Nagy-Románia első irredenta-kirakatpere

Mérhetetlen hálával tetézett köszö­nettel és magasfokú elismeréssel tartoznak a temesváriak dr. Borsi-Kálmán Béla történésznek, az ELTE emeritus profesz­szorának, aki műfordítóként, diploma­ta­ként, futball-szakértőként és leigazolt lab­darúgóként is érdemdús tevé­keny­sé­get fejtett és bontakoztat ki, amiért sok­rétű és többirányú munkássága ki­magasló és meghatározó vonulataként im­már több évtizede megkülönböztetett figyelmet, rengeteg időt és energiát fordít a Bánság és Béga-parti fővárosa múltjának búvárlására, kitartó, átfogó és szak­szerű kutatására, föltárására és értelmezésére. Történetírói pályája kezdeti időszakában érdeklődése hom­lokterébe az 1849-es bu­kás, a világosi fegyverletétel szülte Kossuth-emig­ráció és az 1859-ben egye­sült román fejedelemségek viszonya, politikai kapcsola­tai kerültek. Több tanulmányt és könyvet írt és je­lentetett meg a tárgyalások, az egyezkedések céljairól, fejleményeiről, ered­­mé­nyei­ről és kudarcairól. Vizsgáló­dá­sai és értekezései leg­mar­kánsabb központi alak­ja, a magyar menekültek Kossuth Lajos utáni legje­lentősebb, legaktívabb vezéregyénisége, a Te­mesvárott született Klapka György (1820-1892) honvédtábornok volt. Borsi-Kálmán Béla ren­geteg új adatot, dokumentumot előbányászva, ismertetve több­ször is számba vette, bemutatta és értékelte Komárom vára külföldi szám­űze­tésbe kényszerült hős védő­jé­nek, a magyar szabadság kivívása el­kötelezett, rendíthetetlen bajnokának – akinek böl­csője a Temesköz szívében ringott – pró­bálkozásait, erőfeszítéseit, vakmerő szán­dékait, bátor cselekedeteit. A Lucidus Kiadó gondozásában 2014-ben Budapesten hagyta el a nyomdát Borsi-Kálmán Béla Zsidók Temesvárott … és széles e világban. Esszék a magyar-zsidó (zsidó-magyar) szimbiózis törté­ne­té­ből című monográfiája, amelyben az izraelita hitfelekezet a Béga-parti vá­rosba tömörült tekintélyes lélekszámú közössége magyarosodása, asszimiláló­dása erőteljes folyamatának összetevőit, indítékait, vetületeit tekintette át és elemezte. Borsi-Kálmán Bélát, aki 1990-1995 között kultúrtanácsosi beosztásban Magyarország nagykövetségén épp Ro­mánia fővárosában, Bukarestben telje­sített diplomáciai szolgálatot, 1991-ben kérte fel O’sváth György (1931-2017) a brüsszeli Eu­ró­pai Bizottság korábbi igaz­ga­tó­i­nak egyike, hogy szer­kessze és írja meg fia­talon elhunyt nagy­bátyja, ifj. Niamessny Mihály (1902-1925) és társai hon­mentő szervezkedésének s az azt megtorló, elret­ten­tő­nek szánt politikai kirakatper­nek a his­tóriáját. Be­vallása szerint a fő­ként a 19. század fejlemé­nyei­nek, esemé­nyei­nek, mozgalmainak és folyama­tainak kutatására, fel­tárására, a magyar-román-francia kapcsolatok alakulásának vizs­gálatára, szétszálazására szakosodott his­tórikusnak a megbízatás előtt „hal­vány fogalma sem volt” az I. világ­há­borút elvesztő Osztrák-Magyar Monar­chia felbomlását, szétdarabolását kísérő és követő bánsági és temesvári tör­té­nésekről, a tájegységet és közigazgatási, gazdasági és művelődési központját fölzaklató, összekuszáló, lázba tartó, megdöbbentő, letaglózó, alkalmanként csalóka reménysugarakkal mákonyozó közhangulatról, felszítult légkörről, sar­kított eseményeiről. Józan ésszel a Maros, a Tisza, az Al-Duna és a Déli Kárpátok karéjozta országrész magyar­ságának és hungarus-tudatú más etnikumú lakosságának döntő hányada képtelen volt elfogadni a kataklizmát, az ezeréves Magyarország területi egy­ségének megcsonkítását, erőszakos széttagolását, önkényes, megfontolatlan fel­osztását. A sokismeretlenes penzumot, a roppant nehéz, bonyolult és szövevényes kihívást Borsi-Kálmán Béla végül is elvállalta, s a természetét, beállítottságát, szakmai hozzáállását és munkamód­szerét jellemző konoksággal, körültekintéssel, alapossággal, elmélyültséggel, precizitással és igényességgel hozzálátott az anyaggyűjtéshez, a források – a kordokumentumok, hivatalos iratok, fel­jegy­zések, naplórészletek, sajtóbeszá­molók, levelek, visszaemlékezések, ta­nul­mányok, könyvek stb. – felbúvárlásához, átnézéséhez, az információk leszűréséhez, egybevetéséhez, csoportosításához.
