Augusztus második hét­vé­géje egy kis Bega-völgyi (Te­mes megye) községnek a visszaemlékezésnek rendelt ideje. Bunyaszekszárd egy­ko­ri lakói, akik Facsádra, Igaz­falvára költöztek, ren­dít­hetetlenül őrzik bunyaiságukat. 1995. augusztus 11-én először összegyűlve a pusztává vált településen hitet tettek amellett, hogy évente egy napra emlékeikből felépítik szülőfalujukat. Így indul el istentisztelet után a kicsiny, meg­fogyatkozott közösség és nem csak ők, évről évre ezen a na­pon, hogy felkutassák őseik útján a haza vezető utat. Így indulok el én is velük együtt mély tisztelettel ezen az úton, hiszen, ha visszagondolok, az én őseim is telepesként indultak el hajdanán új hazát ke­res­ni ezen az ingoványos, erdős Bega-vidéken.
Utunk áthalad Facsád köz­pontján, majd mellékútra tér­ve halad a cél felé. Előttünk a Bega hídja. A sok esőzés után a folyó morajlik, örvénylik, s bár itt még közel van a forrá­sához, mégis zubogva hányja-veti hordalékát az iszapos part­ra. Állandó mozgás, a változás színhelye, zavaros képe egy nyughatatlan múltnak. “Fe­cseg a felszín, hallgat a mély” szavakkal élve szó­lal­jon meg most a múlt: Volt egyszer egy Bunyaszekszárd. E lelkes beszámolóm Nagy Janka Teodóra néprajzkutató valamint Kaczián János népművelő levéltáros munkája alapján született meg.

A Magyarország különbö­ző tájairól érkezett telepes csa­­ládok nemzedékei össze­kapaszkodtak a történelem forgószelében, gyemekek szü­lettek, eszmélkedtek, házasodtak az új körülményekhez alkalmazott régi szokások sze­rint. Bunyaszekszárd törté­nete a magyarországi Szekszárdon és a környező fal­- vakban kezdődött az 1860-as évek elején, amikor 50 család karavánja elindult új hazát keresni. A leszármazottak pász­torscsaládokra emlékez­nek, akik az uradalmi cselédsorsot hátrahagyva új hegyi legelőt, árvízmentes övezetet kerestek. Szegénységükkel és szorgalmukkal saját földbe megkapaszkodni vágyó emberek voltak. A magaslatot egyik oldalon a Ruszka Pojá­na hegyekből induló Bega-fo­lyó, másik felől a Maros völ­gye határolja. Egy lippai fakereskedő közreműködé­sé­vel, a kispénzű emberek szá­má­ra elérhető áron sikerült megalkudni a birtokba kerülő kevéske földre. A kétharmad erdő és egyharmad legelő termővé tétele volt a telepesek első igazi erőpróbája. Az ott­hon szokásos, vert falú kis házak felépítéséig gödörlakásokban, sátor alatt húzódtak meg a családok gyerekekkel, idősekkel együtt. A nehéz mun­ka és a megélhetési gondok láttán sokan tovább vándoroltak vagy vissza­fordultak, de a kemény mag gyökeret vert, és kitartó munkával otthont teremtett. A faluban ka­lákában dolgoztak az emberek ki-ki a maga ké­pességei szerint: taká­csok, asztalosok, ácsok, kovácsok, kerékgyártók. Igyekeztek felépíteni az új hazát. A kialakuló fa­lukép a Mária Terézia-féle telepítési törvény ér­vényesítését mutatta. A falu közepén épült a temp­lom, paplak, iskola, széles főutcák, mellékut­cák, közös kutakat ástak. A törvény értelmében minden családnak gyümölcsfákat is kellett ültetnie.
