04 Feb 2021
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Nagy-Románia első irredenta-kirakatpere
Mérhetetlen hálával tetézett köszönettel és magasfokú elismeréssel tartoznak a temesváriak dr. Borsi-Kálmán Béla történésznek, az ELTE emeritus profeszszorának, aki műfordítóként, diplomataként, futball-szakértőként és leigazolt labdarúgóként is érdemdús tevékenységet fejtett és bontakoztat ki, amiért sokrétű és többirányú munkássága kimagasló és meghatározó vonulataként immár több évtizede megkülönböztetett figyelmet, rengeteg időt és energiát fordít a Bánság és Béga-parti fővárosa múltjának búvárlására, kitartó, átfogó és szakszerű kutatására, föltárására és értelmezésére. Történetírói pályája kezdeti időszakában érdeklődése homlokterébe az 1849-es bukás, a világosi fegyverletétel szülte Kossuth-emigráció és az 1859-ben egyesült román fejedelemségek viszonya, politikai kapcsolatai kerültek. Több tanulmányt és könyvet írt és jelentetett meg a tárgyalások, az egyezkedések céljairól, fejleményeiről, eredményeiről és kudarcairól. Vizsgálódásai és értekezései legmarkánsabb központi alakja, a magyar menekültek Kossuth Lajos utáni legjelentősebb, legaktívabb vezéregyénisége, a Temesvárott született Klapka György (1820-1892) honvédtábornok volt. Borsi-Kálmán Béla rengeteg új adatot, dokumentumot előbányászva, ismertetve többször is számba vette, bemutatta és értékelte Komárom vára külföldi száműzetésbe kényszerült hős védőjének, a magyar szabadság kivívása elkötelezett, rendíthetetlen bajnokának – akinek bölcsője a Temesköz szívében ringott – próbálkozásait, erőfeszítéseit, vakmerő szándékait, bátor cselekedeteit. A Lucidus Kiadó gondozásában 2014-ben Budapesten hagyta el a nyomdát Borsi-Kálmán Béla Zsidók Temesvárott … és széles e világban. Esszék a magyar-zsidó (zsidó-magyar) szimbiózis történetéből című monográfiája, amelyben az izraelita hitfelekezet a Béga-parti városba tömörült tekintélyes lélekszámú közössége magyarosodása, asszimilálódása erőteljes folyamatának összetevőit, indítékait, vetületeit tekintette át és elemezte. Borsi-Kálmán Bélát, aki 1990-1995 között kultúrtanácsosi beosztásban Magyarország nagykövetségén épp Románia fővárosában, Bukarestben teljesített diplomáciai szolgálatot, 1991-ben kérte fel O’sváth György (1931-2017) a brüsszeli Európai Bizottság korábbi igazgatóinak egyike, hogy szerkessze és írja meg fiatalon elhunyt nagybátyja, ifj. Niamessny Mihály (1902-1925) és társai honmentő szervezkedésének s az azt megtorló, elrettentőnek szánt politikai kirakatpernek a históriáját. Bevallása szerint a főként a 19. század fejleményeinek, eseményeinek, mozgalmainak és folyamatainak kutatására, feltárására, a magyar-román-francia kapcsolatok alakulásának vizsgálatára, szétszálazására szakosodott histórikusnak a megbízatás előtt „halvány fogalma sem volt” az I. világháborút elvesztő Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását, szétdarabolását kísérő és követő bánsági és temesvári történésekről, a tájegységet és közigazgatási, gazdasági és művelődési központját fölzaklató, összekuszáló, lázba tartó, megdöbbentő, letaglózó, alkalmanként csalóka reménysugarakkal mákonyozó közhangulatról, felszítult légkörről, sarkított eseményeiről. Józan ésszel a Maros, a Tisza, az Al-Duna és a Déli Kárpátok karéjozta országrész magyarságának és hungarus-tudatú más etnikumú lakosságának döntő hányada képtelen volt elfogadni a kataklizmát, az ezeréves Magyarország területi egységének megcsonkítását, erőszakos széttagolását, önkényes, megfontolatlan felosztását. A sokismeretlenes penzumot, a roppant nehéz, bonyolult és szövevényes kihívást Borsi-Kálmán Béla végül is elvállalta, s a természetét, beállítottságát, szakmai hozzáállását és munkamódszerét jellemző konoksággal, körültekintéssel, alapossággal, elmélyültséggel, precizitással és igényességgel hozzálátott az anyaggyűjtéshez, a források – a kordokumentumok, hivatalos iratok, feljegyzések, naplórészletek, sajtóbeszámolók, levelek, visszaemlékezések, tanulmányok, könyvek stb. – felbúvárlásához, átnézéséhez, az információk leszűréséhez, egybevetéséhez, csoportosításához.
