Csörren a telefon, Berci hív, Debrecenből. Pár hónapja gyakran beszéltünk telefonon, de amióta a magyarországi politika élesbe fordult, értsd: amióta érvek helyett érzelmek uralják a kampányt, egyesek tombolnak, mások üzengetnek, ismét mások hallgatásba burkolódznak, szóval pár hónapja alig beszéltünk.
– Örülök a hívásnak. Hogy vagytok? – kérdem.
– Nem is tudom, sehogyan.
Nem értem, megkérdem: mi történt, baj van a családban valakivel?
– Nincs, az egészségünk megvan. De nem találjuk a helyünket, ott állunk, ahol a part szakad. Nem látjuk, merre van az előre.
– És honnan ez az érzés? – kérdem, bár sejtem, hogy mire utal.
– Szavaztunk mi is, mint az a rengeteg ember, aki úgy érezte, szavaznia kell.
– Akkor meg mi a gond?
Lassan formálja a szavakat, mint aki nagyon nem szeretne tévedni. Tudom róla, most megismétli, hogy ő és egész családja baloldali érzelmű – nem csoda, Berci nagyapja bányász volt, apja taxisofőr Pesten, az ötvenes években. Amikor a baloldaliság politikai opció volt. Most nem tudtak a baloldali pártokra szavazni, mert az elveszett szavazat lett volna, szemétbe kerülő opció, ezt jól látta mindenki, mondja. Hangja kezd erősödni. – Ma nálunk nincs politikai baloldal. Vannak baloldali érzelműek, de nincs képviseletük. Orbánt személy szerint nem szeretem, nem szeretem, hogy fél Európával szembe ment. Kellenek a partnerek. Ki az orbáni Magyarország igazi partnere? Szlovákia és Fico? Szerbia és Vučić? Utóbbi az EU-n kívülről mit segíthet? Neki is van baja… Szóval Orbánnak nincs igazi partnere, mert olyan politikus…
Közbe kívánok szólni, hogy nem lehet személyekre szűkíteni az ilyen elemzést, de Berci megállás nélkül folytatja:
– Tudod, van egy baráti körünk, baloldaliak, de a nemzethez hűek. Rólatok, határon túliakról soha nem mondtunk le, a 2004es népszavazáson sem. Tudom, a baloldalt a globalisták közé szokás sorolni, de nekem sem kellenek a nemtudomhonnanjött migránsok.
– Mondd már ki, mi a baj? – kérdem. Hagyom, küzdjön meg maga a helyzettel.
– A baj az, hogy bár mi szavaztunk, de felhatalmazást nem adtunk senkinek. Ha valakire kényszerből szavazol, mert a létezőt elutasítod, az nem jelenti azt, hogy a másikat, akinek voksodat adtad, őt elfogadod. Nem utasítod el. Bár vannak kételyeid, nagyon is, de a számodra biztos rossznál egy hajszállal jobb…
– Azt ne mondd, hogy az a hatalmas különbség, amellyel a Tisza most győzött, csupa ilyen nemtudomhovaszavazzak voksot jelent! Ez lehetetlenség. – Megint sejtem, mire gondol, de továbbra is megmaradok politikai szélárnyékban.
– Nem akarod érteni. – Ebben igaza van. – Előttünk egy győztes párt, amelynek a vezére folyamatosan felszólít és üzen. Mint a kampány idején. Azt megértettem, de a kampány-üzemmódnak véget kell vetni, a kormányzásra kell készülni. És a miniszterelnöki tisztség várományosa majd minden mondatában támad valakit, le akarja váltani a központi hivatalok vezetőit, az őt fogadó államfőt annak hivatalában felszólítja, mondjon le… Ki is mondta, átalakítják a rendszert, fenekestől felforgatnak mindent.
– Ha megvan rá a politikai lehetőségük, akkor miért ne tennék? – továbbra is játszom választott szerepemet.
– Azért ne, mert erre tőlem, társaimtól, sokszázezer választótól nem kapott felhatalmazást. Azt mondja Magyar Péter, bő kétharmados győzelemmel megvan erre a felhatalmazása. Nincs meg. A bizonytalankodók nélkül is megnyerte volna a választásokat, ezt én is elfogadom, de a kétharmad az olyanokkal lett meg, mint én, és sok hasonló. Akik jobb híján, politikai program hiányában szavaztunk a Tiszára. S ha nincs kétharmad, akkor nincs joga kiforgatni alapjaiban mindent.
Végre kimondta azt, amire számítottam, közben folytatja:
– A Tisza eredményében benne van 15-20% olyan szavazat, amelyek semmilyen felhatalmazást nem jelentenek, akik választási kényszerből szavaztunk rájuk. Tőlünk semmilyen felhatalmazást nem kaptak.
Most mit tegyek? Csapjam le a feladott labdát? Hogy csak egyféle szavazat van, és aki kényszerből szavazott, az most ne csodálkozzon, ne szomorkodjon. Mérges lehet – önmagára… De hallgatok, minek ütni azon, aki maga is ütné magát?
Bodó Barna