A Gyárváros és egyik legfontosabb ipari létesítménye – a Te­mes­vár szabad királyi város tulajdonában és kezelésében álló sörgyár – életében is gyökeres változásokat hozott az 1849-es esztendő. Mindennapjai megszokott rendjét és kereteit alaposan fölborították a bekövetkezett történelmi események. A kilencszögű téglaerődítményt, amelyet parancsnoka, Georg von Rukawina tábornok az 1848. október 3-i császári proklamáció kihirdetését követően szük­ségállapotba helyezett, és katonáival a Habsburg-ház hűségében tartott és védelmezett, a ma­gyar honvédség megkísérelte be­ven­ni, hatalmába keríteni. 107 na­pon át tartott 1849 forró nyarán az ostrom, amely nem hozta meg a ma­gyar szabadságharcosok által várt eredményt. A szorongatott hely­­zetbe került várat 1849. au­gusz­tus 9-én mentette fel a Julius Haynau táborszernagy vezette, az inváziós cári csapatokkal alaposan megerősített osztrák ármádia. A vesztes temesvári csata a magyar szabadságharc végét jelentette. Mészáros Lázár, altábornagy, a Batthyány- és Szemere-kormányok hadügyminisztere, a honvédsereg főparancsnoka emlékirataiban megjegyezte: „Augusztus ki­lencedike az elhamarkodott megütközés miatt szintén oly gyászos napja lett a magyarnak – csakhogy dicstelenebb –, mint a mohácsi.” A Temesvárott született Klapka József tábornok tömören összegezte, fogalmazta meg véleményét: „Világos csak zárjelenete volt a szomorú drámának. Szabad­ságunk valóságos sírja Temesvár.”
Bem József tábornok seregével Erdélyből, Vécsey Károly tábornok hadosztályával Arad alól érkeztek 1849. április 25-én Te­mes­vár közelébe. Szabadfalun, Me­halán és a Vadászerdőben ver­tek tábort, s elkezdték a vár „cer­ní­rozását”. Pár nap alatt sikerült teljesen körülzárniuk a 9000 császári katona védelmezte erődítményt. Vécsey Károly, aki épp Mehalán segített a kitörést megpróbáló osztrákok visszaszorításában, egy kitépett noteszlapra írt pár szavas pa­rancsát bravúrosan teljesítve Asztalos Sándor ezredesnek 1849. május 14-én a 29-es gyalog-zász­lóaljjal sikerült a Gyárkülvárost megszállnia, elzárva a várvédőket minden összeköttetéstől a kül­vi­lággal. „Az ostromlók először is a vízvezetéket pusztították el, mely a várt éldelhető vízzel ellátta. A vár­ban volt ugyan 130 kút, de ártalmatlan vize csak 13-nak volt.” A falak közé zárt katonák és ci­vilek kedvelt italukhoz, a Gyárvá­rosban „nevelt” sörhöz sem juthattak hozzá. Az értékes termék az ost­­romlók, a magyar honvédek szomját oltotta. A visszaemlé­ke­zők, a történészek szerint Vécsey Károly vadászerdei táborában a hosszúra nyúlt ostrom idején vi­dám élet folyt: a tisztek, a hu­szá­rok és a közhonvédek mulattak, szó­rakoztak is. Italokban – borban, sörben, pálinkában – nem szen­ved­tek hiányt. A központi táborhelyen még fagylaltozó is műküdött. A táncmulatságok se mentek rit­kaságszámba, mivel a „közel- és a távolvidék minden rangú hölgyei” elárasztották a honvádek táborait.
