Interjú Soltész Theophil szobrásszal, aki tévés, fotós és… kiállításszervező is. Idén július 24-én Soltész Theophil az egyik kurátora volt annak a kiállításnak, amelynek címe románul „Cu toate țiglele pe casă”. Ez egy szóviccen alapul, viszont két jelentési szintje van. Egyrészt szó szerint azt jelenti, hogy „minden cseréppel a háztetőn”, átvitt értelemben viszont leginkább úgy lehetne magyarra fordítani, hogy „megvan mind a négy kereke”, vagyis minden rendben van ill. semmi sem hiányzik. A konkrét esetben azonban – kissé szokatlanul – ennek a kreatív címadásnak a szó szerinti értelme dominál. A kiállítás ugyanis azt a világot mutatja be, amely a 19. században jött létre a város területén található jó minőségű agyagnak köszönhetően, amelynek köszönhetően regionális, sőt azon is túlmutató jelentőségű tégla- és cserépipar alakult ki. Soltész Theophilnak több hivatása is volt életében: szobrász, fotós, tévés. Anyanyelve magyar, így a három kurátor közül őt kértük meg, hogy beszéljen előbb saját pályafutásáról, másrészt mondja el, hogy mit érdemes tudni a kiállításról.

Soltész Theophil (ST): Nem könnyű röviden összefoglalnom, hogy mivel foglalkozom. A nevem Soltész Theophil és Zsombolyán születtem. Édesanyám futoki származású, ez Zsombolya egyik városrésze. Itt volt a Bohn-téglagyár munkástelepe is. Vagyis elég közvetlenül kötődöm a kiállítás témájához. Édesapám is a gyárban dolgozott – városunkban nagyon sok ember munkahelye volt valamelyik téglagyárban.

Miután visszajött Drobeta-Turnu Severinből, édesapám egy ideig a téglagyárban dolgozott. Édesanyám pedig egy fazekasműhelyben, a Josef Leitheimnél dolgozott.

A zsombolyai éveket követően a líceumot Temesváron, a Ion Vidu Művészeti Líceumban végeztem, festő szakon. Itt kezdődött az a „szokásom”, hogy amit elkezdek, az végül másként végződik: a festészetet követően szobrászat szakra jelentkeztem Kolozsváron. Temesváron meghatározó tanárom volt Szakáts Béla. Tőle tanultam meg a szobrászat alapjait; a későbbiekben majd’ minden erre épült.

Soltész Theophil Petőfi-szobra, Zsombolya (2002)

Kolozsváron hat évet töltöttem a Képzőművészeti Egyetemen. A diploma megszerzését követően még egy évet töltöttem Kolozsváron. Ekkor fordultam ismét a fényképezés felé. ’89 után hirtelen kinyílt előttünk a világ. Kolozsváron rendszeresen vetítettek olyan filmeket, amelyek addig elérhetetlenek voltak számunkra: Tarkovszkij, Akira Kuroszava és a francia realizmus alkotásai is szerepeltek benne. Ekkor fogtam neki újból fényképezni. (Az első képeket a líceumi évek alatt készítettem a nagybácsimtól kapott fényképezőgéppel.)

Téglásy Sándor (TS): Azért, mert ezekben a filmekben a vizualitás annyira fontos volt?

ST: Igen. Hatalmas lendületet adott. Elkezdtünk filmezni, 8 mm-es kamerával kísérleteztünk, én pedig ekkor fordultam ismét a fényképezés felé. Már nagyon érdekelt a kerámia, a mázak, az anyaggal való munka, a labormunka. Mindig szerettem belemenni a dolgok mélyébe, hogy kiderítsem, hogyan működnek a dolgok. Az egyetem után rövid ideig egy kolozsvári porcelángyárban dolgoztam, majd hazatértem Zsombolyára. Kaba Gábor akkor még nem volt polgármester, viszont érdekelte, hogy létrejöjjön egy kerámiaműhely. Kaptam tőle egy kis méretű elektromos kemencét, ami elég volt az induláshoz. Sikerült meggyőzni két kolozsvári kollégámat, hogy jöjjenek ide Zsombolyára. Nagyapám asztalos műhelyét átalakítottuk kerámia műhellyé.

Gyalog jártunk ki a téglagyári bányatavakhoz. Amelyik még nem telt meg vízzel, annak az aljáig lementünk, ott ástuk ki az agyagot, zsákokba raktuk, majd talicskával hazatoltuk. Kiválasztottuk a megfelelő agyagot, és elkészítettük a keveréket. Ehhez elég bolondoknak kellett legyünk, húszévesek, különben ilyesmit nem csinál az ember.

