Nemcsak a kisipar és a mesteremberek sorsa pecsé­telődött meg az idők változásával szülőfalumban, hanem más munkát, megélhetést biztosító foglalkozásoké is. Pedig, amint a sorozat következő részében láthatjuk, igen sokrétű, a lakosság igényeinek kielégítése mellett jelentős számú helyi lakos életét meghatározó foglalkozás volt része a falu tár­sadalmának és gazdaságának.

Béresek és cselédek. Béresek általában mes­­terséget nem tanult nőtlen fiatalok voltak, akikkel a gazda egy évre kötött szerződést, meghatározták a fizetés összegét, ezenkívül járt a béresnek két rend ruha, egy pár cipő, egy pár bakancs, két pár bocskor, sapka és kalap, alsó­nemű, két erdő-fuvar, egy sárgaföld-fuvar, szál­l­­ást biztosítottak számukra és mostak rájuk. Mindenféle munkát végeztek, reggeltől estig, a munkaidő nem volt alku tárgya. Béresekre leg­in­kább az erős tanyákon volt szükség, voltak kisbéresek is, 14-15 éves gyerekeket fogadtak fel a könnyebb munkákra. Ez nagy segítség volt a szegény, sokgyermekes családnak, mert a koszt mellett egy kis bért is ki lehetett ér­de­melni. A cselédeket családostól alkalmazták a ta­nyák földbirtokosai, akiknek az egész család dolgozott.

