– beszélgetés TASI JÓZSEF-TAJÓ alkotóművésszel –

A Várbástya Egyesület által tizenegyedik alkalommal megszervezett Temesvári Magyar Napok egyik kiemelkedő művészeti rendezvénye volt Tasi József-TAJÓ, a térség egyik kiemelkedő alkotóművésze egyéni kiállítása. A Magyar Ház földszinti kiállító termében közszemlére tett anyagot az érdeklődők október 30-ig tekinthetik meg.

– Honnan indult pályája a művészetek felé és mikor érezte először azt, hogy a művészet lesz életformája? – kérdeztük az alkotóművésztől.

– Nem tudnék egy időszakra hivatkozni, úgy gondolom, hogy a művészetek felé való érdeklődés valahonnan belülről jön, és folyamatosan alakul, valamilyen irányban megerősödik. Az iskolában rengeteget rajzoltam, társaim örömmel fogadták rajzaimat és cserében „segítettek” egy-egy dolgozatírás, feleltetés során – nagyjából ez volt a „munkamegosztás”. Éreztem azt, hogy ebben a formában tudom legjobban kifejezni gondolatataimat, élményeimet. Ha a sport vonzott volna jobban, lehet, hogy a labdarúgásban találtam volna meg ezt az érzést. A vizualitás már zsenge gyermekkoromban érdekelt: alig két éves koromban erdélyi nagyszüleim udvarában nagyon szerettem kis kocsimmal nyomokat hagyni a földben, érdeklődve szemléltem a kerekek által hagyott nyomokat, a különféle, szabálytalan alakzatokat. Később játékokat készítettem magamnak, és mivel öntudatlanul is kényszert éreztem kitörni a szürkeségből, ahogy tudtam színeztem ezeket a játékszereket. Formák és színek – a nyolcvanas évek szürke világában ezek nagyon sokat jelentettek nekem. Valószínüleg  bennem volt  az alkotás iránti érdeklődés magja, ez fokozatosan erősödött meg és termett gyümölcsöt.

– A kiállítás anyaga arra enged következtetni, hogy először megszületik a gondolat, az elképzelés és az kap jellegzetes formát az alkotási folyamat során…

– Legtöbbször az történik, hogy az ötlet megszületik, de még csak körvonalazódik, valahogy ködben, homályban van, nem teljesen tiszta a kép. Ez jelentősen befolyásolja azt, hogy milyen anyagot válasszak. Az anyag kiválasztásától, beszerzésétől az alkotói állapot kialakulásáig eltelik némi idő. Az ötlet beindítja a munkát, de az alkotási folyamat olyan mint egy utazás: ismert a célpont, ahová el kell jutni, de „útközben” számos elágazásként értékelhető, belső sugallat van és általában e sugallatok hatására alakítom a munkát. Hallgatok ezekre a belső sugallatokra, mert amikor már a munka- azaz az alkotási folyamat elindul, kialakul egyfajta sajátos párbeszéd, ugyanis általam, kezeim között, e párbeszéd jóvoltából születik meg a mű.

– A művész lelket önt az anyagba, és a mű visszatükrözi az alkotóművész lelki világát?

– Igen. Az alkotás az alkotó kezenyomát, lelkét, lelki melegségét, a fáradtságot, az örömöt is őrzi.

– Milyen élmények, helyek, emberek vagy hétköznapi pillanatok ösztönzik leginkább az alkotásra?

– Minden és minden nap. Még ha nem is rajzolok, tervezek vagy valamilyen anyagot formázok, akkor is bennem van egy-egy ötlet, gondolat. Foglalkoztat, alakítom, igyekszem formát adni neki, rengeteg a kérdőjel, keresem a válaszokat. Eltelhet hosszú idő is, amíg egyszer csak letisztul a kép, vizuálisan fogalmazva kitisztul az ég és akkor elindul a tulajdonképpeni alkotói munkafolyamat.

– A Magyar Házban kiállított alkotásokról is elmondható, hogy a szemlélő maga kell megtalálja, megfejtse az alkotó által a művekbe kódolt üzeneteket, azaz el kell jusson az alkotó belső világaiba és onnan értelmezze az alkotásokat. Hogyan értékeli: az a fontos, hogy a műveit megtekintő megértse az Ön üzeneteit, vagy a saját történeteit, élményeit társítsa az alkotáshoz?

– Meggyőződésem, hogy mindenki saját magát „látja” a műben, saját magából vetít rá valamit az alkotásra és ennek megfelelően értelmezi azt, ami a szemei elé tárul. Egy alkotás elnevezése, címe meghatározó, befolyásoló valamilyen irányba, ezért legtöbbször nem nevezem el az alkotásaimat. Úgy gondolom, hogy legyen a szemlélő saját élménye mindaz, amit „kiolvas” a megtekintett alkotásból. Arra buzdítom, hogy fedezze fel, derítse ki, élje meg az alkotást. A kiállításmegnyitók alkalmával szeretek rákérdezni mit látnak valamely alkotásban és örvendek, amikor őszintén elmondják a saját változatukat egy-egy műről, amely lehet akár homlokegyenest ütköző az én elképzelésemmel. Én  hiszem, hogy az alkotásaimat megtekintők és az alkotások között létrejön egy néma párbeszéd. 