A kiállítás bejárata

TS: Szóval valahogy úgy szerezték a nyersanyagot, mint a kubikusok a 19. század végén?

ST: Valahogy úgy. Lent lapáttal kiszedtük az agyagot és zsákba pakoltuk, majd fel kellett vinni – az volt ám a cifra! 

Otthon az üledékkel teli agyagot beáztattuk, az így keletkezett agyagiszapot átszűrtük, majd homokosabb agyaggal kevertük össze, hogy „soványítsuk”. Végül gipsztálakba öntöttük, hogy a gipsz kiszívja belőle a nedvességet. Csak ezután lehetett korongozni, formába préselni vagy mintázni.

TS: Közben már a zsombolyai köztéri szobrokon dolgozott. Ezek hol készültek?

ST: Agyagból én mintáztam, a bronzöntést Varga Luigi István temesvári szobrászművész műhelye végezte. Mind a hat szobornál együtt dolgoztunk, a talapzatok terveit is én készítettem. Az elsőknél még helyben kerestük a legjobb megoldást. A Petőfi-szobor kövét magam választottam ki Nagybánya közelében. Az utolsó hármat már csak megterveztem, és egy cég kivitelezte a talapzatokat a rajzaim alapján.

TS: Körülbelül melyik évben kezdte elkészíteni ezeket a szobrokat?

ST: Pontosan nem tudom, mindenesetre 2000 körül volt, hisz akkor még élt Petre Stoica költő. Ő volt a szobrok felállításának a szellemi atyja. Fontos még megemlíteni Kaba Gábort is a támogatók között, aki 2000-től Zsombolya polgármester volt.

TS: Még egy dolog szöget ütött a fejembe: Petre Stoica nevét ma már másodszor hallom – a Sajtómúzeumot is ő alapította. 

ST: Valóban, Stoica rengeteg dolgot csinált nálunk… ő tényleg egyfajta kulturális motorja volt  Zsombolyának, az ő jelenléte csak úgy vonzotta mindenhonnan olyan embereket, akiket másképp nem láthattunk volna. Emlékszem, én is sokszor segítettem őt, amikor kiállításokat rendezett. Rengeteg kulturális eseményt szervezett: könyvbemutatókat, irodalmi szimpóziumokat és kiállításokat. Sokszor hazamentem hozzá, hogy előkészítsük a kiállítás anyagát – csak ő meg én –, és akkor ő rengeteget mesélt én meg nagy örömmel hallgattam. Ez olyan volt, mintha egy másik világgal találkoztam volna. 

Volt egyébként még egy ilyen meghatározó ember az életemben: Constantin Flondor tanár, festőművész, aki  temesvári líceumban tanított. Tőle is rengeteget tanultam. Ő még él szerencsére.

Akkoriban még az egyik kollégám itt volt Zsombolyán, a másik visszatért Kolozsvárra. 

TS: Hogyan került a televíziózás közelébe?

ST: A kolozsvári évek után Temesváron multimédia szakon tanultam, és egy CBC projekt keretén belül dokumentumfilmes képzésen is részt vettem. Akkor szerettem bele ebbe a műfajba, ugyanis részt vettem a Makói Városi Televízió által szervezett, „Románia és Magyarország közötti regionális televíziós együttműködés” című CBC-projekt műhelyeiben, ahol televíziós műsorkészítési ismereteket szereztem, majd 2011-ben elindítottuk a zsombolyai tévés stúdiót.

TS: Mondhatjuk, hogy ekkor megint egy új szakmát tanult meg?

ST: Hát nem is annyira… A kolozsvári egyetemi évek után elkezdtem Temesváron a multimédia szakon tanulni Gheorghe Șfaițer tanár úrral, aki a Temesvári TV-nek volt a munkatársa, és addig is együttműködtünk néhány projektben. Gheorghe Șfaițer tanár úr javaslatára részt vettem a temesvári Német Kulturális Központ „Attention neighbour!” című CBC-projektjének dokumentumfilm-műhelyében. A workshop keretében egy rövidfilmet készítettünk Kocsor Erika rendező, az MTV Szeged európai műsorokért felelős szerkesztőjének szakmai irányítása mellett. 

Rendkívüli élmény volt az a gyakorlat. Ráébredtem, hogy dokumentumfilmben is mennyi fantasztikus dolgot lehet alkotni. Utána jöttek a Makó TV-s dolgok, és akkor már megvolt az alapja mindennek. 

TS: Mi történt közben a szobrászattal? Folytatta még a tévés időszakban is?