Nehéz esztentők kö­vet­kez­tek. A megkapaszkodás a agyagos földön, sovány lege­lőkön nem ment zökkenő­men­­tesen. Búzából kevés ter­mett, kukoricát, burgonyát, rozsot, kerti veteményt is csak éppen saját szükségletükre tudtak termelni. Néha, ha piacra igyekeztek, 16 kilo­mé­tert tettek meg, rendszerint gyalog, esetleg lovasszekérrel. Télidőben seprűt, kosarat, szalmakalapot készítettek. Az asszonyok fontak, szőtték a kendert, zsákokat készítettek saját használatra. Az első évtizedekben mécsessel világítottak, majd a petróleum fé­nyénél dolgoztak. Az öltö­ze­tüket is maguk készítették, varr­ták, szőtték. Elmaradha­tat­lan volt a viseletükből az Alföldön oly elterjedt hosszú kötény, amit nők, férfiak egy­aránt viseltek. Munka közben ez mocskolódott, kopott, így ezt gyakrabban kellett cserél­ni. A fél-fél holdas telkeken egy szoba, konyha, kamrás házak álltak kis nyitott tornáccal, az udvarban istálló, ba­romfiól és kenyérsütő kemen­ce. A házak anyaga fa és vályog, padozata föld, a vert falak teteje szalma. Fő élel­miszer a puliszka. Egy-egy járvány idején, például a to­rokgyík, a gyermekhalandó­ság a negyvenöt százalékot is elérte. Nehézségeik ellenére a bunyaiak sokat áldoztak gyermekeikre. Gondoskodtak ta­nít­tatásukról, de korán mun- ­kára is szoktatták őket. A lányokat már 13-14 éves korban cselédnek küldték, hogy ott tanulják meg a háziasz­szonyi teendőket. A fiúk inas­kodtak a Begán túli falvak­- ban, s gyakran már nem tértek vissza szülőfalujukba.
Bunyaszekszárd az összmagyarság kulturális részének szerves részét képezi. Nem­csak a telepítés szerkezete, ha­nem a házak és a bunyai élet is a telepesek szülő­földjének min­táit őrizték. A má­sodik világ­há­borúig az egy ablakos, szabadkéményes ház volt a jellemző. A szobai me­le­gítő kemencét a konyhából fűtötték, a padlásra a kamrából jutottak fel. Az ágy és kemence között ott az elmaradhatatlan vacok. A szobában tartották a ládát, amelyben a sta­fír volt. A falra tükör és fény­ké­pek kerültek. A vályogból rakott sparherton sütöttek-főztek. Volt vizespad, és az edények szá­mára stelázsi vagy kredenc. A lisztet lá­dá­ban, a savanyúságot hordó­ban, a zsírt bödönben, a sza­lonnát, kolbászt rú­don tartották. A zöldséget télen vermelték, gödröt ástak, és szal­mával majd földdel fed­ték le. A birsalma a szek­rény tetején várt az elfogyasztásra. A többi gyü­mölcsöt aszalták. Az erdőből hozott vadhajtást gondosan beoltották, hogy finom gyü­mölcse legyen a családnak. Gyógynövényeket is gyűjtöttek. Az állatokra a község ál­tal fogadott pásztor ügyelt, de ha nem sikerült pásztort fogadni, a nép őrizte sorban a jószágot.
A század elején tavasszal, nyáron, ősszel három fő ét­ke­zés volt, télen viszont csak kettő. A század elején a gyermekek még külön hokedlin étkeztek, nem az asztalnál a felnőttekkel. Nem volt személyenként külön teríték, az asztal közepére helyezett nagy tálból kanalazták a túrós pu­liszkát vagy zsírba mártott, hajában sült krumplit. A kenyér előbb rozs-, kukorica-, majd az ötvenes évektől búzalisztből készült. A lisztet a facsádi malomban őrölték. Szomorú tör­ténetről számol be a te­me­tőben egy fejfa:
“Utas állj meg, ide tekints, itt nyukszik három felejthe­tetlen kincs, ifjan lelték ha­lá­lukat rémesen a Bega vizé­ben…”
A malomból hazatérő gaz­da az utasítások ellenére két kislányával lovasszekérrel át­hajtott a megduzzadt folyón. A hömpölygő sodrás, az örvény a mélybe sodorta a két kis­lányt, Katicát és Irénkét. Az apának sikerült kihajtania a szekérrel, de visszaúszott víz­be rekedt lányaiért. Ezután már egyikük sem került ki élve a partra.
