04 Nov 2020
Írta admin 
0 Hozzászólás 
“nincs hasznos vagy káros élőlény…”
A Délmagyarországi Természettudományi Társulat (1873-1918) hagyatékából az impériumváltás után Temesváron megmaradt értékek ápolói és továbbfejlesztői, a Bánát Múzeum természettudományi részlegének kiemelkedő tudományos személyiségei által hagyott örökség méltó ápolása a 70. születésnapját ünneplő Dr. M-Kiss András ornitológus, tudományos főkutató nevéhez fűződik. A végvári születésű tudós kortársunk, 40 éven keresztül folytatta a nagynevű elődei által elkezdett tudományos tevékenységet, nevezetesen dr. Kuhn Lajos (1844-1900), a bánsági madármegfigyelő hálózat megálmodója, a madárpreparálás és múzeumi technikák előfutára, a világhírű ornitológus Lintia Dénes (1880-1952), a szinte tökéletes diorámák és biogruppok létrehozója és aki létrehozta Temesváron a Románia legnagyobb madártani gyűjteményét, amelyre (a diktatúra idején elkezdődött és nap- jainkig folytatódó szétzilálásáig) – joggal lehetettek büszkék a Béga-parti város lakói, vagy Nadra Emil (1904-1978) ornitológus, illetve Dr. König Frigyes (1910-2002), a lepkegyűjteményéről híres rovar- tani részleg vezetője által hagyatékolt természettudományi értékek megőrzését és kiteljesítését.
Dr. M-Kiss András, a Bánát Múzeum Természettudományi részlegének vezetője öt éve vonult nyugdíjba, ám kutatásait, madártani és más természettudományi tevékenységét ma is szenvedéllyel folytatja. Minden vágya, hogy Temesváron végül a Hunyadi-kastélyban, a város legrégebbi történelmi jelentőségű épületében lévő Bánát Nemzeti Múzeum visszajusson egykori fénykorának állapotába.
A végvári Nagygáton kezdődött el M-Kiss András madarászi „megfertőződése”
Két, gátnak nevezett vizes terület pótolta Végváron a nagyobb patakok, folyók, tavak hiányát. Az idők folyamán az építkezésekhez szükséges töltelékföld, vályog és sárgaföld kitermelése hozta létre a falu két ellentétes irányában ezeket a gátakat, a Nagygátat és Kisgátat, amelyek nemcsak az állatok deleltetésére, a madarak költésére, vízi élőlények megtelepedésére biztosítottak kiváló feltételeket, hanem fürdeni is lehetett ott a nyári kánikulákban, netán halászni, a téli fagyok idején korcsolyázni, jégen csúszkálni.
Végvári rokonok körében
A szőlők felől a temető irányából fűzfákkal, rekettye bokrokkal övezett ér hozta a vizet a Nagygátba, valamint a faluból lefolyó esővíz. A nagy nyári esők idején abban szaladgáltunk, az árok partján sárból nagyokat durranó „puskákat” készítettünk. A faluszélén, a vásártér közelében laktunk, ahol sokgyerekes családok voltak a szomszédaink: Királyék, Virágék, Hatosék, Gurmaiék, Viczéék, Korsósék, Oláhék, Tubáék és sokan mások. A gát elsekélyesedett túloldali partját benőtte a sás, a gyékény. Örültem, amikor ott egy-egy szárcsafészekre bukkantam. Ma már a patakocska is eltűnt, megtöltötték szeméttel a Nagygátat. Hiányzik az akkori gazdaszellem. Minket vittek az iskolából sza- mártövist írtani, acatolni, sokszor mezítláb a kombájn után kalászt szedni, tavasszal meszeltük a fákat, néha az árok- ásásnál segédkeztünk. Jött Kun Jani bácsi és kidobolta, hogy: közhírré tétetik… Ezeket a munkára nevelési akciókat nem tekintettük úgy, hogy erőszakkal dolgoztatnak bennünket, mentünk örömmel. Az iskolában és otthon is is, ez a szellem uralkodott. Végváron akkor még tiszta magyar iskola volt, de egyre több román tanárt helyeztek az iskolánkba, hogy azután a magyar tanulók egy részével megalakítsák a román tagozatot. Hála Bálint István igazgatónknak, aki maga is nagy természetjáró volt, bejártuk a bánsági hegyeket, sőt a Retyezát és a Fogarasi-havasokba is kirándultunk. Jó iskola volt a végvári, kiváló, türelmes tanító nénim Păşteanné Mátyás Lídia volt. Később Benkő József természetrajz szakos tanár erősítette bennem a rajongást a természet iránt, rávezetett arra az ösvényre, amelyet később bejártam. Az iskolaudvarban halastavat létesítettünk, amit benőtt a sás, megfigyel- hettük a vízi rovarokat, volt ott béka, hal, mindenféle bogár, molnárpoloska, szitakötő, stb. Mindig fontosnak éreztem a természet közelségét, akkor is, amikor Resi- cabányán nagybácsimnál nyaraltam, vagy Buziásfürdőn, ahol másik nagybácsim csősz volt a szilasi szőlőkben, ahol szintén volt bőven megfigyelni való. Buziásfürdő gyönyörű parkja még a Muschong-időkre emlékeztetett: télire lezárták az ásványvíz-források kútjait, majd tavasszal megengedték, amikor a jól mineralizált, szén- savval dúsult víz a felszínre tört.