Objektív és szubjektív okok miatt is, az anyaggyűjtés körülményesen, „vontatottan és bukdácsolva” haladt. A történetírót a térség históriájának más területei, korszakai és témái is foglalkoztatták. Másfél évtized telt el, amíg Borsi-Kálmán Béla pontot tett a temesvári Levente-pör eseménytörténetét nyomon követő, felidéző, szétszálazó és eredeti modorban kommentáló 540 oldalas Öt nemzedék, és ami előtte következik…A temesvári Levente-pör…1919-1920 című nagylélegzetű monográfiája végére, amely aztán a budapesti Noran Kiadó Kft. gondozásában 2006-ban látott nyomdafestéket. Az “Év Könyve”-díjjal jutalmazott vaskos tomusról, „a magyar histográfia első posztmodern monográfiájáról” szakmai berkekben polarizáltan megoszlottak a vélemények, az értékítéletek. Bőségesen kapott hideget és meleget is a szerző, aki „szabályos akadémiai doktori disszertációnak” minősített művével nagydoktori címet is szerzett. A súlypontokat, az arányokat a megrendelő, O’sváth György kívánalmaihoz és elvárásaihoz igazodva bizonyos fokig megváltoztatva, módosítva írta meg Borsi-Kálmán Béla ifj. Niamessny Mihály és a temesvári Levente-per (1919-1920) című újabb könyvét, amelyet 2010-ben jelentett meg a budapesti Helikon Kiadó, s amelynek 483 oldalán a csengerújfalusi O’sváth és vele rokon famíliák – Niamessny, Manaszy stb. – történetét, dokumentumait és írásait tekintette át és tette közzé a témájában alapos jártasságra szert tett tudós szerző, aki a végeredménnyel, az átkozmetikázott szövegváltozattal nem volt maradéktalanul elégedett. A kirakat-per centenáriumának esztendejében, 2020-ban jelentette meg a budapesti Kortárs Kiadó a két korábbi eltérő koncepciójú kötet anyagának összegyúrásából, egybeszervesítéséből, újragondolásából kikerekített Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” – története, 1919–1922 című opuszt, Borsi-Kálmán Béla „Temesvár-monográfiájának” 592 oldalas harmadik változatát, amelynek jegyzet-apparátusa 1730 tételt ölel fel. Az I. világháború elvesztését, a forradalmakat követő, a megszállásokat kísérő zűrzavarban, felfordulásban a letargia, a tehetetlenség, a fejvesztettség Temesvárott is lesújtotta, gyászba borította a közhangulatot. A lakosság rettegésben nézte, fürkészte a jövőt. A kaotikus, komor állapotok bénultságában, kilátástalanságában, kapkodásában, tétovaságában és elgyávultságában sokan a menekülés, mások a rejtőzködés, a visszahúzódás, az elzárkózás, a kivárás útját választották. Midőn döbbenten látták és tapasztalták, hogy a hadsereg és a karhatalom fegyveres jelenlétét, támogatását, fellépését nélkülözni kényszerült felnőttek nem tudták és merték még csak megkísérelni sem az ország területi integritásának őrizését, megvédelmezését a győztes nagyhatalmak és a zsákmányéhes ordas-országok bevonuló intervenciós és megszálló csapataival szemben, vakmerő elszántsággal, a romantikus lelkületű serdülők, pelyhedző állú kamaszok léptek eltökéltséggel a cselekvés, a tettek mezejére. Honmentő szervezetbe, a Levente Szövetségbe tömörültek, s kihasználva a fölbolydult, a törvényes rendet felfüggesztő, hatályon kívülre helyező körülményeket fegyvereket, lőszereket szereztek, s mérhetetlen lelkesedéssel és naivitással arra készültek, hogyha vágyaik és reményeik teljesülnek és a Szegeden Horthy Miklós ellentengernagy fővezérsége alatt újjászerveződő magyar nemzeti hadsereg elindul a Bánság megtisztítására, „fölszabadítására” segítségére sietnek, körülzárva a román hadsereg által megszállt laktanyákat, lefegyverezve a helyőrség katonáit. Fel kívánták tartani a közrendet, a vagyonbiztonságot a városban és a régióban az interregnumban, a fegyverek erejével is megakadályozva a kommunisták térnyerését, garázdálkodásait, hatalomra kerülését. Az összeköttetést a szegedi központ és a temesvári szervezkedők között leszerelt katonatisztek, vasúti hivatalnokok, postai alkalmazottak