Gyakran elbiciklizem az épület előtt, lelassítok, nézelődöm, nem akarok hinni a szememnek. Persze tudom, vannak nagyobb bajok ennél, komolyabbak, igazabbak, fájóbbak. Nem oknyomozok, csak szóvá teszem, öreges zsémbelődés, zsörtölődés, nem több. Próbálom elhessegetni a mérgem, meg a hüledezéssel vegyülő csalódottságom is.

A Városháza (E.Ungureanu) utcában áll az 1716ban épült Ferencesek kolostora, a Belvárosban található legrégibb épületek egyike, műemlék. Évtizedekkel ezelőtt gyakran jártunk ide, mert az udvarban szabadtéri előadásokat tartott a magyar színház. Akkoriban, ahogy a Delesega Gyula professzor Temesvári kalauzában látható fotó is igazolja, két emléktábla is volt a házon, ma egy sincs. Az épületet felújították, amire minden kétséget kizáróan rá is szorult a műemlék. Túl jó munkát nem végeztek, mert mint ahogy lenni szokott, a régi falak nem tűrik a mai építőanyagokat, a gyors és szakszerűtlen beavatkozásokat, s az ablakok mellett már vetik le magukról a vakolatot. A bejárati ajtó mellett cégtáblák sorakoznak, tejüveghatású, plexi cégtáblák kiáltják világgá, helyesen és jogosan, hogy itt székel a Temes megyei Művelődési és Művészeti Központ, a Banatul Együttes és a Művészeti Iskola. A negyedik cégtábla már érdekesebb, mert arról tudósít, hogy ez műemléképület, s röviden el is mondja történetét, pedig félméternyire látható a város által elhelyezett aranyozott fémtábla, amelyen a háromnyelvű történeti ismertetés alatt magyarul is olvasható a műemlék szó. Hogy a két tábla közül melyik került ide előbb, és miért kell azonos szöveggel két táblát is kifüggeszteni, ennek nem jártam utána. Feltételezem, hogy a város nagyon helyesen, ragaszkodik ahhoz, hogy egységes táblák jelezzék a műemléképületeket. Az ötödik cégtábla viszont meglepett, és nem kellemesen. A tejüveghatású plexiről kiderült, hogy nem is cégtábla, hanem emléktábla szeretne lenni, s nem is egy, hanem mindjárt kettő. Mert a felújítás előtt két emléktábla volt a kolostor falán. Az egyik Ioan Slavici, a másik Csizmarik László emléke előtt tisztelgett. Az épületet is bemutató román nyelvű ismertetőkből általában kimarad az utóbbi, a magyar nyelvűekből pedig az előbbi.

A Magyar nyelv értelmező szótára szerint az emléktábla: Főleg házon, falon elhelyezett, felirattal v. domborműves ábrázolással v. mindkettővel ellátott kő- v. érctábla, amely rendsz. a megjelölt hellyel vonatkozásban levő eseményt, ill. vmikor ott élő, működő, ott tartózkodó kiváló személy képmását v. életének vmely mozzanatát örökíti meg. A meghatározás szerint tehát az emléktábla anyaga kő, márvány vagy egyéb, esetleg érc, semmiképpen sem üveg, vagy plexi. Ezért azt hiszem, a kettő az egyben emléktáblaötlet nagy melléfogás, nemcsak tájékozatlanságra vall, hanem egyenesen sértő, sőt kegyeletsértő, bár valószínűleg olcsóbb, tehát költséghatékony megoldás.
“Magyar lennék, de rommagyar vagyok, /ha megvágom magam véletlenül,/emléktáblák ömlenek belőlem,/szobortalapzatok és felavatások/”Demény Péter: Haza-szvit című verséből származnak e sorok, a 18 évvel ezelőtt megjelent költemény fájdalmas igazságokat fogalmaz meg, amelyek semmit sem vesztettek hitelükből. Kisebbségi létünk egyik sajátossága, hogy védjük, őrizzük, erősítjük identitásunkat, ennek egyik módja az emléktáblaállítás, így jelezzük, hogy voltunk, vagyunk, leszünk. Ioan Slavici jelentős író, valóban két évig az ebben az épületben működő piarista iskolában tanult, az emléktáblát, amely ezt a tényt rögzíti, 1997-ben helyezte el az épületen a Temes megyei Művelődési Hatóság. Vajon ők mit szólnak ahhoz, hogy a felújítás során az eredeti emléktábla eltűnt? A cégtáblaszerű emléktábla másik felén kétnyelvű szöveg olvasható, amely a temesvári forradalom mártírjának, Csizmarik Lászlónak állít emléket. Ebből nem derül ki, hogy ki állította, de a Ladislau név miatt azt hiszem, hogy nem magyar személy vagy szervezet. A szöveg nem a legjobb, hiszen csak annyit tudunk meg, hogy a forradalom hőse és a kórusmozgalom lelkes vezetője volt, halálának dátumából, 1989. XII.17. kellene kikövetkeztetnünk a történteket, ami azoknak, akik ezeknek az eseményeknek nem voltak tanúi, nem könnyű feladat. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a temesvári forradalom hősének emléke minden temesvári lakosnak vagy idelátogatónak egyaránt fontos, megkérdőjelezhetetlen érték, olyan figyelmeztető emlékjel, amely mindannyiunké, ezért a kettő az egyben álemléktábla elfogadhatatlan, hiszen Ioan Slavici és Csizmarik László emlékét egyaránt sérti. Érdekes, hogy ez a temesvári forradalom 35. évfordulóján sem tűnt fel senkinek.
De ne szomorkodjunk. A városismertetőkben is megemlítik, hogy a Ferencesek kolostora falán az 1849-es szabadságharc emlékeként egy ágyúgolyó is látható. Ezt a felújítás során nem tüntették el, de a tejüveghatású műanyag táblasorozat megálmodóinak figyelmét elkerülte.

Mészáros Ildikó