Örültünk, amikor pionírok lettünk
Érdekes módon M-Kiss András is, akárcsak sokan mások, akik azokra a ezerkilencszázötvenes-hatvanas évekből – a felnőtteket sanyargató rendszer ellenére – szép, boldog gyermekkori élményekre emlékeznek, ugyanis az állam – a kommunista dogmáktól eltekintve – hangsúlyt helyezett a gyermeknevelésre, a testnevelésre, kultúrára, közösségi életre.
Valóban jól éreztük magunkat az aktív együttléteken, és tényleg örültünk annak, hogy pionírok lettünk, büszkék voltunk a piros nyakkendőnkre. A felnőttek világa a fejünk felett zajlott, a korabeli visszásságokból, mi gyerekek kevesebbet éreztünk. Pedig emlékszem, hogy varrónő édesanyám talán hetente egyszer jutott hozzá egy csupornyi tejfelhez, amelyen két testvéremmel osztozkodtunk. Asztalos mester édesapám pedig élete végéig a termelőszövetkezetben dogozott, ahova be kellett vigye a saját szerszámait. Néha hazahozott egy-egy agitátor zsebkönyvecskét, amit a „klón” böngészgettem, de amelyből nem sokat értettem, de éreztem, hogy valami felé irányítanának bennünket, ami nem a mi életünk, nem a végvári gazdálkodói hagyományok irányába mutat: a szocializmust építő ember meghatározó vonását írták le.
Finommechanikus lehettem volna
Amikor 1964-ben a végvári általános iskola 8. osztályát elvégeztem – mi voltunk az első osztály, amely nyolc általánost végzett – általában Resicabányára vagy Temesvárra irányultunk. Engem a resicabányai Szabó Sándor nagybácsim hívott, hogy felvételizzek az ottani fémipari szakiskolába. A magas jegyeim alapján azonnal a szebeni finommechanikai műszer- gyárba irányítottak. De én meg sem vártam a tanévkezdést, Temesváron felvételiztem a Loga Líceumba. Itt előbb Mag Péter, majd Tácsi Erika volt a magyartanárunk, osztályfőnökünk s talán nekik köszönhetem a versek iránti érdeklődésemet, de nagyon érdekelt az állattan és az anatómia is. Ekkor még nem döntöttem el, hogy a természettudományokat, vagy a pszichológiát választom, ugyanis ez utóbbival is kacérkodtam. Szervátius Tibor természetrajz tanárunknak köszönhettem, hogy sokat kirándultunk, sátortáboroztunk, Bánát körüli biciklitúrákon vettünk részt, tehát továbbra is természet bűvkörében éltem. Végül Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia-föld- rajz fakultás biológia szakára felvételiztem, szerencsémre magyarul vizsgázhattam, és ösztöndíjasként el is végeztem az egyetemet. Az ökológia tanszéken tanultam meg, hogy nincs hasznos és káros élőlény, madár, csak szükséges van, s hogy a természet nagy körforgásában minden élőlénynek megvan a helye, s meg kell oldania valamit, tehát minden állat fontos. Egyetem után egy évig voltam tanár Csanádon, érdekes időszak volt, természetrajzi kabinetet létesítettem abból, amit a ki- rándulásokon a gyerekekkel begyűjtöttünk, törpe eperfákat ültettünk, selyemhernyókat tenyésztettünk, üvegházban para- dicsom- és paprikapalántákat termesztettünk.
Hunyadi-kastély 1848 előtt, metszet
(folytatás következik)