tartották, biztosították. Az összeesküvők törzsét a temesvári középfokú tanintézetek – nagyobb számban a piarista főgimnázium – növendékei képezték, akiknek mozgalmát, szándékát néhány felnőtt is támogatta, felkarolta. A Levente Szövetség élén Dér István joghallgató és Dolch Adolf postatisztviselő állott, a diákőrség vezére a 17 esztendős ifj. Niamessny Mihály, a piarista főgimnázium végzős diákja, Niamessny Mihály ügyvéd, országgyűlési képviselő és Niamessnyné Manaszy Margit (1877-1947), jószolgálati önkéntes, írónő fia volt, aki a megfélemlítési mostre-bűneljárás fővádlottainak egyikévé vált. Fogadalmat, hűségesküt tettek ugyan a beszervezettek, de a konspiráció elemi szabályait, alapvető követelményeit nem tartották be szigorúan. Ifjonti lelkesedésükben, romantikus ábrándszövéseikben nem voltak eléggé titoktartóak, körültekintőek és óvatosak. A Béga-parti városba, 1919. augusztus 3-án a hadsereggel egyidejűleg megérkezett a román titkos rendőrség, a Sziguranca is: detektívei, ügynökei, besúgói, közreműködői, hamar megneszelték a magyar diákok, a hungarus-érzelmű fiatalok csoportosulását, szubverzív célú ténykedését. A feljelentő, a főnyomravezető, a beépített „tégla” a Szegeden született Schipter János 20 éves vasúti raktárnok volt. A formálódó, teljesen ki nem épült hálózatot gyorsan felgöngyölítették, csírájában elfojtották. 1919 novembere és 1921 januárjának vége között a Levente Szövetség tagjait s a velük kapcsolatba került személyeket letartóztatták, s napokon át verésekkel és kínzásokkal kényszerítve ki vallomásaikat hallgatták ki a rabokat, a gyanúsítottakat. Hadbíróság elé 44 személyt állítottak. Nagyobb hányaduk még nem érte el a felnőttkort. A tárgyalás 1920. január 29-én a temesvári Tiszti Kaszinó dísztermében kezdődött, ahol drasztikus ítéleteket hoztak, amelyeket a kirakatper Nagyszebenben lefolytatott újratárgyalásán nemzetközi közbeavatkozásra, nyomásra is tetemesen enyhítettek, leszállítottak. Később az elítélteket Magyarországon elfogott román kémekért, politikai foglyokért sorra kicserélték. A katonai ügyész, Spiridon Iorgulescu hadbírószázados bűnlajstromán fő helyen szereplő vádpontok – „államellenes összeesküvés”, „hazaárulás”, „felségsértés” – nélkülözték a jogi alapot, a szervezkedés a trianoni békediktátum aláírása előtt történt, a letartóztatottak, a perbe fogottak ugyanis de jure nem voltak Románia állampolgárai, sem I. Ferdinand román király alattvalói. Az önkényesen megnagyobbított Románia nyugati határai még nem voltak véglegesek, a Románia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közötti területi vita sem került nyugvópontra, nem zárult le. Nemcsak vaskossága, eleve tiszteletet parancsoló terjedelme, hanem témája, tartalmi hozadéka, adat- és információgazdagsága okán is Borsi-Kálmán Béla nagyszerű monográfiája a temesvári kirakatperről, amelynek az erdélyi és a bánsági magyarság megfélemlítése, elrettentése volt az elsődleges célja, – a szó tényleges és átvitt értelmében is – súlyos, magvas, tömény, kivételes jelentőségű és fontosságú alapmű. Megkerülhetetlen referenciális kötet a történészek és a história iránt érdeklődők számára. Borsi-Kálmán Béla a szívós kitartással és céltudatossággal összegyűjtött forrásokra támaszkodva úgy elevenítette fel és rekonstruálta a Temesvárott 1919-1920-ban történteket, hogy a döbbenetes, fordulatos eseménysort térben és időben széles ölelésű összefüggés-rendszerbe emelte és helyezte eredeti szempontok, meglátások és következtetések érvényesítésével, kidomborításával rajzolta és festette meg Temesvár és a Bánság többszáz éves történetének átfogó, mozgalmas, sokszínű, fölötte tagolt tablóját. A historikus Borsi-Kálmán Béla könyvét akár a Maros és az Al-Duna közötti tájegység történelmi enciklopédiájának, hiteles és tanulságos „hármas tükrének”, a temesvárológia legfrissebb veretes remekművének is minősíthetjük.
