A beavatottak biztonságával idézi a Ház „politikai múltját”. Va­lamikor a Magyar Párt irodái is itt voltak, lévén ez a romániai magyarság legnagyobb, lénye­gé­ben egyetlen politikai képvise­le­te. A második világháború idején a Magyar Népközösség vette át ezt a szerepet. Akkoriban való­sá­gos „panasziroda” volt a Népkö­zös­ség, a kisebbségi magyar kis­embereket naponta érték súlyos, életüket ellehetetlenítő sérelmek. 1944 őszén a Magyar Népkö­zös­ség helyére a Magyar Népi Szö­vet­ség lépett, ez is itt kapott he­lyi­ségeket a Magyar Házban, „amely felett még mindig kizá­rólag a magyarság rendelkezett”. A kulturális élet tovább folyt, de már egy máshonnan fújó szél bo­rús felhőket kezdett a ház fölé sodorni. Ugry Károly az MNSZ megyei titkáraként napi munkája során ismeri fel, hogy a magát önállónak mutató Magyar Népi Szövetség a kommunista párt alá­rendeltje. Lemond tisztségei­ről, mivel úgy találja, hogy „a kom­munista párt demokratikus ígé­reteivel félrevezette a ma­gyar­ságot, hogy a választásokon a magyar szavazó tömegeket fel­használva hatalomra jusson…” Az­tán következett a „hála” – írja. „A Magyar Népi Szövetséget ki­lakoltatják a Magyar Házból. A kommunista párt megszállóként vonul be. És hogy a rablást tö­ké­le­tessé tegyék, közösségi kin­csün­ket, elhagyott háznak nyil­vá­nítva (Casă abandonată), ál­lami tulajdonba veszik… A Ma­gyar Népi Szövetséget – a ma­gyarság szervezetét – pedig azzal az indoklással szüntetik meg, hogy Romániában megoldott a nem­zetiségi kérdés (?!). Szüksé­ges-e még mindezekhez kom­mentárt fűzni?…”
Jogászok miként fogalmaz­zák meg, amit a temesvári ma­gyarok mélységes fájdalomnak és igazságtalanságnak neveznek?
Ugry Károly még a Magyar Ház épületében volt a Magyar Népi Szövetség megyei titkára. A pártutasítás 1951-ben született meg: a Magyar Ház ezentúl a vá­rosi pártbizottság és az ifjúsági szö­vetség temesvári székháza. A Magyar Népi Szövetségnek he­lyi­ségeket utaltak ki a hajdani Jenő herceg téren. Majd két év múlva, 1953 elején a nemzetiségi anyaszervezet „felszámolja ön­ma­gát”. Valamennyi romániai ki­sebbségi szervezet megszűnik.
A jogtalanságot „elfelej­tet­ték” bevezetni a telekkönyvbe. Ugyan ki törődött a telekköny­vek­kel akkor, mikor minden jog­alap nélkül lakóházak százezreit kobozták el, földek végtelen sokasága lett állami birtok vagy kolhoz?
(Anekdotának tetsző, de na­gyon is valóságos történet az er­délyi és bánsági telekkönyvek „meg­menekülése” az ötvenes évek elején. A régi Romániában soha nem volt telekkönyv, ma sincs, a tulajdonjogot a város­há­zák és községházák ilyen-olyan kimutatásai, adólajstromai alap­ján állapítják meg. Bukarest el­ha­tározta, hogy megsemmisíti az „osztrák–magyar” telekköny­ve­ket. Parancs ment a telekkönyvi hivatalokhoz: tessék összecso­ma­golni és zúzdába küldeni min­den telekkönyvet! Kolozsvári jo­gász barátom meséli, hogy náluk készültek el elsők között a cso­ma­golással. És már vitték volna zúzdába, mikor váratlanul szov­jet küldöttség érkezett Romá­niá­ba. Azért jött, hogy a helyszínen tanulmányozza a telekkönyvi va­gyonnyilvántartást, mivel Sztálin birodalmában is meg akarják ho­nosítani. Elképzelhető az a kap­kodás, riadalom, amit a szovjet jogászok megjelenése keltett Bu­karestben, ahol akkor még a leg­alázatosabb szolgaszellem ural­ko­dott minden téren, ami a ro­mán-szovjet viszonyt illette. Egy nap alatt egész Erdélyben he­lyük­re kerültek a telekkönyvek.)

