~XI.Gasztromajális~

Népünnepély Óteleken

Nagyon valószínű, hogy az óteleki Gasztromajális helyszínén magasodó jókora platánok tanúi lehettek legalább az utóbbi másfél évszázad történéseinek, viszont az általam megkérdezett helybéleik egyike sem tudta mikor és kinek köszönhetően került a két szép, monumentális fa az egykori kikötőnél, a Béga-partjára. Egyszerűen ott voltak emberemlékezet óta. Ahogy a Gasztromajális és más helyi rendezvények szervezői is a jövőnek dolgoznak, élményeket biztosítanak mindenkinek, amelyekre jó emlékezni sok-sok évtized múlva is.

Ha mesélnének, akkor a fák biztosan vissza-idéznék a régi időket, amikor hajnalban, az ismert kürtölést követően, rendszeresen indultak a lapos hasú hajók, amelyekről minden évszakban ömlött a friss áru a józsefvárosi piacra. Meg a délutáni mozgólódást, amikor hazaérkeztek a piacolók és más is, akiknek dolga volt a „városon”, és a sikeres napot követően, a közeli kocsmában öblítették le a városi út „porát”. Esetleg a tekepályán döngették a bábukat. Mert a ma évente csak pár alkalommal benépesülő kikötő fontos helyszíne volt a falu közösségének a bégai hajózás megszüntéig.

A helyszínen látszik, hogy a XI. Gasztromajális szervezői, az Ótelek Magyarul Magyaroknak Egyesület önkéntesei és Kozma István elnök legjobb igyekezetük szerint és a hagyományos óteleki vendégfogadás szellemében tették otthonossá a helyszínt, lekaszálták a buja növényzetet, árnyékolókat helyeztek el ülőhelyeket készítettek elő a vendégek számára.

Idén kicsit változtattak a rendezvény lebonyolításán, mert nagyobb hangsúlyt fektettek a csapatok közötti együttműködésre, ismerkedésre, közös programok megbeszélésére – tájékoztat Kozma István. ”Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar gasztronómia nem csak gulyásból és pörköltfélékből áll, ezért arra kértük a résztvevő csapatokat, hogy elevenítsék fel az egykori magyar családokban hagyományos főzési szokásokat, és a csapatok egymással egyeztetve, a hét minden napjára a hagyománynak megfelelő ételféleséget készítsék el. Örömmel mondhatom, hogy ezúttal sikerül a magyar konyha több, mára már talán elfeledett ételféleségét is elkészíteni. A lebbencslevestől, barátfüléig és csülkösbabig sokféle ételféleség készül, ami komoly munkát fog adni a zsürinek, azaz a mindenki által tisztelt és szeretett Greguss Józsefnek, Gécs Lászlónak, Katona Csabának és Závoda Ferencnek. A zsüri tagjai Délvidékről, Belső-Erdélyből és a Bánság magyarországi részéből érkeztek magukkal hozva a tájegységek ízvilágát és gasztrohagyományait.”– ismertette az egyesületi elnök, aki azt is elmondta, hogy folyamatos az egyesület turisztikai projektjének a megvalósítása, beszerezték a látogatók mobilitását elősegítő és kalandvágyát kielégítő qvadokat, belátható időn belül megérkeznek és üzembe állíthatók a vizibiciklik, illetve a felnőttek és a gyermekek számára a villamos meghajtású robogók. ”A mostani kerékpártároló mellett lesz grillezésre alkalmas hely, illetve a játszóhely gyermekek számára, így aki Ótelekre érkezik kerékpárral, hajóval, vagy gépkocsival, ott megállhat, falatozhat és a felsorolt eszközök segítségével meglátogathatja a falunkat. Bízunk abban, hogy a faluturizmusnak köszönhetően sikerül felkelteni az érdeklődést Ótelek iránt, és azok, akik mondjuk a kerékpárúton mennek vagy jönnek a Vajdaságból, legalább egy pihenőre megállnak nálunk is.” Tény, hogy egyre népszerűbb a Béga töltésén húzódó kerékpárút, rengetegen bicikliznek Temesvárról Ótelekig vagy még tovább a Vajdaságon keresztül, elképzelhető, hogy amint a Temesvárhoz közelebb eső bégai vendéglátóhelyeken egymást tapossák a vendégek, ha van mit kínálni nekik, Óteleket sem kerülnék el. Ezért is talány az, miért nem létesítettek eddig a Bégán egy szabályos, folyamatosan működő határátkelő állomást, a helyi turizmus kibontakozásának elősegítésére – teszem hozzá.

