04 Jun 2015
Írta admin 
0 Hozzászólás 
El kellene innen menni valahova, ahol senki sem ismer
Leadtam még egy adag vért, és lett annyi vonatpénzünk, hogy elmehessünk a moldvai Suceavára. Fogtam a zöld kofferemet, és útrakeltünk. Suceaván jelentkeztem a megyei főorvosnál, aki egy hatalmas, vörösképű zsidó ember volt. Mondtam neki, hogy szeretnék egy orvosi állást, bár nincs meg az államvizsgám, de mutattan neki a tiszta tízeseket tartalmazó leckekönyvemet, azaz csak mutattam volna, mert a főorvost az nemigen érdekelte. Azt kérdezte: hát mit csináltál, ami „ezeknek” nem tetszett, fütyültél a templomban? Láttam a jóindulatát és a megvetését a rendszer embereivel szemben. Így kerültem egy Hudesti nevű községbe gyermekgyógyásznak, és kaptam egy felcseri fizetést. Munka volt bőven. Ott két érdekes betegséggel találkoztam: a lakosság 70 százaléka tetves volt és 180 pellagrás. Ez a hús-, a fehérjehiány betegsége, mert olyan szegények voltak, hogy szinte csak puliszkát ettek, esetleg hagymával. Közben mi, Ildikóval nagyon boldogok voltunk, mert megszületett a fiunk, de mivel egyikünknek sem volt meg az államvizsgája, felcseri állást kértünk a Bánátba. És kaptunk egy színtiszta szerb községben, ott, ahol a Duna belép az országba, és a Néra ömlik a Dunába. A környéken is szerb települések voltak, az idősebbek nem is tudtak románul, ezért tolmácsot is hoztak magukkal a betegek, aminek szegény Ildikó, feleségem, nem nagy hasznát vette, mert ő sem tudott románul. Alig telt el vagy két hónap, s egyszercsak a szomszéd szobából hallom, hogy a székely feleségem mond valamit, de szerbül: hamarább tanult meg szerbül mint románul. De a pöttöm kisfiunk is jobban beszélt szerbül, mint románul vagy akár magyarul.
Hat boldog év…
A fiatal Bárányi orvosházaspár talán életük legboldogabb éveit töltötték abban az isten háta mögötti „paradicsomban”, pedig az volt az a hely, amelyet sokan a diktatúra országából való szabadulás útvonalának tartottak. Ők azonban csak idáig menekültek, itt a vásárhelyi zaklatással szemben, nyugalmasabb körülmények között gyakorolhatták az orvosi munkájukat, eltekintve attól, hogy gyakran került hozzájuk kezelésre olyan menekülő, akit a román határőrök megsebesítettek.
Jött egyszer hozzám egy szekuritátés tiszt, és kérdezte tőlem: maga hogy a fenében nem szökött még át, hiszen látja, hogy mennyien mennek? Én azt válaszoltam, hogy nem azért maradunk itthon, mert túl jól őrzik itt a határt, hiszen ismerem az utat is, hanem egyszerűen azért, mert nem akarok elmenni, s ezt nagyom komolyan gondoltam.
A hatalom kegyet gyakorol
1961-ben megengedték, hogy államvizsgázzunk. A bizottság tagjai ismerték az előzményeket, s jóformán csak azt kérdezték, hogy lehet-e jól horgászni a Dunán. Tehát kiválóan sikerült mindkettőnk államvizsgája, majd versenyvizsgával Ildikó előbb a resicabányai Sanepidhez került, később pedig kapott egy tudományos kutatói állást a temesvári Közegészségügyi Kutatóintézetben, én pedig Temesváron aneszteziológus orvos lettem az Újklinikán, ahol azután egy életen át dolgoztam. Ezután a szakvizsga és a főorvosi vizsga után beiratkoztam nagydoktorátusra, négy évi megfeszített munkával tízezer betegnek az adatait dolgoztam fel a műtét utáni tüdőszövődmények gyakorisága témában. Készen álltam a doktorátusi vizsgára, amikor egy nappal előtte, egy pénteki napon értesítenek, hogy kell még a dossziémhoz egy jóváhagyás a megyei pártbizottságtól, mert amit a klinika pártszervezetétől kaptam, az nem elég, mivel hogy nem vagyok RKP-tag. Futottam a párttikárunkhoz, s ígértem neki, hogy én majd belépek a Pártba is. Tőle azt a választ kaptam, hogy most értelmiségieket meg magyarokat nem vesznek fel, s hozzátette, hogy különben sem vagyok még kellően meggyőződéses. Mellékesen jegyzem meg, hogy Ő viszont az lehetett, mert a gyermekei ma is a kapitalista Németországban élnek.
