“nincs hasznos vagy káros élőlény…”

A Délmagyarországi Természettudo­mányi Társulat (1873-1918) hagyatékából az impériumváltás után Temesváron megmaradt értékek ápolói és továbbfejlesztői, a Bánát Múzeum természettudományi rész­legének kiemelkedő tudományos sze­mé­lyiségei által hagyott örökség méltó ápolása a 70. születésnapját ünneplő Dr. M-Kiss András ornitológus, tudományos főkutató nevéhez fűződik. A végvári szü­letésű tudós kortársunk, 40 éven keresztül folytatta a nagynevű elődei által elkezdett tudományos tevékenységet, nevezetesen dr. Kuhn Lajos (1844-1900), a bánsági ma­dármegfigyelő hálózat megálmodója, a madárpreparálás és múzeumi technikák előfutára, a világhírű ornitológus Lintia Dénes (1880-1952), a szinte tökéletes dio­rámák és biogruppok létrehozója és aki létrehozta Temesváron a Románia legnagyobb madártani gyűjteményét, amely­re (a diktatúra idején elkezdődött és nap­- jainkig folytatódó szétzilálásáig) – joggal lehetettek büszkék a Béga-parti város lakói, vagy Nadra Emil (1904-1978) ornitológus, illetve Dr. König Frigyes (1910-2002), a lepkegyűjteményéről híres rovar­- tani részleg vezetője által hagyatékolt természettudományi értékek megőrzését és kiteljesítését.
Dr. M-Kiss András, a Bánát Múzeum Természettudományi részlegének vezetője öt éve vonult nyugdíjba, ám kutatásait, ma­dártani és más természettudományi tevékenységét ma is szenvedéllyel folytatja. Minden vágya, hogy Temesváron végül a Hunyadi-kastélyban, a város leg­régebbi történelmi jelentőségű épületében lévő Bánát Nemzeti Múzeum visszajusson egykori fénykorának állapotába.

A végvári Nagygáton kezdődött el M-Kiss András madarászi „megfertőződése”
Két, gátnak nevezett vizes terület pótolta Végváron a nagyobb patakok, folyók, tavak hiányát. Az idők folyamán az épít­ke­zésekhez szükséges tölte­lék­föld, vályog és sárgaföld kitermelése hozta létre a falu két ellentétes irányában eze­ket a gátakat, a Nagygátat és Kis­gátat, amelyek nemcsak az állatok deleltetésére, a madarak költésére, vízi élőlények meg­te­lepedésére biztosítottak kiváló feltéte­leket, hanem fürdeni is le­hetett ott a nyári kánikulákban, netán halászni, a téli fagyok idején korcsolyázni, jégen csúszkálni.

Végvári rokonok körében

A szőlők felől a temető irányából fűzfákkal, rekettye bokrokkal övezett ér hozta a vizet a Nagygátba, valamint a faluból lefolyó esővíz. A nagy nyári esők idején abban szaladgáltunk, az árok part­ján sárból nagyokat durranó „puskákat” készítettünk. A faluszélén, a vásártér köze­lében laktunk, ahol sokgyerekes csa­ládok voltak a szomszédaink: Királyék, Virágék, Hatosék, Gurmaiék, Viczéék, Korsósék, Oláhék, Tubáék és sokan mások. A gát el­se­kélyesedett túloldali partját benőtte a sás, a gyékény. Örültem, amikor ott egy-egy szárcsafészekre bukkantam. Ma már a patakocska is eltűnt, megtöltötték szeméttel a Nagygátat. Hiányzik az akkori gazdaszellem. Minket vittek az iskolából sza­- mártövist írtani, acatolni, sokszor mezít­láb a kombájn után kalászt szedni, ta­vasszal meszeltük a fákat, néha az árok­­- ásásnál segédkeztünk. Jött Kun Jani bácsi és kidobolta, hogy: közhírré tétetik… Eze­ket a munkára nevelési akciókat nem tekin­tettük úgy, hogy erőszakkal dolgoztatnak bennünket, mentünk örömmel. Az is­ko­lá­ban és otthon is is, ez a szellem ural­kodott. Végváron akkor még tiszta magyar iskola volt, de egyre több román tanárt helyeztek az iskolánkba, hogy azután a magyar ta­nu­lók egy részével megalakítsák a román tagozatot. Hála Bálint István igazgatónk­nak, aki maga is nagy termé­szetjáró volt, bejártuk a bánsági hegyeket, sőt a Retye­zát és a Fogarasi-havasokba is kirándultunk. Jó iskola volt a végvári, kiváló, tü­relmes tanító nénim Păşteanné Mátyás Lídia volt. Később Benkő József termé­szet­rajz szakos tanár erősítette bennem a rajongást a természet iránt, rá­vezetett arra az ösvényre, amelyet később bejártam. Az iskolaudvarban halastavat lé­tesítettünk, amit benőtt a sás, megfi­­gyel- ­hettük a vízi rovarokat, volt ott béka, hal, mindenféle bogár, molnárpoloska, szita­kötő, stb. Mindig fontosnak éreztem a természet közelségét, akkor is, amikor Resi­- cabányán nagybácsimnál nyaraltam, vagy Buziásfürdőn, ahol másik nagybá­csim csősz volt a szilasi szőlőkben, ahol szin­tén volt bőven megfigyelni való. Bu­ziás­fürdő gyönyörű parkja még a Mu­schong-időkre emlékeztetett: télire lezár­­­ták az ásványvíz-források kútjait, majd tavasszal meg­engedték, amikor a jól mineralizált, szén­­- savval dúsult víz a felszínre tört.

