Augusztus második hétvégéje egy kis Bega-völgyi (Temes megye) községnek a visszaemlékezésnek rendelt ideje. Bunyaszekszárd egykori lakói, akik Facsádra, Igazfalvára költöztek, rendíthetetlenül őrzik bunyaiságukat. 1995. augusztus 11-én először összegyűlve a pusztává vált településen hitet tettek amellett, hogy évente egy napra emlékeikből felépítik szülőfalujukat. Így indul el istentisztelet után a kicsiny, megfogyatkozott közösség és nem csak ők, évről évre ezen a napon, hogy felkutassák őseik útján a haza vezető utat. Így indulok el én is velük együtt mély tisztelettel ezen az úton, hiszen, ha visszagondolok, az én őseim is telepesként indultak el hajdanán új hazát keresni ezen az ingoványos, erdős Bega-vidéken.
Utunk áthalad Facsád központján, majd mellékútra térve halad a cél felé. Előttünk a Bega hídja. A sok esőzés után a folyó morajlik, örvénylik, s bár itt még közel van a forrásához, mégis zubogva hányja-veti hordalékát az iszapos partra. Állandó mozgás, a változás színhelye, zavaros képe egy nyughatatlan múltnak. “Fecseg a felszín, hallgat a mély” szavakkal élve szólaljon meg most a múlt: Volt egyszer egy Bunyaszekszárd. E lelkes beszámolóm Nagy Janka Teodóra néprajzkutató valamint Kaczián János népművelő levéltáros munkája alapján született meg.
A Magyarország különböző tájairól érkezett telepes családok nemzedékei összekapaszkodtak a történelem forgószelében, gyemekek születtek, eszmélkedtek, házasodtak az új körülményekhez alkalmazott régi szokások szerint. Bunyaszekszárd története a magyarországi Szekszárdon és a környező fal- vakban kezdődött az 1860-as évek elején, amikor 50 család karavánja elindult új hazát keresni. A leszármazottak pásztorscsaládokra emlékeznek, akik az uradalmi cselédsorsot hátrahagyva új hegyi legelőt, árvízmentes övezetet kerestek. Szegénységükkel és szorgalmukkal saját földbe megkapaszkodni vágyó emberek voltak. A magaslatot egyik oldalon a Ruszka Pojána hegyekből induló Bega-folyó, másik felől a Maros völgye határolja. Egy lippai fakereskedő közreműködésével, a kispénzű emberek számára elérhető áron sikerült megalkudni a birtokba kerülő kevéske földre. A kétharmad erdő és egyharmad legelő termővé tétele volt a telepesek első igazi erőpróbája. Az otthon szokásos, vert falú kis házak felépítéséig gödörlakásokban, sátor alatt húzódtak meg a családok gyerekekkel, idősekkel együtt. A nehéz munka és a megélhetési gondok láttán sokan tovább vándoroltak vagy visszafordultak, de a kemény mag gyökeret vert, és kitartó munkával otthont teremtett. A faluban kalákában dolgoztak az emberek ki-ki a maga képességei szerint: takácsok, asztalosok, ácsok, kovácsok, kerékgyártók. Igyekeztek felépíteni az új hazát. A kialakuló falukép a Mária Terézia-féle telepítési törvény érvényesítését mutatta. A falu közepén épült a templom, paplak, iskola, széles főutcák, mellékutcák, közös kutakat ástak. A törvény értelmében minden családnak gyümölcsfákat is kellett ültetnie.
Nehéz esztentők következtek. A megkapaszkodás a agyagos földön, sovány legelőkön nem ment zökkenőmentesen. Búzából kevés termett, kukoricát, burgonyát, rozsot, kerti veteményt is csak éppen saját szükségletükre tudtak termelni. Néha, ha piacra igyekeztek, 16 kilométert tettek meg, rendszerint gyalog, esetleg lovasszekérrel. Télidőben seprűt, kosarat, szalmakalapot készítettek. Az asszonyok fontak, szőtték a kendert, zsákokat készítettek saját használatra. Az első évtizedekben mécsessel világítottak, majd a petróleum fényénél dolgoztak. Az öltözetüket is maguk készítették, varrták, szőtték. Elmaradhatatlan volt a viseletükből az Alföldön oly elterjedt hosszú kötény, amit nők, férfiak egyaránt viseltek. Munka közben ez mocskolódott, kopott, így ezt gyakrabban kellett cserélni. A fél-fél holdas telkeken egy szoba, konyha, kamrás házak álltak kis nyitott tornáccal, az udvarban istálló, baromfiól és kenyérsütő kemence. A házak anyaga fa és vályog, padozata föld, a vert falak teteje szalma. Fő élelmiszer a puliszka. Egy-egy járvány idején, például a torokgyík, a gyermekhalandóság a negyvenöt százalékot is elérte. Nehézségeik ellenére a bunyaiak sokat áldoztak gyermekeikre. Gondoskodtak taníttatásukról, de korán mun- kára is szoktatták őket. A lányokat már 13-14 éves korban cselédnek küldték, hogy ott tanulják meg a háziaszszonyi teendőket. A fiúk inaskodtak a Begán túli falvak- ban, s gyakran már nem tértek vissza szülőfalujukba.
