02 May 2019
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Dr. Földváry Attila
A gyermekkori „csibészkedések” gyárvárosi korszakától vezetett el Földváry Attila viszonylag zökkenőmentes életútja az építőmérnöki majd egyetemi tanári, tanszékvezetői rangig. Ha életében elő is fordultak kisebb-nagyobb buktatók, mindig céltudatosan haladt pályája kiteljesedése felé. Talán szerencsének is mondható, hogy 45 évi tanügyi tevékenység után, még nyugdíjas korára sem a visszavonulás, a mellőzöttség jutott számára osztályrészül, egy csodálatos temesvári építészeti alkotás, egy Makovecz-féle álom valóraváltásában, pályafutását megkoronázó és beteljesítő tevékenységben vehet részt.
Vadászerdei „gyökerek”
Az újszentesi temetőben megtalálható, a Földváry család által ma is gondosan ápolt egyik felmenőjük, Berényi Mária sírja, aki az 1893. évi szentesi telepesek közül, mint a Szentesről idetelepült Berényi Ferenc és Vörös Mária 1873-ban született leánya, az akkor Vadászerdőnek nevezett új telepes község első halottja volt.
Dédnagyanyám mindössze 21 évet élt, 1894-ben, szülésben vesztette életét. Az így félárván világra jött fiú, Lakos Sándor és majdani felesége, Mátéffy Eszter lettek az én nagyszüleim. Nekik két leánygyermekük született, 1922-ben Irén, az édesanyám, Földváry Lajosné, aki négy éve hunyt el és Száviciné Lakos Margit, a nagynéném, aki 87 évesen él Temesváron.
A Bánság másik szögletéből érkezteka Földváry nagyszülők
A Dentán született id. Földváry Lajos Nagybecskereken, Versecen jegyzősködött, amikor megismerte a Varadiáról származó lugosi jegyző kollégája, Viktor Alexandrescu Leona nevű leányát. Házasságukból két fiú született, Imre Lajos és Győző. A Földváry testvérek közül Imre Lajos – dr. Földváry Attila későbbi édesapja – Lugosról Temesvárra került gimnáziumba, de vé- gül is szakmát tanult egy erzsébetvárosi rámagyárban. Amikor felszabadult, rámakészítő műhelyt és -üzletet nyitott, amely a második világháborúig igen sikeresen működött. Tőle vásárolták a kor híres festői a rámákat, egyesek festményeket ajánlottak cserébe, de a házasság előtt álló fiatal üzletember- nek akkor inkább pénzre volt szüksége. A több nyelvet beszélő, francia műveltségű, szigorú Leona mama hatása alól kiszabadult fiú Temesváron bekapcsolódott a magyar cserkészetbe, ahol parancsnok is lett. Itt ismerte meg Lakos Irént, az alig 18 éves fiatal cserkészlányt, aki a felesége lett.
Földváry nagyszüleimmel, hűvösebb volt a kapcsolatunk, valószínűleg az erősen román érzelmű Leona nagyanyám miatt, aki kevésbé örvendett annak, hogy Lajos fia magyar lányt választott feleségnek. Noha a családban ők sem románul, hanem inkább németül vagy magyarul beszéltek, mellesleg édesapám is négy nyelvet beszélt kiválóan. A románságára büszke Leona nagyanyám tehát nem volt elragadtatva Lakos Irén menyével, aki a bánsági nemzetiségek másik, etnikailag erősen elkötelezett közösségében nevelkedett, és szívta magába a zárdai nevelés és a cserkészet légkörének magyar nemzettudatot árasztó levegőjét.
A cserkészleány
1996-ban szerencsém volt megismerni Földváry Lajos édesanyját, akit Margit húgával együtt magammal vihettem tanúnak a Magyar Ház ügyében folytatott per tárgyalásaira. Az akkor 74 éves Irén néni, emlékeit felidézve beszélt a temesvári cserkészetről és a Magyar Házhoz kapcsolódó emlékeiről.
“A húszas évek végén Temesváron a magyar cserkészek, Dadányi György parancsnoksága alatt lelkesen kapcsolódtak be a Magyar Ház építésére kezdeményezett téglajegy árusításba. Még vidékre is elmentünk téglajegyet vásárló támogatókat keresni. Amikor a ház felépült, alagsorában mi is otthont kaptunk. Élénken él emlékezetemben a Magyar Ház számos felejthetetlen rendezvénye: 1937. július 21-én Dominich László Ady Endre magyarságáról, Dadányi György pedig paraguay-i élményeiről tartott előadást. Itt adták elő nagy sikerrel a zsidó műkedvelők a Gésák című színművet. Felejthetetlen a tánciskola tevékenysége is, a Valkay Károly tánctanárunk és Joszt Géza ze- nekarának közreműködésével megteremtett megannyi kulturált szórakozási lehetőség.”