Örültünk, amikor pionírok lettünk
Érdekes módon M-Kiss András is, akárcsak sokan mások, akik azokra a ezer­kilencszázötvenes-hatvanas évekből – a felnőtteket sanyargató rendszer ellenére – szép, boldog gyermekkori élményekre emlékeznek, ugyanis az állam – a kommunista dogmáktól eltekintve – hangsúlyt helyezett a gyermeknevelésre, a testneve­lésre, kultúrára, közösségi életre.
Valóban jól éreztük magunkat az aktív együttléteken, és tényleg örültünk annak, hogy pionírok lettünk, büszkék voltunk a piros nyakkendőnkre. A felnőttek világa a fejünk felett zajlott, a korabeli visszásságokból, mi gyerekek kevesebbet éreztünk. Pedig emlékszem, hogy varrónő édes­anyám talán hetente egyszer jutott hozzá egy csupornyi tejfelhez, amelyen két test­véremmel osztozkodtunk. Asztalos mester édesapám pedig élete végéig a termelő­szövetkezetben dogozott, ahova be kellett vigye a saját szerszámait. Néha hazahozott egy-egy agitátor zsebkönyvecskét, amit a „klón” böngészgettem, de amelyből nem sokat értettem, de éreztem, hogy vala­mi felé irányítanának bennünket, ami nem a mi életünk, nem a végvári gazdálkodói hagyományok irányába mutat: a szocializ­must építő ember meghatározó vonását írták le.

Finommechanikus lehettem volna
Amikor 1964-ben a végvári általános iskola 8. osztályát elvégeztem – mi voltunk az első osztály, amely nyolc általánost végzett – általában Resicabányára vagy Temesvárra irányultunk. Engem a resica­bányai Szabó Sándor nagybácsim hí­vott, hogy felvételizzek az ottani fémipari szak­iskolába. A magas jegyeim alapján azonnal a szebeni finommechanikai műszer­­- gyár­ba irányítottak. De én meg sem vártam a tanévkezdést, Temesváron felvételiz­tem a Loga Líceumba. Itt előbb Mag Péter, majd Tácsi Erika volt a magyar­taná­runk, osztályfőnökünk s talán nekik köszönhetem a versek iránti érdeklődé­semet, de nagyon érdekelt az állattan és az anatómia is. Ekkor még nem döntöttem el, hogy a természettudományokat, vagy a pszichológiát választom, ugyanis ez utóbbival is kacérkodtam. Szervátius Tibor természetrajz tanárunknak köszönhettem, hogy sokat kirándultunk, sátortáboroztunk, Bánát körüli biciklitúrákon vettünk részt, tehát továbbra is természet bűvkö­rében éltem. Végül Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem biológia-föld­- rajz fakultás biológia szakára felvéte­liztem, szerencsémre magyarul vizsgázhattam, és ösztöndíjasként el is végeztem az egyetemet. Az ökológia tanszéken tanultam meg, hogy nincs hasznos és káros élőlény, madár, csak szükséges van, s hogy a természet nagy körforgásában minden élőlénynek megvan a helye, s meg kell ol­da­nia valamit, tehát minden állat fontos. Egyetem után egy évig voltam tanár Csa­nádon, érdekes időszak volt, természetraj­zi kabinetet létesítettem abból, amit a ki­- rán­dulásokon a gyerekekkel begyűjtöttünk, törpe eperfákat ültettünk, selyemher­nyókat tenyésztettünk, üvegházban pa­ra­- ­dicsom- és paprikapalántákat termesz­tettünk.

Hunyadi-kastély 1848 előtt, metszet
(folytatás következik)