Gondoltam, ha kell, térden állva könyörgök azért a papírért, hiszen a vasárnapi doktorátusi ünnepségre már a termet is lefoglaltuk. A megyei pártbizottságnál szombat délután egy arrogáns, prágai sonkát majszoló – ez abban az időben nem sokaknak adatott meg – portás asszony közli, hogy a titkár elvtárs terepen van, de végül felengedett a másodtitkárhoz, Székelynek hívták, de nem tudott magyarul. Kiderült, hogy az anyósát kezeltem. Mindjárt adott is egy papírt, hogy doktorálhatok. Párttag viszont nem lettem soha.
Szerepvállalás a magyar közösségi életben a rendszerváltozás előtti időszakban
A hetvenes években még jelen voltak a temesvári irodalmi életben a nagy öregek, Franyó Zoltán, Endre Károly, Anavi Ádám és mások, akik megadták a rangját az akkor még Ady Endre, később Franyó Zoltán nevét viselő irodalmi körnek. Ebben tevékenykedni az akkori politikai viszonyok között lelki klinikának számított. Sokan látogatták az irodalmat kedvelő értelmiség-, de a munkásrétegek tagjai is. Olyan fórum volt, amely alkotásra ösztönzött, saját írásainkat olvastuk fel, szigorú, szakszerű bírálatok hangzottak el. Persze tudtuk, hogy a belügyi szervek rajtunk tartják a szemüket, hogy minden összejövetelünkön jelen van a képviselőjük is, de azt is tudtuk, hogy kinek osztottak ki ilyen szerepet. Ezért madárnyelven írtunk, és ugyanúgy vitattuk meg az alkotásokat, amelyeken mindig áthallatszott, átérződött a rendszerellenesség. Számunkra, Ildikónak és nekem különösen fontos volt ez a lehetőség, noha már korábban közölgettünk szépirodalmi alkotásokat, közös novelláskötetünk is megjelent. Nekem a hét kötetemből három a diktatúra idején látott napvilágot, Ildikónak pedig négy kötete. Pezsgett a közélet, talán jobban mint most, amikor nincsenek korlátok, hiszen nemcsak irodalmi körben tevékenykedtünk, Kisenciklopédia névvel népiegyetemet szerveztünk, hetente tartottunk tudománynépszerűsítő előadásokat Temesváron és vidéki magyar helységekben jelentős számú hallgatóság előtt.
…És eljött 1989
Nagyon vártuk a forradalmat, éreztük is a szelét, annál is inkább, mivel Tőkés László közvetlen baráti köréhez tartoztunk, Ildikó orvosként foglalkozott a családdal. Amikor a Tőkés László védelmének kiállásával elkezdődött a nagy pillanat, azt hittük, hogy mi vagyunk a rendszert megdöntő hősök. Azután kiderült, hogy a szekuritáté vezérkarának egy része régen készül Ceausescu megbuktatására. A Tőkés László megfigyelésére állított személy – aki egyben a védelmét is jelentette – megbízatásáról, jelentéstevéseiről Őt is tájékoztatta. Hát ennyit a nagy hősi forradalmunkról. Mindezt akkor nem tudtuk, s azon a december 22-i pénteken, amikor Ceausescu dobbantott, hatalmas tömeg előtt, állítólag 200 ezer ember volt akkor az Opera téren, én is beszélhettem. Magyarul köszöntöttem a tüntetőket, és elmondtam, hogy a romániai magyarság nevében beszélek, amelynek tagjai részesei a forradalomnak, saját halottaink és sebesültjeink vannak. Még azon az estén itt, ennél az asztalnál, néhány magyar barátunkkal megalakítottuk a Bánsági Magyar Demokrata Szövetséget, amely néhány nap múlva beolvadt az országos szövetségbe.