– Melyek azok a motívumok, formák, gondolatok, amelyekhez újra és újra visszatér és amelyekről úgy érzi, hogy ezek a saját kézjegyeivé váltak?

– Mindenképpen a könyv. Legalább harmincöt éve foglalkoztat a könyv. Talán másfél évtizede vált az alkotói folyamat fontos részévé a zene is, úgy hogy kísérletet teszek  a zenét is vizuális formában megörökíteni. A kettő együtt rendkívül fontos, ugyanis a legtöbb információt vizuálisan kapjuk, lényegesen  kevesebbet a hanguk útján. Esetemben öntudatlanul is a zene betölti a két alkotás közötti teret és megpróbálom legjobb tudásom szerint vizuálisan megfogalmazni. Ez talán sikerül is, mert amikor valamely zenész értelmezi a munkáimat rendszerint elcsodálkozik annak zenei töltete felett. Egy alkalommal magam csodálkoztam el legjobban, amikor egy zenész ismerősöm fuvolán lejátszotta az egyik munkámat, azaz azt, amit zeneileg kiolvasott a munkámból.

– Van-e olyan alkotása, amelyhez különösen erős személyes történet, élmény kapcsolódik?

– Mindegyik munka fontos nekem, mert magamat látom benne olyannak, amilyen voltam akkor, amikor készült az illető alkotás. Életem szakaszairól szólnak a munkáim. A szülő is,  mindegyik gyermekéhez egyformán ragaszkodik.

– Va-e valami, amit ma egészen másként lát, mint művészi pályája kezdetén?

– Sokkal szigorúbb vagyok magammal. A művészeti kutatási, feltárási kedv jóval erősebb és sokszor meghatározó.

– Hogyan értékeli a mesterséges intelligencia térhódítását, amely immár a művészetek terén is érzékelhető?

– Nem vagyok igazán járatos az onlájn világban, kissé idegennek érzem. Én mindig nagy-nagy élvzettel dolgozom. Szeretem az anyagok állagát,  formáját, kisugárzását,  az illatukat, a munkával járó fáradozást, az izzadtságot. Szeretem az alkotói utat, amelyen haladnom kell a mű megszületéséig. Tudom, hogy a mesterséges intelligencia két-három gombnyomást követően elkészít egy festményt, megír egy verset, talán egy kispalsztikának az ábrázolsát is megcsinálja, esetleg zenét is komponál, de meggyőződésem szerint, bármilyen jók is legyenek ezek az alkotások, soha nem lesz bennük a művész, az alkotó lelke. 

– Ha egytelen mondatban kellene megfogalmazni miért alkot Tasi József – TAJÓ,  mit mondana?

– Alkotásaimmal nyomot, nyomokat szeretnék hagyni a szemlélőben, olyan nyomot, amelyre visszagondolhat, emlékezhet és  átérezheti a régi élményt, amelyet az alkotásaimmal való találkozáskor megélt. Meggyőződésem szerint ezáltal gazdagabb lesz. 

– A Krassó-Szörény megyei Szakaláron él, immár hosszabb ideje hátrahagyta a nagyvárosi létet. Menekülés vagy útkeresés volt ez a lépése?

– Határozottan útkeresés. Nagyon foglalkoztatott a természettel való együttélés, az, hogy része legyek a környezetnek. Az ember nem a bezártságra, hanem a természetes szabadságra született, arra, hogy a földön járva, a füvet érezze lába alatt. Virágokat, fákat lásson, esőt érezzen, meg a tűz melegét. Gyermekkoromban ezek mind megvoltak, viszont a városi lét körülményei között megszakadt ez a bensőséges kapcsolat a természettel, a földhözkötöttségi állapot. Ezt akartam ismét megtalálni. És sikerült is.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– Ebben az időszakban a méhek telelésre való felkészítésével foglalkozom. A méhészkedés egy másik, fantasztikus dimenziója az életemnek. Lenyűgöző a méhek élete, az együttműködésük példás, a kaptárban a rend és a rendszer szintén káprázatos. Tavsztól őszig a méheimtől rengeteg kérdésre kapok válaszokat, télen viszont ott a műterem és az alkotás. E kettő szervesen egészíti ki egymást.

Tasi József alkotásai, amelyek még megtekinthetők a temesvári Magyar Házban,  arra emlékeztetnek, hogy a tárgyaknak is van emlékezetük, a régi fa, a fém, a könyvek lapjai pedig többet őrizhetnek puszta anyagi valójuknál: az idő nyomait, emberi sorsok töredékeit. TAJÓ ezeket a nyomokat nem egyszerűen megmutatja, hanem új életre kelti, és arra hívja a nézőt, hogy maga is részese legyen a történetnek. Alkotásai kiteljesednek azzal, hogy a formái, üzenetei, belső világai találkoznak a befogadó saját emlékeivel, érzéseivel és felismeréseivel.

Makkai Zoltán