A ostromágyúk 1849. május 18-án fogták tűz alá a várat. „Reg­geli 4 órakor ugyanis a magyarok egy bokrok mögé rejtett taraczk-üteg­ből a Józsefvárosból, egy má­sodikból a majorok mellől és egy harmadikból a Gyárvárosi serháztól 10 fontos taraczkokkal hevesen kezdték a várt ostromolni, a csapatok pedig a III. IV. és V. sáncz hosszában a vársíkon fölállított tábort lődözték. Két 12 fontos ágyú is erősen dolgozott. Másfél óra múlva azonban az ágyuk el­hall­gattak, mintegy 200 gránát esett a várba, de egy sem gyújtott.” A következő nap éjszakáján, 19-ről 20-ára virradó éjjel a városra irányzott golyóbisok egyike a nem­egyesült görögkeletiek temp­lomára esett, alaposan megrongálva tetőzetét. „A lakosságot, mely ily golyók romboló hatására nem volt elkészülve, rémület fogta el, és az ablakokat, boltajtókat dorongokkal, homokzsákokkal s ganajjal torlaszolta el.” A krónikussá vált élelemhiány, a sorozatos bombázások, az állandósult életveszély miatt 1849. május 31-én mintegy 400 polgár megkísérelte az erdélyi és péterváradi kapukon elhagyni a várat, de a magyar előőrsök meghiúsították kísérletüket, szándékukat. Az Aradról 1849. július 19-én a temesvári tábort felkereső kormányzó, Kossuth Lajos (1802-1894) a Gyárvárost megszállva tartó alakulatokat is fölkereste, s mindenkit Temesvár várának hala­déktalan bevételére buzdított. Fel­hívásának haladéktalanul eleget téve a honvédek 1849. július 19-ről 20-ra virradó éjszaka ágyútüzet zúdítottak a császárhű városra. Vécsey Károly V. hadtestének katonái, akik az 1849. augusztus 9-i vesztes csatáig, tartották gyárvárosi állásaikat is a sörgyár udvarán felállított és 107 napon át hatékonyan működő ostromágyúikat pár nappal korábban vonták vissza és küldték át Aradra. A sörgyár hatalmas „udvarán”, amely a Béga két főcsatornájának találko­zásáig nyúlott le, kialakított, beásott ütegállások stratégiai jelentőséggel bírtak.
A magyar forradalom és sza­bad­ságharc leverését – ami csak a cári hadsereg behívásával, hathatós segítségével sikerült! – köve­tően, a bosszúéhes, abszolutista bé­csi udvar a „rebellis magyarságot” megbüntendő új koronatartományt „tákolt össze”, hozott lét­re Szerb Vajdaság és Temesi Bán­ság néven, amelynek Temesvárt tették meg fővárosául. A szomorú emlékű Bach-korszakban a mesterségesen megteremtett és életben tartott új államalakulat katonai és kincstári hatóságai működtették a gyárvárosi sörgyárat, amelyet később különböző vállalkozóknak adtak koncesszióba. Több üzemeltető kezén is átment a temesvári sörfőzde. Az osztrák-magyar kiegyezést követően, 1868-ban Te­mes­vár tehetősebb polgárai alapítottak egy részvénytársaságot, amely a sörgyár kezelését és működtetését felügyelte és biztosította. 1.800.000 forint alaptőkével a részvénytárság korszerű, a 19. század igényeinek és elvárásainak megfelelő üzem létesítésébe, felszerelésébe fogott. Azonban az 1873 májusában a bécsi és pesti tőzsdekrach támasztotta pénzügyi válság – amely a fél évtizeddel ko­rábban megteremtett Osztrák-Ma­gyar Monarchia gazdaságát is ko­molyan megrengette – kritikus helyzetbe sodorta a temesvári vállalkozókat is, akik arra kényszerültek, hogy felszámolják, likvidálják részvénytársaságukat. A kassai Bayer Sándor is csak egy hónapig bírta a viaskodást az általános pénzromlás áldatlan következményeivel. Az Anton Vilsmeier, Johann Riedl és Franz Gerhauser alapította részvénytársaság 1875-ben bérbe vette a temesvári sörgyárat, amelyet sikerült lábra állítani, termelését felélénkíteni. A temesvári sör rövid idő leforgása alatt visszaszerezte hírnevét. Hi­telei visszaszerzése végett a Béga-parti település legrangosabb pénzintézete, az 1846-ban alapított El­ső Temesvári Takarékpénztár 1879-ben 200.000 aranykoronás követelése fejében árverésen átvegye, megvásárolja az 1718-ban ala­pított gyárvárosi sörgyárat.