Objektív és szubjektív okok miatt is, az anyaggyűjtés körülményesen, „vontatottan és bukdácsolva” haladt. A tör­té­netírót a térség históriájának más te­rületei, korszakai és témái is foglalkoztatták. Másfél évtized telt el, amíg Borsi-Kálmán Béla pontot tett a temesvári Levente-pör eseménytörténetét nyomon követő, felidéző, szétszálazó és eredeti modorban kommentáló 540 oldalas Öt nemzedék, és ami előtte következik…A temesvári Levente-pör…1919-1920 című nagylélegzetű monográfiája végére, amely aztán a budapesti Noran Kiadó Kft. gondozásában 2006-ban látott nyom­dafestéket. Az “Év Könyve”-díjjal jutalmazott vaskos tomusról, „a magyar histográfia első posztmodern monográfiájáról” szakmai berkekben polarizáltan megoszlottak a vélemények, az érték­ítéletek. Bőségesen kapott hideget és meleget is a szerző, aki „szabályos aka­démiai doktori disszertációnak” minő­sített művével nagydoktori címet is szer­zett. A súlypontokat, az arányokat a megrendelő, O’sváth György kívánalmaihoz és elvárásaihoz igazodva bizo­nyos fokig megváltoztatva, módosítva írta meg Borsi-Kálmán Béla ifj. Nia­messny Mihály és a temesvári Levente-per (1919-1920) című újabb könyvét, amelyet 2010-ben jelentett meg a budapesti Helikon Kiadó, s amelynek 483 oldalán a csengerújfalusi O’sváth és vele rokon famíliák – Niamessny, Manaszy stb. – történetét, dokumentumait és írásait tekintette át és tette közzé a témá­jában alapos jártasságra szert tett tudós szerző, aki a végeredménnyel, az átkoz­metikázott szövegváltozattal nem volt maradéktalanul elégedett. A kirakat-per centenáriumának esztendejében, 2020-ban jelentette meg a budapesti Kortárs Kiadó a két korábbi eltérő koncepciójú kötet anyagának összegyúrásából, egy­be­s­­zervesítéséből, újragondolásából kike­rekített Kisfiúk a nagy viharban. A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” – története, 1919–1922 című opuszt, Borsi-Kálmán Béla „Te­mes­vár-monográfiájának” 592 oldalas harmadik változatát, amelynek jegyzet-apparátusa 1730 tételt ölel fel. Az I. világháború elvesztését, a forradalmakat követő, a megszállásokat kísérő zűr­za­varban, felfordulásban a letargia, a tehe­tetlenség, a fejvesztettség Temesvárott is lesújtotta, gyászba borította a közhangulatot. A lakosság rettegésben nézte, für­készte a jövőt. A kaotikus, komor álla­potok bénultságában, kilátástalanságában, kapkodásában, tétovaságában és elgyávultságában sokan a menekülés, mások a rejtőzködés, a visszahúzódás, az elzárkózás, a kivárás útját választották. Midőn döbbenten látták és tapasztalták, hogy a hadsereg és a karhatalom fegy­veres jelenlétét, támogatását, fellépését nélkülözni kényszerült felnőttek nem tudták és merték még csak megkísérelni sem az ország területi integritásának őrizését, megvédelmezését a győztes nagyhatalmak és a zsákmányéhes ordas-országok bevonuló intervenciós és megszálló csapataival szemben, vakmerő elszántsággal, a romantikus lelkületű serdülők, pelyhedző állú kamaszok léptek eltökéltséggel a cselekvés, a tettek mezejére. Honmentő szervezetbe, a Leven­te Szövetségbe tömörültek, s kihasználva a fölbolydult, a törvényes rendet felfüggesztő, hatályon kívülre he­lyező körülményeket fegyvereket, lőszereket szereztek, s mérhetetlen lel­kesedéssel és naivitással arra készültek, hogyha vágyaik és reményeik teljesülnek és a Szegeden Horthy Miklós ellenten­gernagy fővezérsége alatt újjászerveződő magyar nemzeti hadsereg elindul a Bánság megtisztítására, „fölszabadítására” segítségére sietnek, körülzárva a román hadsereg által megszállt laktanyákat, le­fegyverezve a helyőrség katonáit. Fel kívánták tartani a közrendet, a vagyonbiztonságot a városban és a régióban az interregnumban, a fegyverek erejével is megakadályozva a kommunisták térnye­rését, garázdálkodásait, hatalomra ke­rülését. Az összeköttetést a szegedi köz­pont és a temesvári szervezkedők között leszerelt katonatisztek, vasúti hivatalnokok, postai alkalmazottak