Másfél évtized múltán, 1966-ban a román vezetés váratlanul kisajátította az addig a Magyar Ház Részvénytársaság tulajdoná­ban álló épületet. A kisajátítás nem törvény, hanem miniszter­ta­nácsi rendelet alapján történik, ami eleve jogsértő. Ennek elle­nére a telekkönyvben új tulajdo­nos jelenik meg: a román állam. A sietség okát megmagyarázza, hogy az épületet a tartományi pártbizottság azon nyomban át­ad­ta a helyi újságoknak, határidő nélkül, ingyenes használatra.
Mivel az egyik pártlap, a Szabad Szó magyarul jelent meg, a többiekkel együtt magyar új­ság­írók is beköltözhettek a Ma­gyar Házba, felhangzott megint a magyar szó is. Azon falak között, amelyek annyi magyar énekszá­mot, szavalatot hallhattak, ismét otthonos lett az anyanyelvünk. Az egykori dísztermet darabol­ták fel a Szabad Szó szerkesztő­ségi szobáivá.
Újabb telekkönyvi bejegyzés, ezúttal 1992. május 7-i keltezés­sel: a Magyar Ház új gazdája a Timpress Részvénytársaság.
Ekkor három magyar intéz­mény is „lakik” az 1989-es forra­dalom körútján álló épületben: a Szabad Szó helyébe lépő Temes­vári Új Szó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Te­mes­vári Magyar Ifjúsági Szövet­ség. Egybezsúfolódva a magyar napilap által használt addigi he­lyiségekben. Azzal a reménység­gel, hogy hamarosan rendeződni fog a Magyar Ház tulajdonjo­gá­nak sorsa, hiszen országszerte el­kez­dődött a diktatúra önkényes­ke­déseinek felszámolása, a ter­mé­szetes és törvényes állapotok helyreállítása. Temesvár magyar­sága, amely véráldozatokat ho­zott a Ceaușescu-uralom meg­dön­téséért, amelyet ország-világ a forradalom kirobbantójának tartott, biztos volt benne, hogy az új kormányzattól visszakapja jo­gos örökségét, a Magyar Házat.
De haszonélvezői nemcsak az 1989-es forradalmat sikkasz­tották el, a Magyar Ház esetében is „törvényesítették” a diktatúra korabeli állapotokat. Megelő­zen­dő a magyar követelés teljesíté­sét, a Nemzeti Megmentési Front, Ion Iliescu elnök aláírásá­val, 1990 elején rendeletben hoz­ta létre a Helyi Lapkiadó Igazga­tóságot, és átruházta reá a Ma­gyar Ház használatát. A Lapkia­dó képében fellépő román állam igazán nagylelkű volt, mikor sa­ját épületéből nem azonnal dobta ki a magyar lapot, a magyar de­mokratikus szervezeteket, ha­nem egyelőre megengedte, hogy bérmentve használják a meg­szűnt Szabad Szó helyiségeit.
Csak hát biztos, ami biztos: suba alatt, gyorsan privatizálták az épületet. Hol, mikor és meny­nyiért? Az effélét titokban tart­ják. Különösen, ha el akarják tit­kolni valakik elől. Nem törődtek az Iliescu-rendelettel sem, amely mind a négy temesvári napilap adminisztrálására hívta létre a Helyi Lapkiadó Igazgatóságot. De sem a magyar, sem a német, sem a szerb lapok szerkesztőit nem értesítették a napirendre tű­zött magánosításról. Egyedül a Renașterea Bănățeană román na­pi­lapot. A Timpress Részvény­tár­saság ennek a lapnak a mun­katársaiból és a Helyi Lapkiadó Igazgatóság alkalmazottaiból ala­kult meg. Ők lettek az épület kizárólagos tulajdonosai.
Első dolguk volt, hogy 1993-ra már házbért követeltek a ma­gyar laptól. És mivel ez nem fi­zetett, a Timpress Részvénytár­sa­ság felmondta az együttműkö­dési szerződést, majd megírta fe­nyegető levelét a Heti Új Szó szer­kesztőinek: le is út, fel is út, semmi keresnivalójuk többé az épületben! Ha nem távoznak szép­szerével, kilakoltatják őket hatósági úton, végrehajtóval.
Graur Jánosék mit tehettek? 1994 júniusában, egy jó hónap­pal a kilakoltatási végzés után, /az RMDSZ közreműködésével – a szerk. megj./ újraalakították a Ma­gyar Ház Részvénytársasá­got. A volt építtetők, a részvé­nye­sek szövetkeztek, köztük a mű­építész Székely László uno­kái. Más lehetőségük nem volt: pert indítottak. Megkezdődött a Magyar Ház bírósági csatája.