A katonaszökevény édesapa
Földváry Attila szüleinek házassága szinte egybeesett a második világháború kitörésével. 1941-ben, az első gyermekük, Attila megszületésének még itthon örülhetett a fiatal édesapa, de nem sokkal később már egy Bákó melletti büntetőosztagba sorozták be, nem vitték munkaszolgálatra, mint legtöbb ma- gyart.
Édesapám a seregben egy temesvári orvos ismerősétől megtudta, hogy az osztagukat oroszországi tűzvonalba irányítják. Rendkívül kockázatos lépésre vállalkozva, az indulás előtti éjszaka négy temesvári társával megszöktek a táborból. Bákótól heteken keresztül gyalogosan bujdostak Temesvárig, de katonaszökevényként itthon sem maradhatott sokáig, 24 óra alatt el kellett tűnjön. Édesanyámmal együtt Szerbiába menekültek, Kiszsámon Leona nagyanyánk egyik ismerősénél kaptak szállást. A nagybátyám édesapám Győző nevű testvére, aki a közeli Versecen lakott támogatta őket, az ottani kórházban született meg 1944-ben Lajos öcsém. A verseci rokonok marasztalták őket, hogy maradjanak végleg ott, de édesanyámnak a Lakos szüleihez és Temesvárhoz olyan erős volt a kötődése, hogy a háború befejeződése után hazajöttek. A Gyárvárosban, a Stefan cel Mare utcában laktunk, szemben a Gubán gyárral, de az, hogy édesapám katonaszökevény volt, mindvégig titokszó maradt a családban.
A Földváry fiúk gyermekkori élményei
Földváry Attilának, és testvérének, Földváry Lajosnak legszebb gyermekkori emlékei a Gyárvároshoz és főleg az anyai nagyszülőknek a vízművek, Medvesi úti szol- gálati házához kötődnek.
Szépemlékű élmények maradtak meg a negyvenes-ötvenes évek, számunkra gondtalan időszakából. Nyaraink nagyrészét nagyszüleinknél, a Medvesi úti vízművek mellett töltöttünk. Hatalmas kertjük volt, a vízművek körül gyönyörű jegenyesor állt, talán egy-kettő még ma is megvan közülük. Mindig öröm volt, ha ott lehettünk Lakos Sándor nagyapa mellett, akinek a főnöke az a Stan Vidrighin mérnök volt, akiről köztudott, hogy az impériumváltás után Temesvár első román polgármestere lett. Nagyapa 40 éven keresztül irányította azokat a vízügyi munkálatokat, amelyek biztosították a temesvári lakosság ivóvíz-ellátását. Lajos öcsémmel, ha csak tehettük, mindig végignéztük a mintegy 30 méteres mélységű kutakból szivattyúzott erős vastartalmú víz tisztítását, a kokszrétegen átszűrt víz derítésének látványos folyamatát, ami- nek eredményeként vastalanított, kristálytiszta víz került a hálózatba, illetve a temesvári lakosok poharába. Mellesleg, ez a ma is működő víztisztító rendszer biztosítja Temesvár egyes lakónegyedei, és immár Újmosnica község számára is a legjobb minőségű ivóvizet. Ebben a szolgálati házban született édesanyám és a húga – számukra, amikor iskolások lettek, Stan Vudrighin mérnöknek köszönhetően a vállalat – a mai iskolabuszok rendeltetéséhez hasonlóan – szekeret biztosított az utazáshoz a mintegy 8 kilométer távolságra lévő gyárvárosi zárdáig. A vízművek körüli élményeink kiegészültek azokkal az első világháborús történetekkel, amelyekről nagyapa előszeretettel mesélt nekünk. Szájtátva hallgattuk újra és újra, hogyan menekült meg a szeretett nagytatánk, csodával határos módon a haláltól a szerbiai fronton, amikor egy bombatámadás alkalmával a mellette lévő bajtársa életét vesztette, miközben ő sértetlenül került ki a lebombázott épület romjai alól.