Egy ideig még Bejan Barbu segítségevel a Blytswood Banat egyesület keretén belül létrehozott kerámia műhelyben dolgoztam, később átvettem a működtetését, végül azonban a műhely megszűnt. Addigra már a zsombolyai tévés tevékenység lett a fő elfoglaltságom.

TS: Hol lehet most megnézni az adásokat?

ST: Aktuális anyagainkat a Facebook-oldalunkon (fb.com/tvjimbolia) lehet megtalálni, ahol fényképeket, cikkeket és videóanyagokat teszünk közzé.

TS: Visszatérve a most megnyílt ipartörténeti kiállításra, Sergiu Demáról tudjuk, hogy ő volt a projekt fő helytörténésze, felesége, Cristina pedig a kísérőfüzet szerzői közé tartozik. Mi volt az Ön szerepe?

ST: A kiállítás ötlete tőlük származik. A projektet a G.A.L. Banat Vest is támogatta, huszonnégy önkéntes kapcsolódott be a munkába. A Kultúrház, vagyis Sergiuék pedig régóta együtt dolgoznak egy temesvári építészekből létrejött, Atelierul Non-Formal de Planificare Spațială nevet viselő közösségi szervezettel, akikkel közösen alakítottuk ki a kiállítás térbeli koncepcióját. Minden elemet a helyszín adottságaihoz kellett megterveznünk. Engem konkrétan Sergiu kért fel arra, hogy vegyek részt, mert eddig már számos projektben dolgoztunk együtt. Előtte egy bărăgani deportálásról szóló projektben és egy kolozsvári kiállítás létrehozásában vettünk részt. 

Igazi csapatmunka volt. Legfontosabb célkitűzésünk az volt, hogy ne csak száraz információt, hanem élményt tudjunk nyújtani minden korosztálynak. Olyan kiállítást akatunk létrehozni, amely hangokkal és interaktív elemekkel a gyerekeket is bevonja a felfedezésbe.

TS: Tudna néhány példát mondani arra, hogyan próbálták ezt az élményt megteremteni?

ST: A kiállítás minden helyszínének  saját hangvilága van – ennek kialakításában a fiam is részt vett. Kialakítottunk egy ásóládát is, ahol a gyerekek különböző földrétegek között maguk is „régészkedhetnek”.

Mikroszkóppal különböző agyagmintákat is meg lehet vizsgálni, egy levetíthető anyag pedig a bányatavak mai állapotát mutatja be, azt, ahogyan a természet visszahódította a területet. Ezek együtt adják a kiállítás interaktív jellegét.

A földszinten egy boltíves installációval idéztük meg a Hoffman-kemencét. A téglaszerű felület, a vörös fények és a hanghatások együtt próbálják visszaadni az égetőkemence atmoszféráját.

A nagyteremben Jung Öcsi bácsi korábbi interjúi láthatók. Ezeket még korábban a zsombolyai televíziónál rögzítettük, most pedig a kiállítás részeként új életre keltek.

TS: Jól értem, hogy amikor azt mondta, hogy a kiállítás berendezése kapcsán mindenhonnan ötleteket vadászott, és közösen alkalmazták a kiállítás létrehozása során?

ST: Igen.

TS: Ezen kívül mi volt még az, amit Ön készített?

ST: Az összes nyomtatványt, a grafikai munkákat, a plakátokat meg sok mást.

TS: Szóval az arculattervezés köthető Soltész Theophilhez.

ST: Igen. Mivel rengeteg önkétes vett részt a munkában,  számos dologgal ők foglalkoztak. Viszont ennek a kiállításnak a hivatalos arculatát én csináltam. A többiek azt találták ki, mi legyen benne, én pedig ahhoz hozzájárultam, hogy hogyan nézzen ki. 

Szeretem, ha egy kiállítás nem pusztán képekből áll. Különböző anyagokkal és térbeli elemekkel igyekeztün ritmust adni neki.

TS: Tehát ez egyfajta alkalmazott szobrászat, dinamika, sokféle anyagból?

ST: Igen. Fontos, hogy ritmusa legyen az egésznek. Végeredményben minden korábbi tapasztalatom ott van ebben a kiállításban. Minden, amivel korábban foglalkoztam, valamilyen formában hasznosult. 

Fényképészként különösen fontos volt számomra a világítás. A megnyitó előtti napon minden egyes lámpát külön beállítottunk, és ettől teljesen megváltozott a kiállítás hangulata.

TS: Azért, hogy életre keljenek a tárgyak?

ST: Pontosan. Én és néhány önkéntes végigmentünk minden egyes világítótesten, beállítottuk őket egyenként, létrán föl-le.Aztán persze volt még sok apróság. Például egyszer jött az egyik kolléga, hogy ő csinálna ilyen kis Bohn-téglákat, kerámiából, és én segítettem neki kiégetni. Nekünk ugyanis van egy ilyen kis raku-kemencénk, amelyet a raku-táborok alatt használunk.