A kórházban, ahol dolgoztam, tömegével kezeltük a sebesülteket és láttuk a halottakat, közöttük Csizmarik László karnagyot, akit később sok más áldozattal együtt a bukaresti krematóriumban égettek el, hogy minél kevesebb nyoma maradjon a diktatúra véres megtorlásának.
A kommunista eszmények ifjúkori megszállottjának politikai pályafutása a diktatúra utáni társadalomban
Dr. Bárányi Ferenc a figyelem középpontjába került a formálódó új rendszerben. Temesvár állami intézeteiben olyan tisztségeket ajánlottak fel számára, mint a megyei végrehajtó bizottság elnöke vagy megyei rendőrparancsnok, ezeket rendre visszautasította, de a májusi Nemzeti Egységfront választásán RMDSZ-es képviselőként bekerült a parlamentbe, ahol az egészségügyi, családügyi és társadalom biztosítási bizottság elnöke lett, ezt a tisztséget hat éven keresztül gyakorolta.
Ennek a bizottságnak rendkívüli jelentősége volt az új törvények alkotásában és érdekes módon kiválóan együttműködtünk a többi pártok képviselőivel, még a szélsőségesen nacionalista nagyromániásokkal is. Azután, amikor szükség volt egy orvosra, akit egészségügyi miniszternek kinevezzenek, hát rám esett a választás. Ebben a tisztségben már nehezebb volt az együttműködés. Jöttek hozzám generálisok és más magas rangú tisztek jóváhagyásért, hogy a hadseregnek, a rendőrségnek, a belügyminisztériumnak saját egészségbiztosítási kaszszája legyen. Ezt azzal utasítottam vissza, hogy ezeknek a szerveknek a fizetése minimum 30 százalékkel magasabb, mint más román állampolgáré.
Ígértek fűt-fát, például díjmentes utazást a családommal együtt az Egyesült Államokba, szimbolikus áron villát a Duna-deltában. Miután nem voltam hajlandó semmiféle kompromisszumba belemenni (az utánam következő miniszter mindezeket jóváhagyta), megfenyegettek azzal, hogy bizonyítékuk van arról, hogy a Duna-parti szerb faluban kezdő orvosként együttműködtem a szekuritátéval. A bizonyítékok olyan pecséttel és aláírásommal ellátott papírok voltak, amelyekben a megsebesített határsértők kezelését igazoltam. Csupán ennyit tudtak előkaparni lejáratásomra, de én az RMDSZ érdekében mégis jobbnak láttam, ha benyújtom a lemondásomat. Ma is sajnálom, mert olyan törvényeket készítettem elő többek között, mint egészségbiztosítás megreformálása, melyhez Németországban tanulmányoztam az 1856 óta jól működő Bismarck-féle törvényt. Közben tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben, melynek keretében a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt frakcióját vezettem, s tíz évig voltam parlamenti képviselő. Ebből az időből naponta naplót jegyeztem, s ha az Isten ad nekem még legalább két évet, akkor ezt a naplót megszerkesztem és kiadom, akkor is, ha a mai korosztálynak ez unalmas szöveg lehet, de mindenképpen kordokumentum.
Dr. Bárányi Ferenccel nagy történelmi időkbe ágyazott életére emlékezve ezen a ponton fejeztük be beszélgetésünket. Nem esett szó számos, embert próbáló, bizalmasabb, személyes kérdésről, a soha be nem gyógyuló sebet okozó 19 éves fiának elvesztéséről, sem az immár egy éve eltávozott felesége, dr. Bárányi Ildikó haláláról, akivel 58 évig éltek boldog házasságban. A megtörhetetlennek tűnő Bárányi Ferenc súlyos betegsége ellenére, amennyire egészsége engedi, ma is részt vesz a közéletben, többek között alelnöke annak az Országos Máltai Segélyszolgálatnak, amely – akárcsak az RMDSZ csírájának színhelyéül szolgáló Bánsági Magyar Demokrata Szövetség – a Bárányi-lakásban alakult meg a forradalom napjaiban. Mára ez a temesvári szervezet – beleértve az idősek otthonát is – az országban működő hét fília közül a legszélesebb körben járul hozzá a betegek, az idős emberek és más rászorulók megsegítéséhez, amelynek – akárcsak az egész temesvári szervezetnek – haláláig dr. Bárányi Ildikó volt a vezetője.