A Végvári Vidám csapat jó szokásának megfelelően, változatos, gazdag standdal mutatja be Óteleken a végvári finomságokat. Szokás szerint megadták a módját a bemutatkozásnak. Még gyöngyvirág is akadt a vázába. És a szokásos finom sütemények sem hiányoznak. Ők vidáman, a Végváron egykor, vagy még talán ma is szokásos keddi menü fogásait készítették el: pirított lebbencslevest, krumplifőzeléket és fasírtot. A végvári háziasszonyok – Kele Julianna, Haág Éva, Csáki Erzsébet és Costache Simona-Mónika – elmondása szerint ma is saját kezűleg készítik el a lebbencstésztát, a faluban manapság is sokan tudják a tésztakészítes módját, nem kell az üzletbe szaladni a levesbevaló tésztaféléért. Meg „akármilyen márkás is legyen, nem lehet összehasonlítani a házival” bizonygatják. Mivel nem volt lerni, ezért az igazi végvári finomságot, a túróslepényt nem készíthették el ezúttal, kárpótlásul desszertként palacsintát sütnek az asszonyok, mert Végváron „minden háznál volt némi liszt, tojás is akadt, lekvárból is kéznél volt pár üveg, az ügyes háziasszonyok egykettőre elkészítették a finomságot.” – sorolják a mai háziasszonyok és látható, hogy nem először fogják kezükbe a palacsintasütőt. Közben a híres lepény is szóba kerül, meg az egykori végvári sütő-főzőasszonyok, akiknek ez volt a specialitásuk.

Az Aradi Veszett csapat egyik tagja, Martonosi Sándor veszettül kavargat az üstben. De nem azért mert odakozmált volna – olyankor nem szabad kavarni! okítanak – „hanem azért mert ez a rendje, kérem szépen, a savanya levest alaposan meg kell kavarni, mert három féle húsból készül.” Szóval valami csorbafélét készítettek? – okoskodom. A válasz egyértelmű: az Arad megye három településéről, Kisiratosról, Zimándújfaluból és Fazekasvarsándról származó résztvevők, iratosi módra készült savanya levessel, ezzel a hagyományos lakodalmi étellel készültek az óteleki Gasztromajálisra.” Ezt a borjú-, csirke- és sertéshúsból készült savanyalevest délben, még mielőtt elkezdődött volna a dínom-dánom szolgálták fel. Előnye ennek a levesfélének, hogy kitűnően kezelhető vele hétfőn a vasárnapi másnaposság – önt tiszta vizet a pohárba Sándor. Mellé krumplis pogácsát készíttetünk és desszertnek szintén palacsintát, ami teljesen más mint a szomszédban készülő végvári – sorolják az aradi asszonyok. Sándor elmondja, hogy a szarvasi csülökfesztiválon hívták meg az ótelekiek a csapatot a Gasztromajálisra és nagyon úgy tűnik, hogy lesz folytatása a mai találkozásnak, mert mindannyian örömmel vesznek részt ezeken a rendezvényeken, hol számos baráttal, ismerőssel találkozhatnak. Megkérdem átvettéke a lebbencsleves receptjét a végváriaktól? Megnyugtatnak, hogy odahaza is népszerű a levesféle, náluk görcslevesnek nevezik. Nem görcsoldó mivolta miatt, hanem azért, mert az ügyes háziasszonyok a a tésztára valami görcsfélét, bogot is valahogy odavarázsolnak – ismerteti zimándújfalusi ismerősöm, aki azt is elmondja, hogy odahaza állattenyésztéssel fogalkozik, az apórjószágok mellett borjak, sertések, és a nagy kedvencek, a lovak teszik ki az állomány nagyobbik részét. Mit mutat a zimándújfalusi határ? – kérdezem. Mint errefelé is, a rengeteg repcetábláktól, alaposan besárgult – mondja a gazdálkodó.- Látszik, hogy a napraforgót, kukoricát már csak imitt-amott vetettek. A kalá-szosok is ígéretesek, bár mint minden a búza, árpavetések is megsínylették a túl hosszantartó csapadékmentes időszakot. A fazekasvarsándi csapattag, a gazdálkodó Szász Mihály napjaink egyik sajnálatos igazságát említi amikor megjegyzi: „a kukoricának és a napraforgónak, meg a gazdának is jobb, ha odahaza a zsákban vannak, mint a földben.” Az aradi asszonyok egy meglepetéssel is előálltak: a kulcsos kaláccsal leptek meg. Valószínüleg Olvasóink közül legtöbben nem is tudnak e kalácsféleség létezéséről, de az óteleki Gasztromajálison az aradi asszonyok jóvóltából, a szerencsések meg is kóstolhatták! Megtudom, hogy Fazekasvarsándon és környékén régen ezt a mézeskalácshoz hasonlóan, gazdagon ízesített, finom kalácsféleséget főleg lakodalmak alklamával készítették az ügyes háziasszonyok és a kulcsformájúra összefont tésztaféle miatt nevezték kulcsos kalácsnak.

