A Szövétnek című ARADI KULTURÁLIS SZEMLE júniusi száma mind tartalmi mind formai-grafikai szempontból messzemenő elismerést édemel. A folyóirat hasábjain többek között Böszörményi Zoltán, Szép Mária Terézia, Grosz László, Radnai István versei mellett Juhász Béla főszerkesző Fejem felett madarak című jegyzete lírai hangvételével igyekszik feledtetni egy letűnt kor felsejlő emlékeit. A szerző hangulatát aláhúzza Kett Groza János hasonlóan költői finomságú grafikája. Nótáros Lajos, a román királyi vagy a szocialista köz­társaság hadseregében sokunk által megélt megaláztatásokat beszéli el derűre fakasztó, he­lyenként anekdótaszerű történések felidézésével. A temesvári és aradi kötődésű Kerényi Károly klasszika-filológus életét és munkásságát ismerteti Blazovich László. Tatár Etelka – idehaza még Magyari Etelka néven ismert, ma Chicagóban élő, magyarszakos tanárnő – Tavasz Chicagóban című beszámolója nyújt betekintést a helyi magyar kulturális életbe. Közösségi kihívások című írásában Szilvágyi Zsolt a Hitélet rovatban a közösség mindennapi életünkben betöltött sze­repéről értekezik. Gondolatainak bevezetőjében olvashatjuk: „A közösségi élet lényegesen hozzátartozik emberi életünkhöz. Sőt maga Isten is közösségben él. A kereszténység legnagyobb hitigazsága, hogy Isten nem ma­gányos, hanem Szentháromság, vagyis három isteni személy egysége. A Szentírás szerint pedig Isten az embertr a saját képére és hasonlatosságára teremtette, vagyis közösségi lénynek alkotta.” Végül a szerző az alábbi megszívlelendő következtetéssel zárja írását: „Közösségben élünk. Szükségünk van egymásra. A széthúzás önrombolás is. Ha engedjük, hogy széttöredezzenek közösségeink, megmaradásunk kerül komoly veszélybe…” A gazdag és színvonalas tartalmú kiadványban számos írást talál a lap Olvasója a történelmi és helytörténeti, a memoár, az oktatás, az egészségügy, a napló illetve sport rovatokban. Külön is megemlítem Koreck Aladár készülő könyvéből a Röpcédulák című részletet, amelyben az ötvenes évek elnyomó rendszerében, a szekuritátes üldözések legkegyetlenebb időszkában kockázatot vállaló akkori magyar pedagógusok emberséges magatartásának állít emléket. “Ma is hálás szívvel és büszkeséggel gondolok az akkori Aradi Magyar Vegyes Líceumra, élén Schőn István igazgatóval, a tanári karra és a diákokra. Még az UTM titkárra is. Arra az iskolára, ahol a becsület és a szolidaritás fenti példája megeshetett.”
Az Ujj János által jegyzett Bánáti sorsok című kritikáját, a könyv Temes megyei vo­natkozására való tekintettel, az alábbiakban lapunk Olvasóival is megosztjuk. (g.j.)

Ujj János

BÁNÁTI SORSOK

Gyermekkoromtól megmaradt a szo­kásom, hogy amint könyvet vásárolok, ka­pok, hazafelé menet már az utcán fel­lapo­zom. Kíváncsiskodom, mint a gyermek a karácsonyi ajándékkal. Mindig olvasva érkezem haza. Ezúttal is a kíváncsiság nyittatta meg Graur János Sorsok könyve című kötetét. Kétszázötven oldalt átla­poz­ni nehéz, ezért nekiláttam végigböngészni a tartalomjegyzéket. S mire a végére ér­tem, majdnem elfelejtettem leszállni a vil­la­mosról!
Mert a bánáti értelmiségi panoptikum­nak is nevezhető interjúgyűjteményben annyi ismerős névre leltem. Otthon aztán vacilláltam, kivel is kezdjem? A közös al­ma materünkről biztosan megemlékező Albert Ferenccel? Vagy az aradi kötődésű, a szülőföldjétől elválni képtelen Klepp Ferenccel? Avagy a helytörténeti kutató Szekernyés Jánossal, kinek írásait hetente olvastam a lapban? Vagy az egykori új­ság­író kollégák, Pongrácz Mária, Dudás József, Joó Imre, a nemrég búcsúztatott Koczka György vallomásával? Esetleg min­denki „öccsével”, vagyis a minden ba­rátját „bátyázó” dr. Bárányi Ferenc orvos, volt egészségügyi miniszter élettörténe­té­vel?
Avagy azokkal a pedagógusokkal, akikkel valamikor együtt ettem még az egykori Bánát tartományban a vidékre he­lyezett pedagógusok nem mindig meleg és puha kenyerét. És ennek ellenére hányan állták becsülettel, kitartással, hivatás­tu­dattal a sarat a nemzetiségi oktatásunk szolgálatában? Mint a könyvben „szerep­lő” Varga Vera, Szabó Ferencné Korodi Anna, Joó Imréné Gyulai Mária, Jancsó Herta, Lunczerné Csősz Éva Ibolya. Va­lószínűleg egyikük sem tudja megmon­da­ni hány gyermeknek adtak kezébe ceruzát, hányan kaptak diplomát nekik köszön­hetően. S volt tanítványaik közül vajon há­nyan íratták utódaikat is a magyar tannyelvű óvodába, iskolába?
Nem tudtam, kivel kezdjem a kö­ze­lebbi ismerkedést. Közelebbit írtam, mert a Heti Új Szó főszerkesztőjének köny­ve betekintés interjúalanyai életsorsának in­timebb, olykor konfliktusoktól sem men­tes szférájába is. Aztán ugráltam elő­re, hátra, innen is olvastam egy történetet, amonnan is. És fedeztem fel közös vo­ná­sokat családom történetének részleteivel. Még a végvári obsitos meséjére is rá­csú­szott apám története, aki a behívó kéz­hezvételekor ugyanúgy lépte át a határt a második világháború alatt, mint tette azt Kele József. (Elnézést azoktól, akik nevét nem említettem a felsorolásban. Az ő élet­történetük is „megér egy misét”!)
Végül befejeztem az „ugrálást”, vagyis minden riport-interjút elolvastam. Még egyszer átnéztem, hogy nem felejtettem-e ki valakit a 29 közül. Mert 29 élettör­té­netet részleteiben észben tartani elég ne­héz. Ezért tettem Graur János könyvét a hátam mögötti könyvespolcra, hogy mindig kéznél legyen.