A Melbournebe utazó román evezős leányválogatott edzője nem szállhatott fel a repülőgépre
Lajos öcsém már gyermekkorunkban sportosabb alkat volt: míg én rajzolgattam, ő inkább a labdát kergette, majd pedig, mikor engem a festészet varázsa kerített hatalmába, s már kis elemista koromban kifestettem az olvasókönyvben az összes képet, ő inkább az evezőlapátokat forgatta a Béga vizében. Nem véletlen, hogy később én az építőmérnöki pályát választottam, ő pedig testnevelési tanár lett a Temesvári Műszaki Egyetemen. Hosszú éveken át volt az országos evezős válogatott edzője. Sajnos öcsém pályafutását derékba törte az a történet, amikor 1960-ban Bukarestben, az akkori éber karhatalom nem engedte felszállni a román csapat Földváry nevet viselő magyar edzőjét a repülőgépre, hogy elkísérje az általa felkészített román evezős leányválogatottat a melbourne-i Olimpiai Játékokra. Ez érthetően nagyon elke- serítette, kiábrándultságával magyarázható, hogy kivándorolt Németországba, ahol – Freiburgban – ma is él.
Ez a gyerek soha nem fog megtanulni románul
Így aggodalmaskodtak 1948-ban a szüleim és főleg a Lakos nagyanyám, aki valóban soha nem tanult meg ro- mánul. Mi- után elvégeztem az első osztályt az erzsébetvárosi magyar tannyelvű I-IV. osztályos általános iskolában. Kivettek hát a ked- ves Ibolyka néni, Lázárné Szabó Ibolya tanítónő osztályából, és második osztályba beírattak a gyárvárosi 7-es számú román tannyelvű is- kolába. Gyötrelmes időszak következett számomra, hiányzott a kedves tanító néni, hiányoztak a magyar osztálytársaim, de lassan beletörődtem az új helyzetembe. A hét elemi után az 5-ös számú szintén gyárvárosi román tannyelvű líceumban folytattam középiskolai tanulmányaimat és ugyanitt érettségiztem, majd 1959-1961 kö- zött építőipari technikumban szereztem képesítést. Mivel szüleim is továbbtanulásra biztattak, felvételiztem a Temesvári Műegyetemre, ahol 1967-ben építőmérnöki oklevelet szereztem. Építőmérnökként az országos vasúti vállalat temesvári építő részlegén dolgoztam, mint kivitelező mérnök. 1971-ben versenyvizsgával fel- vettek tanársegédnek a Műegyetem építőmérnöki karára, ahol 1986-ban megvédtem a doktori disszertációmat.
Közben persze voltam katona is. 1969-ben feleségül vettem Salamon Julianna kolléganőmet. A polgári esküvőnket 1971. február 20-án, mivel én ragaszkodtam a református vallásomhoz, a katolikus felekezetű menyasszonyommal Kolozsváron a Farkas utcai református templomban szentesítettük. Két gyermekünk született, 1975-ben Hanna Kinga leányunk, aki közgazdász, illetve 1979-ben András Péter, a fiunk, aki elektrotechnikai-távközlési mérnöki oklevéllel jelenleg sikeres ingatlanközvetítői vállalkozást működtet.
„Sapa”
Földváry Attila, a nagytatává lett édesapa (éde/sapa), ahogy gyermekei kedvesen elkeresztelték, legboldogabb óráit a hasonlóképpen elkeresztelt (éde/sanya), „Sanya” feleségével együtt három unokájuk körében tölti. Jóllehet hivatalosan 2006-ban nyugdíjba vonult, ám nem sokkal előtte még a Temesvári Műszaki Egyetemen alapító tagja volt a Betonépítmények tanszékének, illetve 1993-2000 között a Management karnak, ösztöndíjasaként tanulmányúton járt Németországban, Angliában, Ausztriában, doktori tevékenysége többek között építkezési munkaszervezésre, általános managementre, építkezési diagnózisra is kiterjedt.
Végszó helyett a beteljesülésről
Dr. Földváry Attila építőmérnök, amint a bevezetőben utaltunk rá, 45 évi tanügyi tevékenység után ma aktív részese annak csodálatos temesvári építészeti alkotásnak, amely a Makovecz Imre legendás építésznek, egy negyedszázaddal ezelőtti Makovecz-féle álomnak, karnyújtási közelségbe került valóraválásában körvonalazódik, és amely kiváló helyi és magyarországi szakember-csapatnak a kitartó közös munkája keretében a saját fél évszázados pályafutását is megkoronázza. Mindez kárpótló elégtételként szolgálhat, hogy életének sodrása kevés időt engedett számára, a gyermekkorában jelentkező képzőművészeti tehetségének kibontakozásához, de a táj- képfestészet, a fáradalmas munkája mellett, ma is a kikapcsolódást és feltöltődést jelenti számára.
