A Szövétnek című ARADI KULTURÁLIS SZEMLE júniusi száma mind tartalmi mind formai-grafikai szempontból messzemenő elismerést édemel. A folyóirat hasábjain többek között Böszörményi Zoltán, Szép Mária Terézia, Grosz László, Radnai István versei mellett Juhász Béla főszerkesző Fejem felett madarak című jegyzete lírai hangvételével igyekszik feledtetni egy letűnt kor felsejlő emlékeit. A szerző hangulatát aláhúzza Kett Groza János hasonlóan költői finomságú grafikája. Nótáros Lajos, a román királyi vagy a szocialista köztársaság hadseregében sokunk által megélt megaláztatásokat beszéli el derűre fakasztó, helyenként anekdótaszerű történések felidézésével. A temesvári és aradi kötődésű Kerényi Károly klasszika-filológus életét és munkásságát ismerteti Blazovich László. Tatár Etelka – idehaza még Magyari Etelka néven ismert, ma Chicagóban élő, magyarszakos tanárnő – Tavasz Chicagóban című beszámolója nyújt betekintést a helyi magyar kulturális életbe. Közösségi kihívások című írásában Szilvágyi Zsolt a Hitélet rovatban a közösség mindennapi életünkben betöltött szerepéről értekezik. Gondolatainak bevezetőjében olvashatjuk: „A közösségi élet lényegesen hozzátartozik emberi életünkhöz. Sőt maga Isten is közösségben él. A kereszténység legnagyobb hitigazsága, hogy Isten nem magányos, hanem Szentháromság, vagyis három isteni személy egysége. A Szentírás szerint pedig Isten az embertr a saját képére és hasonlatosságára teremtette, vagyis közösségi lénynek alkotta.” Végül a szerző az alábbi megszívlelendő következtetéssel zárja írását: „Közösségben élünk. Szükségünk van egymásra. A széthúzás önrombolás is. Ha engedjük, hogy széttöredezzenek közösségeink, megmaradásunk kerül komoly veszélybe…” A gazdag és színvonalas tartalmú kiadványban számos írást talál a lap Olvasója a történelmi és helytörténeti, a memoár, az oktatás, az egészségügy, a napló illetve sport rovatokban. Külön is megemlítem Koreck Aladár készülő könyvéből a Röpcédulák című részletet, amelyben az ötvenes évek elnyomó rendszerében, a szekuritátes üldözések legkegyetlenebb időszkában kockázatot vállaló akkori magyar pedagógusok emberséges magatartásának állít emléket. “Ma is hálás szívvel és büszkeséggel gondolok az akkori Aradi Magyar Vegyes Líceumra, élén Schőn István igazgatóval, a tanári karra és a diákokra. Még az UTM titkárra is. Arra az iskolára, ahol a becsület és a szolidaritás fenti példája megeshetett.”
Az Ujj János által jegyzett Bánáti sorsok című kritikáját, a könyv Temes megyei vonatkozására való tekintettel, az alábbiakban lapunk Olvasóival is megosztjuk. (g.j.)
Ujj János
BÁNÁTI SORSOK

Gyermekkoromtól megmaradt a szokásom, hogy amint könyvet vásárolok, kapok, hazafelé menet már az utcán fellapozom. Kíváncsiskodom, mint a gyermek a karácsonyi ajándékkal. Mindig olvasva érkezem haza. Ezúttal is a kíváncsiság nyittatta meg Graur János Sorsok könyve című kötetét. Kétszázötven oldalt átlapozni nehéz, ezért nekiláttam végigböngészni a tartalomjegyzéket. S mire a végére értem, majdnem elfelejtettem leszállni a villamosról!
Mert a bánáti értelmiségi panoptikumnak is nevezhető interjúgyűjteményben annyi ismerős névre leltem. Otthon aztán vacilláltam, kivel is kezdjem? A közös alma materünkről biztosan megemlékező Albert Ferenccel? Vagy az aradi kötődésű, a szülőföldjétől elválni képtelen Klepp Ferenccel? Avagy a helytörténeti kutató Szekernyés Jánossal, kinek írásait hetente olvastam a lapban? Vagy az egykori újságíró kollégák, Pongrácz Mária, Dudás József, Joó Imre, a nemrég búcsúztatott Koczka György vallomásával? Esetleg mindenki „öccsével”, vagyis a minden barátját „bátyázó” dr. Bárányi Ferenc orvos, volt egészségügyi miniszter élettörténetével?
Avagy azokkal a pedagógusokkal, akikkel valamikor együtt ettem még az egykori Bánát tartományban a vidékre helyezett pedagógusok nem mindig meleg és puha kenyerét. És ennek ellenére hányan állták becsülettel, kitartással, hivatástudattal a sarat a nemzetiségi oktatásunk szolgálatában? Mint a könyvben „szereplő” Varga Vera, Szabó Ferencné Korodi Anna, Joó Imréné Gyulai Mária, Jancsó Herta, Lunczerné Csősz Éva Ibolya. Valószínűleg egyikük sem tudja megmondani hány gyermeknek adtak kezébe ceruzát, hányan kaptak diplomát nekik köszönhetően. S volt tanítványaik közül vajon hányan íratták utódaikat is a magyar tannyelvű óvodába, iskolába?
Nem tudtam, kivel kezdjem a közelebbi ismerkedést. Közelebbit írtam, mert a Heti Új Szó főszerkesztőjének könyve betekintés interjúalanyai életsorsának intimebb, olykor konfliktusoktól sem mentes szférájába is. Aztán ugráltam előre, hátra, innen is olvastam egy történetet, amonnan is. És fedeztem fel közös vonásokat családom történetének részleteivel. Még a végvári obsitos meséjére is rácsúszott apám története, aki a behívó kézhezvételekor ugyanúgy lépte át a határt a második világháború alatt, mint tette azt Kele József. (Elnézést azoktól, akik nevét nem említettem a felsorolásban. Az ő élettörténetük is „megér egy misét”!)
Végül befejeztem az „ugrálást”, vagyis minden riport-interjút elolvastam. Még egyszer átnéztem, hogy nem felejtettem-e ki valakit a 29 közül. Mert 29 élettörténetet részleteiben észben tartani elég nehéz. Ezért tettem Graur János könyvét a hátam mögötti könyvespolcra, hogy mindig kéznél legyen.


28 Jul 2016
Írta admin
0 Hozzászólás