Temesvár polgármestere nagy tisztelője a történelemnek. Ez a büdös nagy tiszetelet, no meg csalhatatlan szépérzéke kész­tette arra, hogy a hősök temetőjéből visszahelyezze régi helyére azt az emlékművet, ame­lyet Ferenc József ő császári és királyi fensége adományozott, nem sokkal a magyar szabad­ság­harc vérbefojtása után Temes­vár­nak, azoknak a hős védőknek a tiszteletére, akik sikerrel véd­ték a várost a magyar szabad­ságharc idején Bem seregeitől. „Meg kell értenünk a történel­met annak teljes komplexi­tásá­ban” – mondja a polgármester.
A szándék felborzolta a te­mesvári magyar demokraták ke­délyét, akik tiltakozólevelet intéztek ez ügyben a polgár­mes­terhez. Pedig nem tiltakozni kellett volna, hanem támogatni a cs. és k. uralkodó egykori in­téz­kedéseinek propagálásában. Ezek szellemében például a színházat visszakeresztelhetnék eredeti nevére, Ferenc József Színházra, és visszaállíthatnák az eredeti homlokzatot, mert az, amit Trianon után húztak fel a régi helyébe olyan, mintha ju­hász-subát viselnének az atil­lához.
Ha igazán meg akarná érteni a történelmet, ennek szelle­mé­ben, a k und k idők szellemében, több ötletet is sugallhatott volna a temesvári RMDSZ a liberális városatyának.
Például visszakeresz­telhet­nék a Mihai Viteazul nevét vi­selő hidat Püspök hídra, mert a történelem megértésének szelle­mében a vitéz Mihálynak nem sok köze van a róla elnevezett hídhoz, és a Kossuth teret is Kossuth térre, merthogy a nép atyja, Traján, akinek a nevét ma viseli, nem fordult meg a Béga partján a nép formálódásának periódusában.
És mutatis mutandis, a tör­ténelmi igazságszolgáltatás szel­lemében, visszaszolgáltathatnák az egykori Magyar Házat a te­mesvári magyarságnak. Ez a tör­ténelmi szellem azonban már messze van a polgármester úr szellemétől, és gyanítható, hogy egy egészen más „történelmi szellem” áll a Ferenc József-i obe­liszk rehabilitációjának a hátte­rében, nevezetesen az újabb magyarbosszantás.
És mi ugrunk és bosszan­ko­dunk, ahelyett, hogy kihasz­nál­nánk az ügyet, és listát nyúj­ta­nánk be e szellem szellemében.
És akkor tiszta szívből kiált­hatnánk, a megbocsájtó törté­nel­mi szemlélet szellemében, hogy „Vivát Ferenc Jóska!” – „Vivát Nicolae Robu!” és biztosak le­het­nénk abban, hogy ő császári és királyi fensége újra elismé­tel­né híres mondását, amit a nevét viselő színházzal egybekötött szálloda erkélyéről mondott az egykori Temesvár polgárainak – nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül, tört magyar­ság­gal – hogy „mintennel natyon mek fagyok elégedve”.
Az anekdota szerint, nem sokkal a magyar szabadságharc leverése után, kb. akkor, amikor Temesvárnak az ominózus obe­liszket adományozta, I. Ferenc József ellátogatott Magyaror­szág­ra.
Minden ablakban 4 gyertya égett. A plébánián 25 gyertya volt, ezzel a felirattal:
“Vier Kerzen sind ga zu wenig; / Fünfundzwanzig ver­dient unser guter König.” (“Négyet adni? Minő ki­csiny­ség! / Huszonötöt érdemel a felség!”)
Huszönötöt Robu polgár­mes­ter is.

Koczka György