akkor is, ha legfeljebb öcséid lehettünk volna. Mi­cso­da hiány, hogy nem vagy már kö­zöttünk és, hogy az el­múlt években egy­re ritkábban hallhattuk a hangod. Pe­dig kellene még nekünk és az utá­nunk jövőknek a Te nemze­déked alázata, az a különös képesség, hogy mindig azt az utat válassza az ember, ami a legnehe­zebb. Bizony szüksé­günk van annak a ge­nerá­ció­nak a hitére, akik értékrendje szerint nem egyszerűen mes­terség a po­litika sem, az iro­dalom sem, az orvoslás sem, hanem sokkal több, a másik em­ber, a többi ember szolgá­lata.
Tisztelt Gyászoló Gyüle­ke­zet, erre a búcsúra készülve kezembe vettem Bárányi Ferenc legutóbbi regényét, A Boldogság délibábjának ne­kem dedi­kált példányát, s be­lefeledkezve újra végigol­vas­tam. Az életét írta le. Jó, hogy írt, de ami ennél is fon­tosabb, hi­te­les író volt. Min­den so­rában rá lehet ismerni, sehol sem hazug, sehol sem ha­mis. Ez pedig nagy tel­je­sít­mény. Érez­ni lehet, hogy azzal amit ír, célja van, monda­ni­va­lója van. Ebben a re­gényben azt mutatja meg, hogy a zsar­nokság így vagy úgy meg­roggyantja az embert, mégis tenni kell valamit.
Célja volt politikusként is. Sokan már csak arra emlé­kez­nek, hogy 1998-ban rövid ideig miniszter volt, aztán igaztalanul megvádolták. Le­mondott a mi­niszterségről, hogy amíg az igazság­ra fény derül, mint ahogy fény is derült később, ne akassza meg az egészségügyi reformot, mert ma már azt is ke­ve­sen tudják, hogy a képviselőház szakbizottságában oroszlán­ré­sze volt az egész­ségügyi biz­­to­sítási rendszer kidolgo­zá­sá­­ban. Hónapokon át kö­vet­hettem, amint küzdött a tör­vény elfogadta­tá­sáért. Az­tán 1998-ban éppen azért tá­madták meg miniszterként, hogy hátha meg tudják gá­tol­ni a törvény életbe­lép­tetését, hiszen a régi rendszer tovább­vi­­tele sokaknak érdekében állt. Lassítani igen, de a vál­tozást meggátolni nem si­ke­rült, és ebben nagy része volt Bárányi Ferencnek. Ez volt éle­tének legnagyobb megva­ló­sí­tá­sa. Azóta persze új meg új reformok kellenének, és eh­hez olyan nagytudású, kultu­rált, hiteles emberekre lenne szükség ma is, mint amilyen Bárányi Ferenc volt. Sajnos im­már csak…volt.
Vagy mégis van valahol most is. A­zok az Égbenyúló kockakövek, ame­lyek­ről egye­­­­temi éveit felidézve írt, tényleg felvezették az égbe. Meg vagyok győ­ződve erről. Aneszteziológus volt. Az volt a hivatása, hogy valami mó­don csillapítsa vagy meg­előzze a fájdalmat, és ennek mindig eleget tett. Kedves Feri, azt gon­dolom, hogy amiképpen Te, a foly­ton izzó, de mégis fe­gyel­mezett ember egy kis tű he­gyével enyhülést tudtál ad­ni má­soknak, ugyanúgy a Nagy Altatóorvos, a min­den­ható tűjé­vel most elal­tatott Té­ged, hogy fájdalmat ne érezz, de egyszer, vala­mikor fel is fog ébreszteni.
Isten nyugtassa Bárányi Ferit!”
A Máltai Szeretet­szol­gálat képviseletében Puskás Bálint máltai lovag, tiszte­letbeli el­nök emlékezett a karitatív mun­kában huszon­hat eszten­deig feladatokat vállaló társra, jóbarátra, máltai testvérre, a közösség „máltai Bátyjára”. “Mi, mál­taiak nem végbúcsút venni jöttünk el e helyre, ha­nem erőt meríteni, feltöl­tődni és útravalót kapni tőled an­nak érdekében, hogy folytat­has­suk mindazt, amit eddig ve­led együtt tettünk, amit tő­led tanultunk. Azt a munkát, amelyet te egész életetben vé­gez­tél”.

Szerdán a Bel­vá­rosi te­me­tőben helyezték örök nyu­galomra dr. Bárányi Ferenc hamvait. A szertartás során ft. Szabó Péter kano­nok, a Szuverén Máltai Lo­vag­rend káplánja emlékezett és méltatta a Máltai Szere­tet­szolgálat or­szágos alelnö­ké­nek tevé­keny­ségét.
Ezt köve­tően a Temes­vári Csiky Gergely Állami Ma­­gyar Színház csarno­ká­ban álló­fogadáson idéz­ték fel a családtagok mellett a ba­rátok, munkatársak, a te­mesvári magyar közösség számos tagja dr. Bárányi Fernchez kapcsolódó em­lékeiket.