A pásztorok. A csordások, gulyások mun­kája nagy felelősséggel járt, hiszen még 50-60 évvel ezelőtt is, mintegy 500 tehenet hajtottak ki naponta a csordába. A csordást, kanászt vagy kondást, juhászt mindig áprilisban választotta meg a falu. A csordás reggel pontos időben kürt­tel jelezte a kihajtást. Délben kemény munka volt ennyi tehénnek a mezei kútból vizet húzni. Ha úgy adódott, az ellést is le kellett vezessék. A sok barommal a legkülönbözőbb gondok merülhettek fel, mindenért a csordás felelt, még a tehén vemhességbe esésére is fi­gyelnie kellett, s arról a gazdát értesítenie. A munkájukat egy bandagazda ellenőrizte, hogy van-e vizük a jószágoknak, delelés után mikor kezdtek legeltetni? Őt is egyszerre választották a pásztorokkal a közbirtokossági elnök jelen­létében. A közbirtokossághoz tartoztak a lege­lők, még az iberlanti (überlandi) is. A falunak erős faj-apa­ál­latállománya volt – bikák, cső­dörök, kanok -, ami szintén a közbir­tokos­ság­hoz tartozott. A gondozók bátor emberek vol­tak, sok balesetet is okoztak a meglehetősen vad állatok. Tehén­gulya is volt Iberlantban (Über­land). Így hívták azt a mintegy 80 hek­tárnyi legelőt, ahova május elsején lehaj­tották, vagy kocsi után kötve levitték általában a nö­vendék marhákat, a hasas üszőket, s ahol no­vember elsejéig tartották őket. Ez a hely igazi pásztorparadicsom volt. A két pásztor egész nyáron ott lakott egy kunyhóban. Ez egy ala­csonyabban fekvő, kövér legelőjű terület, ahol a nyári szárazságban is reggelente nagy a harmat, ezért a méhek is szívesen legelnek itt, mivel a mézrakáshoz nekik is szükségük van a vízre. Személyes élményt is őrzök a gu­lyá­sokkal, mert ott volt a tanyánk, és nekünk is volt 3-4 tehenünk, birkáink, azokat gyerekként együtt őriztem az egyik gulyásgyerekkel, s jó­kat ettem a gulyások által, bográcsban főzött finom lebbencslevesből. 1951-től a kollektív gaz­daság használta a legelőt. A csürhe vagy disznócsorda megválasztott kanászai vagy kon­dásai még a tehéncsorda kihajtása előtt, ko­rán fújták a trombitájukat, amire a gazdák ki­en­gedték a disznókat az utcára, azután katonás sor­ba rendeződve hajtották őket a legelőre. A csürhe a Kisgát partján, az eperfák alatt delelt, ott fürödhettek is a nagy melegben. A faluban a csürhés volt az utolsó, aki még az alföldi ősök viselete szerinti bő, hosszú szárú fehér gatyát viselt. Este, amikor a csürhe visszatért a faluba, minden disznó tudta, hogy melyik utcába kell beforduljon, és azt is, hogy melyik házhoz tar­tozik, ahova azért is igyekeztek haza, mert a lege­lőn nem lakhattak jól, otthon meg várta őket a „vacsora”. Ez a világ is véget ért az öt­venes években, ma már se csürhéje se legelője nincs a falunak. Ménes. A faluban ma élő legidősebb ember mesélte, hogy a ménesre a mintegy 250-300 lóból, főleg a munkálatokban nem használt lovakat engedték ki. Ezeket való­szí­nűleg karámokban őrizték, és feltételezés sze­rint a csikós is bő gatyában, lóháton végezte a feladatát, valamikor nagyon régen még a te­lepes időszak elején. A kollektivizálás után is még lovascsőszök járták a határt, őket egy öreg huszár tanította lovaglásra. Juhászat. Azt tar­tottak, hogy abból lett juhász, aki nem szeret dol­gozni, egész nap bunkósbotjára támaszkod­va őrzi a juhokat, de nem irigylésre méltó az ő mukájuk, hiszen még télen is kint alszanak a subájukon. A juhásznak nagy segítségére vol­tak/vannak a kutyák, volt köztük őrző- és haj­tó-, azaz terelőkutyák, ezeket a csordások is hasz­nálták az elcsászkáló tehenek, borjúk vissza­terelésére. A juhnyáj esetében, ember helyett betanított kutya hajtja fejéshez a ju­hokat. A juhok nyakába csengőt, kolompot kö­töttek. Ma már ezt sem teszik, mert meghal­latszana, ha tilosban legelnek az állataik. Ré­gen, az úgynevezett kóbor juhászok, akik a hegyekből jöttek legeltetni, szamarakkal ci­pel­tették a felszereléseiket, de a szamarak a bő­gésükkel jelezték az esőt is. Volt a nyáj mellett juhászbojtár is, az csak legeltetett. Ma ezeket utcagyerekekből toborozzák a juhos gazdák. Vannak ma olyan juhos gazdák, akiknek négy­száz-ötszáz, sőt, olyan kiskirályok is, akiknek ezer juhuk van. Mivel jár a juhász munkája: február környékén ellenek a juhok, a kisbárányt gyorsan meleg helyre kell vinni, mert amíg ned­ves, könnyen megfagy, persze a mun­kájuk­hoz tartozik a fejés és a túrókészítés is. Liba­pásztorság. Nagy hagyománya volt Végváron a libatenyésztésnek. Ezeket kiterelték a nyo­más­ra, mezőre, a falu két gátja pedig valóságos paradicsomi környezet volt számukra. Eleinte szabadon dézsmálhatták a környező földek ve­téseit, de később a libatartó gazdák libapász­to­rokat fogadtak fel, ezek lehettek gyerekek, idő­sebb emberek, akik hangos sípokkal, karikás- ostorral igyekeztek kordában tartani a libákat. Esetükben nem volt sikeres a kutyák bevetése, mert a gúnárok megtámadták az ebeket.
Az említett kisiparosságon, mesterségeken, foglalkozásokon kívül, mások is voltak, pél­dául nem írtam a szolgálólányokról pedig férj­hezmenés előtt, elég sok lány szegődött el jobb­módú helyi vagy városi családhoz szolgálónak. De hát mindent egy ilyen kis visszemlé­kezés­ben nem is lehetett megírni. A nevek közül is, a teljesség igénye nélkül említem meg azokat, akikről sikerült adatot szereznem: Kovácsok: Tuba Sándor, aki Magyarországról hozta, a fá­val működő disznóperzselőt, Bozzó Sándor, Ébenspanher István, akik – amint írtam – Kiss Józsival „lopták el” a disznóperzselő mintáját, Szabó Sándor, Bozó Szabó Sándor, Tóth Zsiga, Szilágyi István, cs. Nagy Pál, Domián Sándor, Korsós Lajos ma a legidősebb és utolsó ko­vács­mester Végváron. Bognárok: Forrai testvérek, Lajos és László, m. Kiss Józsi, Bujdosó Károly, Tuba Mihály, g. Tóth András. Asztalosok: Lehőcz Mihály, Furák Mihály, Binder Ádám, Pataki Lajos, Pataki József, Korsós Csaba, Kovács József, Kiss András, Szalai Sándor. Két fiatal mester tartja még magát: Korsós Csaba és Kovács József. Ők univerzális asztalosok. Bocskorosok: Juhász János, Muţulescu Ion, Bujdosó Béni, Szabó Károly. Szíjgyártók: Nádasdi András, zs. Nagy Mihály. Borbélyok: Vicze Mihály, Sass István, Kele András, Szabó Sándor, Katona Sándor, Csonka István, Kiss Károly, Bögre György, Balogh Sándor, Szamosközi József. Cipészek (suszterek): Farkas János, Lehőcz Ferecz, cs. Kiss Mihály, Faragó István, Szabó Péter, Gál Imre.
Pásztorok: csordások: Rimovecz Józsi, Rimovetz Pál és Péter, Farkas Mihály, Salamon Károly, Baricsa Károly, Takács János, Korsós András, gulyások: Magó József és István, Simon István, Simon Károly, Farkas Mihaly és családja, juhászok: Agócs József, Tiba Sándor, Korsós József, Kerekes Pál.
Tóth Antal
nyugalmazott gazda
feljegyzései alapján

(vége)