Bunyaszekszárd az összmagyarság kulturális részének szerves részét képezi. Nemcsak a telepítés szerkezete, hanem a házak és a bunyai élet is a telepesek szülőföldjének mintáit őrizték. A második világháborúig az egy ablakos, szabadkéményes ház volt a jellemző. A szobai melegítő kemencét a konyhából fűtötték, a padlásra a kamrából jutottak fel. Az ágy és kemence között ott az elmaradhatatlan vacok. A szobában tartották a ládát, amelyben a stafír volt. A falra tükör és fényképek kerültek. A vályogból rakott sparherton sütöttek-főztek. Volt vizespad, és az edények számára stelázsi vagy kredenc. A lisztet ládában, a savanyúságot hordóban, a zsírt bödönben, a szalonnát, kolbászt rúdon tartották. A zöldséget télen vermelték, gödröt ástak, és szalmával majd földdel fedték le. A birsalma a szekrény tetején várt az elfogyasztásra. A többi gyümölcsöt aszalták. Az erdőből hozott vadhajtást gondosan beoltották, hogy finom gyümölcse legyen a családnak. Gyógynövényeket is gyűjtöttek. Az állatokra a község által fogadott pásztor ügyelt, de ha nem sikerült pásztort fogadni, a nép őrizte sorban a jószágot.
A század elején tavasszal, nyáron, ősszel három fő étkezés volt, télen viszont csak kettő. A század elején a gyermekek még külön hokedlin étkeztek, nem az asztalnál a felnőttekkel. Nem volt személyenként külön teríték, az asztal közepére helyezett nagy tálból kanalazták a túrós puliszkát vagy zsírba mártott, hajában sült krumplit. A kenyér előbb rozs-, kukorica-, majd az ötvenes évektől búzalisztből készült. A lisztet a facsádi malomban őrölték. Szomorú történetről számol be a temetőben egy fejfa:
“Utas állj meg, ide tekints, itt nyukszik három felejthetetlen kincs, ifjan lelték halálukat rémesen a Bega vizében…”
A malomból hazatérő gazda az utasítások ellenére két kislányával lovasszekérrel áthajtott a megduzzadt folyón. A hömpölygő sodrás, az örvény a mélybe sodorta a két kislányt, Katicát és Irénkét. Az apának sikerült kihajtania a szekérrel, de visszaúszott vízbe rekedt lányaiért. Ezután már egyikük sem került ki élve a partra.
A temetéshez, lakodalomhoz kötődő szokások is magukban hordták az elődeik hagyományait. A temetés elképzelhetetlen lett volna a rokonok, szomszédok segítsége nélkül, akik megásták a sírt, a halottat koporsóba tették, a koporsót behantolták. A lakodalmat “adakozóbb” őszi hónapokon tartották. Ezt megelőzte a hirdetés és a hívogatás. A lakodalmas házat termékekkel segítették a meghívottak: tésztagyúráshoz lisztet, tojást, a lakodalomba tyúkot, bort, tortát vittek. A szükséges padokat, tálakat, tányérokat, evő- eszközöket is kölcsönözték a falusiak az alkalomra. Az ételek felszolgálásakor a vőfély egy-egy köszöntőt mondott, majd a menyasszonytánc alkalmával, ritmusos verselés közben, fazékba gyűjtögette a pénzbeli adományt.
Egyre gyakrabban történt, hogy a fiatal házasok elhagyták szülőfalujukat, hogy jobb megélhetést találjanak. Így történt, hogy az ötvenes-hatvanas évek után kezdett elnéptelenedni a falu. „Kemény nyakú,erős szívű, becsületes, jó kedélyű bunyai már nem születik, csak meghal” – mondták akkortájt a bunyaiak. A sors szétrepítette a falu lakóit, kik szerte szálltak, mint ősszel a könnyű falevél. Elhagyták egykori lelkes adományból, keserves munkával épített templomukat, házaikat. Gyakran az építőanyagot átvitték újonnan választott településükre. Így a most odave- tődő nem talál mást, csak járatlan utcát, gyomlepte udvart, gondozatlan kerteket, egy-két halmaz vályogot, mely a múltat idézi.
Facsádot elhagyva, az emlékező csapattal áthaladunk Bekecs, Povergina, Román Bunya falvakon. Fogom apám kezét, hogy kanyargós útvesztők után, végül már csak gyalogosan, elérkezünk a hajdani falu helyére. Az egykori templom helyén emlékmű áll, 1996 óta e dombok lábánál ég felé mutató oszlop a gyülekezés színhelye. Rövid megemlékezés, koszorúzás után a hajdani temetőben is elhangzik a szíveket szorongató beszéd. Többen felkeresik egykori kedves utcájukat; a házhely, mert csak ez maradt, könnyet csal a szemükbe. Egy-egy körtefa gazdátlanul, még most is ontja gyümölcsét. Szedret szedünk, majd indulunk is a gyülekezőhelyre, ahol az előzőleg gondosan felállított sátor áll. A hagyományhoz híven, bográcsossal vendégelik meg a jelenlevőket, majd felcsendülnek a régi nóták.
Rendelt ideje van az emlékezésnek, de a megőrzésnek is. Az egykori falu emlékműve bástyként őrzi a régmúltat. Szorgos, munkás kezek nyomán, jelképezi az akarat erősségét, az összefogás, együvé- tartozás hatékonyságát. Létünk szükségszerű, magáénak mondhatja mindenki, aki úgy érzi, otthona volt ez a táj a Bega mentén. Büszkék lehetünk arra, ami a miénk, amit senki el nem vehet tőlünk: hitünket, nyelvünket, szokásainkat, kultúránkat. „Fecseg a felszín, hallgat a mély”, ez egy üzenet a jövő számára. Tegnapi magyarok, mai magyarok, bárhol legyetek is szép, szóval formáljuk korunkat. Mert ott van, ami kimondatlan marad a szívek mélyén szunnyadó parázs, a megmaradás hite.
Szima Papp Csilla


24 Aug 2018
Írta admin
0 Hozzászólás