Az Árvácska Kézimunka csoport tagjai részben Tiszakálmánfalváról, szerbül Budiszaváról és ketten Magyarittabéről érkeztek sokadik alkalommal Ótelekre. A csoport képviseletében Laczkó Eszter elmondta, hogy hazai módra, a legszokványosabb csirkepaprikást készítettek, amit örömmel készítenek a faluban ma is. Bemutató standjukon a kézimunkák mellett, többféle, saját készítésű édestésztát is kínálnak. A csapat másik tagja, Mátyás Ágnes kezemunkáját dícséri a hájaskifli meg a tepertős pogácsa, részletesen elmagyarázza a recepteket, melyeknek a lényege az, hogy szeretettel kell kézíteni.

„A mi vidékünkön majdnem minden házban szombati napokon legtöbbször valamilyen paprikást főztek, így mi is ezt hoztuk el Ótelekre. Nem volt ugyan mindig a mostanihoz hasonlóan gazdag a paprikás, de azért az ügyes háziasszonyom mindig „megbolondították” valamivel ” – tájékoztat a vajdasági Tóbáról érkezett és a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet képviselő versenzyő, Laczkó Szántó Erzsébet, aki hozzáteszi, hogy attól még a vasárnapi ebédnek is megadták a módját. „A mai sertés paprikást idősebb csapattársunk, Tóth Anna útmutatása és receptje szerint, tóbai hagyományos módra főztük. A lényege, hogy minden összetevőből elegendő kerüljön a bográcsba. Például öt kiló húshoz legalább másfél kiló vöröshagyma meg elegendő martonosi őröltpaprika.” – sorolja a tóbai versenyző, aki nem titkolja, hogy örömmel vesz részt a környékbeli főzős rendezvényeken, mert mindig lehet valami újat megtanulni.

A torontáltordai Orgonavirág Egyesület csapata szintén sokadik alkalommal vesz részt a Gasztromajálison. Ők vasárnapi ebédet főztek. Máris sorolom az gyermekkori gyertyámosi vasárnapi menüt: csirkehús leves, krumpli püré, rántott vagy sülthús, kompót/befőtt vagy savanyúság, paradicsomszósz, ritkán másféle mártás. Megtudom, hogy az országhatárok ellenére, szinte azonos a vasárnapi menü Torontáltordán ma is, viszont a pürét felváltotta a sült burgonya, a savanyúságot a szőlőbefőtt, és a szószokból is nagyobb a választék. Farkas Éva és Ferenc, Kónya Ilonka a fentebb leírt menüjükkel sikerrel idézték meg az egykori vasárnapi családi ebédek hangulatát.

A méhészek népes csapata, Doda Péter és társai a sok mézféleség és más méhészeti termék mellett, a bemutatott termékekkel kapcsolatban szaktanácsadást is biztosítanak. De a gasztro részt az újszentesi Bálint József képviseli a csapatban, aki óriási kondérban, alaposan „feljavított” székelykáposztát főzött. Érdekes módon a zsürizést követően, éppen az ő üstje ürült ki legelőbb.

Az Újszentesi Magyarok Egyesülete a szokásos erős, hasonló versenyeken megedzett csapattal érkezett Ótelekre. Emberemlékezet óta kiváló a kapcsolat a két, egykor színmagyar település között, a személyes vagy családi kapcsolatok mellett, különféle rendezvények alkalmával a két közösség tagjai rendszeresen találkoznak. Méretes üstjükben babgulyást főztek, azért, mert a csapat számára ez az ételféleség “nyerős”, azaz több alkalommal is nyertek valamilyen díjat főztjükkel. És azért is, mert “mindenki szereti a babgulyást” és az újszentesi csapat, azaz Dénes Róbert, Lengyel Miklós, Fehér Sándor, és Szabó Vilmos meg is adta a módját. A bab mellé többféle füstölthúst, csülköt és a legfontosabb, egyebeket is tettek az üstbe. A babgulyás mellé vöröshagymát kínáltak, ami jó választásnak bizonyult, ugyanis a csapat tagjai nem győzték hántani és felvágni a tengernyi hagymát! Tény, hogy az újszentesi csapat főztje Óteleken is nagy sikert aratott, mert pillanatok alatt elfogyott. Ez a legnagyobb elismerés – állapította meg Dénes Róbert, a csapat főszakácsa.

A Béga vajdasági torkolata mellől, Titelről érkezett Ótelekre a Magyar Művelődési Központ csapata. Látható, hogy tapasztalt versenyzők, gazdag és ízlésesen tálalt hazai finomságokkal jöttek, és nagy meglepetésre körömpaprikást készítettek. Latinkics Magda és titeli társai a paprikáson kívül újabb meglepetésként a tavaszi ízvilágot sikerrel megidéző hazai módon készült epres tortakölteménnyel lepték meg a környezetüket és a receptet örömmel adták át az érdeklődőknek.