tartották, biztosították. Az összeesküvők törzsét a temesvári középfokú taninté­ze­tek – nagyobb számban a piarista fő­gim­názium – növendékei képezték, akiknek mozgalmát, szándékát néhány felnőtt is támogatta, felkarolta. A Levente Szövetség élén Dér István joghallgató és Dolch Adolf postatisztviselő állott, a diákőrség vezére a 17 esztendős ifj. Niamessny Mihály, a piarista főgimnázium végzős di­ák­ja, Niamessny Mihály ügyvéd, or­szág­gyűlési képviselő és Niamessnyné Manaszy Margit (1877-1947), jószolgálati önkéntes, írónő fia volt, aki a megfélemlítési mostre-bűneljárás fővád­lottainak egyikévé vált. Fogadalmat, hűségesküt tettek ugyan a beszer­ve­zettek, de a konspiráció elemi szabályait, alapvető követelményeit nem tartották be szigorúan. Ifjonti lelkesedésükben, romantikus ábrándszövéseikben nem vol­tak eléggé titoktartóak, körültekintőek és óvatosak. A Béga-parti városba, 1919. augusztus 3-án a hadsereggel egyidejűleg megérkezett a román titkos rendőrség, a Sziguranca is: detektívei, ügynökei, besúgói, közreműködői, hamar megneszelték a magyar diákok, a hungarus-érzelmű fiatalok csoportosulását, szubverzív célú ténykedését. A feljelentő, a főnyomravezető, a beépített „tégla” a Szegeden született Schipter János 20 éves vasúti raktárnok volt. A formálódó, teljesen ki nem épült hálózatot gyorsan felgöngyölítették, csírájában elfojtották. 1919 novembere és 1921 januárjának vége között a Levente Szövetség tagjait s a velük kapcsolatba került személyeket letartóztatták, s napokon át verésekkel és kínzásokkal kényszerítve ki vallomásaikat hallgatták ki a rabokat, a gyanúsítottakat. Hadbíróság elé 44 személyt állítottak. Nagyobb hányaduk még nem érte el a felnőttkort. A tárgyalás 1920. január 29-én a temesvári Tiszti Kaszinó dísztermében kezdődött, ahol drasztikus ítéleteket hoztak, amelyeket a kirakatper Nagyszebenben lefolytatott újratárgya­lásán nemzetközi közbeavatkozásra, nyo­másra is tetemesen enyhítettek, leszál­lítottak. Később az elítélteket Magyar­országon elfogott román kémekért, politikai foglyokért sorra kicserélték. A ka­tonai ügyész, Spiridon Iorgulescu hadbírószázados bűnlajstromán fő helyen sze­replő vádpontok – „államellenes össze­esküvés”, „hazaárulás”, „felség­sértés” – nélkülözték a jogi alapot, a szer­vezkedés a trianoni békediktátum alá­írása előtt történt, a letartóztatottak, a perbe fogottak ugyanis de jure nem voltak Románia állampolgárai, sem I. Ferdinand román király alattvalói. Az önkényesen megnagyobbított Románia nyugati határai még nem voltak véglegesek, a Románia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság közötti területi vita sem került nyugvópontra, nem zárult le. Nemcsak vaskossága, eleve tiszteletet parancsoló terjedelme, hanem témája, tartalmi hoza­déka, adat- és információgazdagsága okán is Borsi-Kálmán Béla nagyszerű monográfiája a temesvári kirakatperről, amelynek az erdélyi és a bánsági ma­gyarság megfélemlítése, elrettentése volt az elsődleges célja, – a szó tényleges és átvitt értelmében is – súlyos, magvas, tömény, kivételes jelentőségű és fontos­ságú alapmű. Megkerülhetetlen referenciális kötet a történészek és a história iránt érdeklődők számára. Borsi-Kálmán Béla a szívós kitartással és céltudatossággal összegyűjtött forrásokra támaszkodva úgy elevenítette fel és rekonstruálta a Temesvárott 1919-1920-ban történteket, hogy a döbbenetes, fordulatos esemény­sort térben és időben széles ölelésű összefüggés-rendszerbe emelte és he­lyezte eredeti szempontok, meglátások és következtetések érvényesítésével, ki­dom­borításával rajzolta és festette meg Temesvár és a Bánság többszáz éves történetének átfogó, mozgalmas, sok­színű, fölötte tagolt tablóját. A historikus Borsi-Kálmán Béla könyvét akár a Ma­ros és az Al-Duna közötti tájegység történelmi enciklopédiájának, hiteles és tanulságos „hármas tükrének”, a temes­várológia legfrissebb veretes remek­mű­vének is minősíthetjük.