TS: Meddig látogatható a kiállítás?

ST: December 20-ig.

TS: A projekt ezzel lezárult?

ST: Még tervezünk tárlatvezetéseket, elsősorban diákoknak. Fontosnak tartjuk, hogy minél több fiatal ismerje meg ezt a történetet.

TS: Miért fontos, hogy egy kisváros ennyit foglalkozzon a saját múltjával?

ST: Főleg azért, hogy az emberek otthon érezzék magukat, ismerjék meg a helyet, ahol élnek. Ha nem ismered, és úgy érzed, hogy csak véletlenül odacsöppentél születésedkor, akkor igazából nem vagy otthon. Ez ma fontosabb, mint régen. Most a fiatalok szerintem sokkal könnyebben lépnek kapcsolatba külföldiekkel, mint egy helyi, idősebb emberrel. Ezért szerettük volna, hogy ezeket az ismereteket élményszerűen magukba tudják szívni. Hisz Zsombolya sem akármi. Például, többször jártam a zsombolyai líceumban, ahol mammutcsontokat őriznek. Csak jóval később, amikor egyetemista koromban Kolozsváron megláttam egy Zsombolyán talált orrszarvú koponyáját, döbbentem rá, milyen különleges értékek között nőttem fel.

TS: Tehát egyfajta helyi identitást erősítő szerepe van a kiállításnak. Ezen kívül van más, ami miatt ez most aktuális vagy érdekes? 

ST: Nem is annyira büszkeségről van szó, hanem arról, hogy az ember megismeri a saját értékeit. Ettől alakul ki a helyhez való kötődés. Az emlékművek és a kiállítások segítenek életben tartani ezeket az emlékeket, és ez nemcsak Zsombolyának, hanem az egész Bánságnak fontos.

TS: Vajon mekkora lehetett az a régió, ahova kisugárzott a zsombolyai téglagyártás hatása?

ST: A Bohn-téglagyár óriási jelentőségű volt az 1900-as években, mivel rendkívül nagy üzemről volt szó. Több országban, a mai Magyarország területén, Szerbia területén, Románia területén volt gyáruk, és aztán csak elgondolni is nehéz szerintem, hogy hány országba került el a termék. Jól emlékszem, hogy az egyetemista évek után, amikor kerámiával foglalkoztam, Nagyváradra mentem, hogy ott különböző alapanyagokat vegyek egy kerámiai alapanyagokat gyártó cég gyárában. Ott azt mondták, hogy sokan kérik: olyan cserépmasszát keverjenek ki, amelynek a színe a zsombolyi cserépére emlékeztet.

TS: Engedjen meg még egy kérdést. Önnek, mint képzőművésznek van olyan saját elképzelése, amit mindig is nagyon szeretett volna megvalósítani, de nem volt rá lehetősége?

ST: Sokat gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy ebben az életszakaszban mások elképzeléseikhez tudok nagyon jól kapcsolódni. Képzőművész vagyok, de ebből a szempontból lehet, hogy nem. Lehet, hogy inkább mások hangjának tudok most formát adni.

TS: Vagyis mások elképzeléseit tudja a saját kreativitásával kiteljesíteni?

ST: Én nem úgy tekintek magamra, mint aki mindenáron ezt vagy azt akarja megalkotni. De amikor látok egy jó ötletet, akkor rögtön nekilátok. 

TS: Ha holnap felkérnék egy új köztéri alkotás megtervezésére, igent mondana?

ST: Biztos lenne ötletem hozzá, de nem biztos, hogy mindig jó az én ötletem. A mostani projektben– és nem csak ebben – az a szép, hogy az ötletek úgy születtek, hogy egyik a másikat inspirálta, és végül mindenki elégedett volt. Az a nagyszerű, hogy el tudod fogadni, hogy a jó ötletek máshonnan is jöhetnek. Csapatmunkáról van szó, együttdolgozásról, és arról, hogy mindenkinek a véleménye számít.

TS: Nagyon szépen köszönöm, hogy rászánta az időt erre a beszélgetésre. Úgy érzem én és az olvasók is sokat tanulhattak belőle.

*Augusztusban és szeptemberben a kiállítás megtekinthető a zsombolyai kultúrházban / Zsombolya, T. Vladimirecsu utca 88. szám/ hétfőtől csütörtökig 10-14 óra között. Más időpontban egyeztetést követően – ímél: culturaljimbolia@gmail.com. – látogatható a kiállítás.