Fél évtizeddel később, 1884-ben az Aradon Deutsch Ábrahám szatócs fiaként 1803-ban világra jött Deutsch Ignác (1803-1873) gabona nagykereskedő, malomtulajdonos és pénzmágnás – aki nemzetőrként harcolt a magyar szabadságharcban –, 1863-ban ala­pított budapesti Deutsch Ignác és Fiai Részvénytársaság, amelyet halála után fia, Deutsch Bernát (1826-1893) irányított, vásárolta meg a temesvári sörgyárat, amely­nek igazgatásával Vest Edét (1851-1914) bízták meg. A bécsi egyetem orvosi karán kezdte felsőfokú tanulmányait Vest Ede, de jobban érdekelte és vonzotta a katonai pálya. Hadnagyi rangban vetette le 1877-ben a mundért. A sörgyártás technikáját és technológiáját tanulmányozta Ausztria és Németország több városában. Vezetője lett a brünni, majd igazgatója a nagy terjedelmű és kapa­ci­tású troppaui polgári serfőzdé­nek. Deutsch Bernát meghívására került 1886-ban a temesvári Gyár­telep Polgári Serfőzde Rt. élére, amelyet jelentős iparvállalattá fej­lesztett, Magyarország sörgyárainak élvonalába emelt. „Temesvár legérdekesebb és legnagyszerűbb ipartelepeinek egyike a Gyárudvar (sörgyár), mely nagyban űzi a sörfőzést. A telep 76.800 négyzetölnyi területet foglal el. 1888-ban le­égvén, a legújabb vívmányok te­kin­tetbe vételével újból felépítte­tett és kényelemmel rendeztetett be – 1891-ben Kiállítási útmutató című Temesvárt és vidékét bemutató kalauzában Berán Oszkár. – Annyi malátát készít, hogy kivitel­re is jut. Évente mintegy 50.000 hek­toliter sört gyárt, melyből ré­szint palacokokban, részint hor­dók­ban sokat külföldre is szállít; raktárt tart Görz, Fiumé, Trieszt, Velence, Pola, Bologna, Róma, Szaloniki, Konstantinápoly, Szó­fia, Vidin, Belgrád, Rió de Janeiro, Báhia stb. városokban. A sörföző melletti vendéglő nagyterme alkalmas tánc­helyiségül stb., melynek tündéries fényét villanyvilágítása is emeli.”
A tűzvész utáni újjáépítés al­kalmat és lehetőséget kínált arra, hogy a sörfőzés körébe vágó minden újítást, korszerű gépet, berendezést és eljárást „életbeléptessenek”. A temesvári gyár Európa leg­híresebb és legmodernebb sörfőzdéi sorába zárkózott fel. Ter­melése mintegy ötödrészét forgalmazta Temesvárott és a Bánság­ban. A többit Magyarország és a világ különböző sarkaiba, tájegy­ségeire szállította. A kivitelre gyártott palackozott sör számára a gyár­ban külön helyiségek voltak berendezve, ahol a palackok tisz­títását és töltését gépek végezték. A gyár 1900-ban 70 munkást fog­lalkoztatott. Könnyebb fajta sörö­ket gyártott és forgalmazott. Kü­lönlegességei közé tartozott Dup­la-Maláta-Corvin-Sör és a pilseni módra gyártott Casino-Sör. Az Első Temesi Takarékpénztár igazgatói állását 1890-ben elvállaló Vest Ede lovag, akit 1893-ban a Temesvári Kereskedelmi és Ipar­ka­mara elnökévé választottak, he­lyére, a Gyártelep Polgári Ser­főzde Rt. igazgatói székébe Karl Petzlbauer került.