A temetéshez, lakodalom­hoz kötődő szokások is ma­gukban hordták az elődeik hagyományait. A temetés el­kép­zelhetetlen lett volna a ro­konok, szomszédok segítsége nélkül, akik megásták a sírt, a halottat koporsóba tették, a koporsót behantolták. A lakodalmat “adakozóbb” őszi hóna­pokon tartották. Ezt megelőzte a hirdetés és a hívogatás. A la­kodalmas házat termékekkel segítették a meghívottak: tésztagyúráshoz lisztet, tojást, a lakodalomba tyúkot, bort, tor­tát vittek. A szükséges pa­do­kat, tálakat, tányérokat, evő­- eszközöket is kölcsönözték a falusiak az alkalomra. Az éte­lek felszolgálásakor a vőfély egy-egy köszöntőt mondott, majd a menyasszonytánc al­kal­mával, ritmusos verselés köz­ben, fazékba gyűjtögette a pénzbeli adományt.
Egyre gyakrabban történt, hogy a fiatal házasok elhagy­ták szülőfalujukat, hogy jobb megélhetést találjanak. Így történt, hogy az ötvenes-hatvanas évek után kezdett elnép­telenedni a falu. „Kemény nya­kú,erős szívű, becsületes, jó kedélyű bunyai már nem szü­letik, csak meghal” – mond­ták akkortájt a bunyai­ak. A sors szétrepítette a falu lakóit, kik szerte szálltak, mint ősszel a könnyű falevél. Elhagyták egykori lelkes ado­mányból, keserves munkával épített templomukat, házaikat. Gyakran az építőanyagot átvitték újonnan választott te­le­pülésükre. Így a most oda­ve- tődő nem talál mást, csak járatlan utcát, gyomlepte udvart, gondozatlan kerteket, egy-két halmaz vályogot, mely a múltat idézi.
Facsádot elhagyva, az emlékező csapattal áthaladunk Bekecs, Povergina, Román Bunya falvakon. Fogom apám kezét, hogy kanyargós útvesz­tők után, végül már csak gya­lo­gosan, elérkezünk a hajdani falu helyére. Az egykori temp­lom helyén emlékmű áll, 1996 óta e dombok lábánál ég felé mutató oszlop a gyü­leke­zés színhelye. Rövid megemlékezés, koszorúzás után a haj­dani temetőben is elhang­zik a szíveket szorongató be­széd. Többen felkeresik egy­kori kedves utcájukat; a ház­hely, mert csak ez maradt, könnyet csal a szemükbe. Egy-egy körtefa gazdátlanul, még most is ontja gyümölcsét. Szedret szedünk, majd indulunk is a gyülekezőhelyre, ahol az előzőleg gondosan felállított sátor áll. A hagyományhoz hí­ven, bográcsossal vendégelik meg a jelenlevőket, majd felcsen­dülnek a régi nóták.
Rendelt ideje van az emlé­kezésnek, de a megőrzésnek is. Az egykori falu emlékműve bástyként őrzi a régmúltat. Szor­gos, munkás kezek nyo­mán, jelképezi az akarat erős­ségét, az összefogás, egy­üvé­- ­tartozás hatékonyságát. Lé­tünk szükségszerű, magáénak mondhatja mindenki, aki úgy érzi, otthona volt ez a táj a Be­ga mentén. Büszkék lehetünk arra, ami a miénk, amit senki el nem vehet tőlünk: hitünket, nyelvünket, szokásainkat, kul­túránkat. „Fecseg a felszín, hallgat a mély”, ez egy üzenet a jövő számára. Tegnapi ma­gyarok, mai magyarok, bárhol legyetek is szép, szóval formáljuk korunkat. Mert ott van, ami kimondatlan marad a szí­vek mélyén szunnyadó parázs, a megmaradás hite.
Szima Papp Csilla