A magyarság legdélibb településéről, Székelykevéről is érkezett egy népes és lelkes csapat. Ők a pénteki, régebben szigorúan betartott böjti napot választották. Miután pár szóban elmondja újra alapításának 140. évfordulóját ünneplő szülőfaluja történetét, Joó Gyülvész Margit kitér arra is, hogy az Óteleken elkészített grízes tészta odahaza gyakran kerül a család asztalára. Hasonlóképpen a szintén bemutatott húsmentes tésztaleves is, amelynek alapanyagát, a tésztát is maguk gyúrják és arról “híres”, hogy egy kilogramm liszthez tíz tojás és két deci víz szükséges. Emiatt érthető, hogy nem áll fenn annak veszélye, hogy szétfőjjön a tészta.

Az Óteleki Keresztény Gazdakör üstje mellett szokás szerint többen szorgoskodnak. Hazai “pályán” vannak érthető, hogy a falubeliek közül sokan bátorítják a csapatot. Lőrincz Jenő, Kuti Sándor és Mezei Árpád a főmesterek, de mellettük Lőrincz Attila bevallottan a főzés fortélyait igyekszik megtanulni az idősebbektől. Azt máris megtanulta, hogy az egyedi recept a fűszerezéshez kapcsolódó titkos részeit nem szabad kiadni! Az óteleki csapat tagjai arra esküsznek, hogy tizenöt kilogramm sertéshús, ha lehet comb, mellé öt-öt kilogramm füstölt hús és hagyma szükséges. Tudjuk, hogy ahány ház, annyi szokás, viszont az óteleki csapat főztjének is nagy keletje volt.

A hódmezővásárhelyi Haspárti Team sokszor mutatta be főzési tudományát Óteleken is. Bihacsi László és Lászlóné tökéletesen felszerelt konyhával érkeztek, tehát majdnem minden elképzelhető finomságot elkészíthetnek. A szervezői kérésnek megfelelően, ők egy vasárnapi ebéd fogásait készítették el. “Az első fogás csirkehúsleves sorolja László – a húst kivettük és “bundába” kisütöttük, mellé meggyszószt készítettünk. A változatosság kedvéért készült egy csirkepörkölt is, zöldborsóval és belefőtt galuskával. A “hulladékból”, azaz a mellehúsából, pedig finom rizseshús készült. A levesbe a “lusta asszony tésztája” került. Nagyon egyszerű az elkészítése, a meggyúrt alapanyagot reszelőn lereszelik, kicsit hagyják szikkadni és mehet is a levesbe. Desszertként narancsos puliszkát és a gyermekkori ízek felelevenítésére, fahéjas, cukros tejbegrízt kínáltunk.” Még annyit elmondanak a hódmezővásárhelyiek, hogy idén először a meggyet boltból kellett beszerezni, mert tavaly minden gyümölcs elfagyott, nem volt mit befőzni. Sajnos idén megismétlődött a helyzet, térségükben csak nagyon kevés helyen kímélte meg az április eleji fagy a gyümölcsöt.

Talán a legelejétől Szupercsapatként a Gasztromajális egyik népes és aktív csapata a helybéliekből és elszármazottakból és a faluhoz ragaszkodókból álló lelkes csapat. Babgulyást vagy csülkös babot főztek, melléje pedig a “szalagos fánkot“kínáltak. A helyiek tudják mitől szalagos a fánk, mások meg nem igazán veszik észre, pedig egyszerű: mielőtt kisütik, kis fortéllyal az alapanyagot úgy szakítják ki, hogy a felső részen szalagszerű alakzat jön létre. A csapat kissé fordított a szokásos recepten: szívük-lelkük, meg a hozzávalók mellett, a házilag füstölt sonka csontos része is belekerült az üstbe, amitől különleges ízt kapott a főztjük, amit mindenki díjazott. A Szupercsapat lényegét fogalmazza meg valaki, aki a különbözőségek ellenére az összetartozás érzését emeli ki a csapat legfontosabb erejeként. A csapat idén nem csak egy ételkülönlegességgel készült, hanem a helyi hagyományok éltetése érdekében, füzetben foglalták össze, a településre jellemző “özős” tájszólásban, azokat az ételféleségeket, amelyeket egykor előszeretettel főztek Óteleken és a térségben is a hét minden napján. A hajdani mondást is érdemes megfontolni: “… a főd adja, az asszony mögfőzi és a család mögbecsüli.”

Az Óteleki Gasztrofesztivál osztatlan sikeréhez hozzájárult a torontáltordai népi zenekar változatos muzsikája, és az óteleki Fürge lábak és Nefelejcs néptánccsoportok fellépése.

Makkai Zoltán