A Temesvári Irodalmi Kör és az Új Ezredév Központ meghívására érkezett Temesvárra a magyar irodalom egyik legnagyobb kortárs alkotója, Vida Gábor író, szerkesztő, a Látó szépirodalmi fo­lyó­irat főszerkesztője. Az alkotót és a résztvevőket az est egyik házi­gaz­dája G. Mátyus Melinda lelkipásztor, szépíró köszöntötte, aki Marossyné Kovács Boglárka magyar szakos tanárral és a szerzővel együtt kalauzolták el a résztvevőket Vida Gábor sokrétűen össze­tett, mégis érthető és egyértelmű alkotói világába, amelynek eddigi csú­csa­ként tartja számon a szakma és az irodalomkedvelő közönség az Egy dadogás története című kötetet. Írói pályájáról, látásmódjáról szólva a szerző kifejtette, hogy két helyszín, kétfajta szemléletmód, két egymással sokszor ellenkező világ ötvöződik benne. Az Arad megyei Kis­jenőn eltöltött gyermek- és ifjúkor az alföldi élet, a soknemzetiségű közeg sajátosságait, a Székelyföld szívében, Baróton töltött vakációk élményei pedig a magyar-magyar nem feltétlenül békés együttélés, és a természet szépségének élményeit biztosították a későbbi írónak. Aki bevallása szerint bőven merített eme élmények közül, a regényeinek – kü­lönösen az említett eddigi, G. Mátyus Melindát idézve “nagy könyv” – szerep­lői valamennyien valós személyek, akik valamilyen nyomot hagytak a szerző életében. Marossy Boglárka a főmű előtti időszak alkotásairól érdeklődő kérdésére válaszként Vida Gábor elmondta, hogy legelső általa is megfelelőnek ítélt no­vellája 1995-ben készült el, és “nagyon tudtam örülni, amikor befejeztem. Ez ma is így van. Elmondhatom, hogy jóban va­gyok a korábbi szövegeimmel, én vagyok azokban is” – mondta a szerző, aki eddigi pályája során több regényt, novelláskötetet és meséskönyvet is tudhat ma­ga mögött.

“Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik” – írja a szerző az Egy dadogás története című regényében. A találkozón a szerző kiegészítette a fentieket azzal, hogy már kamaszkorából elkezdte lejegyezni élményeit, ugyanis egy 1985-ben Temesváron lezajlott irodalmi tantárgyversenyt követően döntött “valamilyen írással kapcsolatos pálya mellett”. Ezekből és sok-sok más élményből, többszöri nekifutásra született meg, egyfajta terá­piás folyamatként a könyv, melyben önmagáról teljes nyíltsággal vall, de a ma­gával ragadó könyvben szó esik bo­nyo­lult családi kapcsolatok rendszeréről, vállalásokról és átállásról, erős identitásról és identitásváltásról, a kényelmetlen, elhallgatott dolgok megbeszélésének szük­ségességéről, mentalitások ütközé- sé­ről, bevett reflexek leküzdéséről és nem végső soron a karakterformálódásról.
“Az irodalom a nyelv ünnepe” – fogalmazta meg meggyőződését a szerző, aki a Látó szépirodalmi folyóirat vonat­kozásában a lap egyediségéről, identi­tás­teremtő mivoltáról, az utánpótlás nevelés buktatóiról és örömeiről is beszélt.
Makkai Zoltán