15 Jan 2015
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Három székelyföldi városban – Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban, Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében és Székelyudvarhelyen a Városi Könyvtár Hangzó- és Látványanyag részlegének termében – mutatták be Szekernyés János A magyarság emlékjelei a Bánságban / Semne evocatoare ale maghiarimii în Banat / Evidence of Hungarian Presence in the Banat. Temesvár. A Temesvári Magyar Nőszövetség kiadásában megjelent kötetet Szász Enikő színművésznő, a könyvet megjelentető civil szervezet elnöknője és a Hangart Kft. vezetője mellett Hargita megye központjában Bedő Melinda szakirányító, osztályvezető, a sepsiszentgyörgyi múzeum Kós Károly tervezte épületében Bartha Zonga múzeológus, míg Székelyudvarhelyen Róth András Lajos művészettörténész, a Haáz Rezső Múzeum tudományos könyvtárának őre prezentálta, ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Róth András Lajos alapos, mélyreható és gondolatébresztő esszét írt és olvasott fel Szekernyés János könyvéről a székelyudvarhelyi találkozón.
Róth András Lajos
Magyarságunk több mint 1100 éves bánsági jelenlétének tanújelei*
Engedjenek meg nekem egy történelmi tótágast!
Szép, lombhullató, rozsdásan sárguló őszben, délelőtti vagy netán délutáni rézsútos napsütésben, valahol a tájban kismamák sétáltatják kisbabáikat vagy szemmel tartják a játszadozó gyerekeiket, akik egymás közt poliglott módon, néha váltakozva – akárcsak anyukáik –, szerbül, magyarul, románul, németül – bocsánat, svábul, néha kicsit jiddisül is – értekeznek. Mosolyogva, barátságosan, nem hangoskodva, nem kiabálva. Egyetértésben. Így adta a sors. Majdnem azt mondtam, hogy így hozta…, de az az igazság, hogy nem így hozta a történelem, igazabbul szólva a politika. Egészen mást örököltünk. Apám még azt mondta, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy, s az idegenhez annak nyelvén szólt. Tehette, mert ő majdnem négy nyelven beszélt. Kettőn anya- illetve apanyelvi szinten, másik kettőt pedig államba beilleszkedőn, illetve valamilyen atavisztikus, ősi származási, nemzetségi tudatalattira hivatkozva. Én már csak azon igyekeztem, hogy bírjam anyanyelvem meg az államét, melyben élek, s gyerekeim már inkább beszélnek folyékonyan angolul, akár tudományos szakkörökben is érthető módon, mintsem az említett két előbbin. Ez a trendi – mondom én is idegenül. Azt viszont nem tudom, hogy e világnyelv mögé bújva, anyanyelvüket elhallga(tta)tva mennyire gördülékenyebb közeledésük, és mindenekfölött önazonosságuk megőrzése. Ez az a bizonyos tótágas helyzet, amiről beszélek. Szóval adott egy térség, egy terület, minden széppel és jóval, gazdagsággal, emberek munkaszeretetével, szakmaiságával, egymás iránti tiszteletével, a mai divatos szexuális konnotációtól mentes másság elfogadása szükségének felismerésével megáldva. Még az sem elképzelhetetlen, hogy egy nagyobb – talán a maihoz csak kisebb mértékben hasonló, de hasonló – határokon átívelő, de a mostaninál mélyebb gyökerű politikai formációt megértő, elfogadó, elviselő, netán tovább fejlesztő, a soknyelvűséget kihasználó föderációs közakarat igénylésével. Ez a térség ettől volt valamivel fejlettebb, nyitottabb, haladóbb, szemben a mi általunk lakottnál. Igaz közelebb is volt Nyugathoz. Ez a térség közel 29 ezer négyzetkilométer. Területi, mind pedig lakossági szempontból az európai rangsorban a 45 állam közül a 34. lehetne, Belgium és Albánia (terület), illetve Szlovénia és Észtország (lakosság) között. Ez a Bánság. Ma már három országot tudhat magának. És ma már az sem mindegy, hogy milyen nyelven szólalsz meg… Egy blogger szerint identitását vesztett terület ez. Aki nem tudja hol van – mint írja – az „menjen ki az utcára és nézze meg, milyen zászlót fúj a szél. És honnan merre.”
A fent vázolt idilli kép sem jutott volna eszembe, ha nem fedezem fel, hogy valamikor, az első világháborút követően valamelyik temesvári, köztársasági hajlamú névrokonom, a győztes európai és világhatalmakat orrba fricskázva, minden akkori ajánlottól eltérő módon, egy kis önálló, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Románia és Magyarország közé ékelődő szép reményű, de teljesen reménytelennek bizonyult államalakulatot kívánt volna kikiáltani. Történt mindez a Bánságban, nekünk belső-erdélyieknek, mi több itt a Székelyföldön kissé egzotikus tájban. És amint e mai bemutatandó könyvnek előtanulmányából kiderül, minden időkben, és mindenhol jelentős magyar jelenléttel. De a történelem hullámai összecsapni látszanak a fejünk felett. Egyre csak fogyunk, egyre csak öregedünk, nyelvünk egyre inkább gyarapodik jövevény szavakkal, főleg neolatinizmusokkal, de bőségesen anglikanizmusokkal. Említett jó apám ha mérni akart sublert kért, jó anyám vájlingban mosogatott, jómagam a terítékhez az eszcájgot válogattam. Ma már így beszélni nem sikk, angolul annál inkább. De ott vagyunk, hogy ma már magyar szavaink megváltoz(tat)ott értelmén is gondolkozunk. És azon is meglepődünk, hogy öreg házainkból nem az egykori tulajdonosok nyelvén köszönnek vissza ránk, és én – a temetőket járva – már azon sem lepődöm meg, hogy az újabb, de a palimpszeszt módjára átfaragott régi sírköveinken egyre gyakoribbak az idegen hangzású nevek. Furcsának viszont furcsa, hogy temetőink évszázados nyilvánvaló igazát minduntalan bizonyítanunk kell. Mint ahogy az is egészen furcsa, hogy a befogadó készségéről híres egykori – persze azóta jócskán megváltozott – államiságban – jobban mondva területiségben – mekkora módosulást szenvedett a befogadás, mint olyan. Az egykori befogadottakat vagy elűzték, vagy eladták, kitelepítették, elzavarták, kiutasították, repatriáltatták, helyüket befogadó nélküliek foglalták el, vagy töltötték be – önszántukból vagy felsőbb utasításra. De ez a történelem. Hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat… ellenében csak akkor tehetünk, ha mi formáljuk azt. Ma már tudjuk viszont, hogy ez egy sok kitevős tényező. Divat ma megvédendő természeti tájegységekről beszélni, ökoparkokról, de amikor a majdnem kompakt lakosságú Székelyföld létét is megkérdőjelezik, akkor félő, hogy az olyan kiüresedőfelben lévő szórvány térségeink, mint pl. éppen a Bánság, el fogják veszíteni egykori fontosságukat, szerepüket, egyáltalán ismertségüket. Ez ellen csak a határozott tudatosítással, a hagyományok megőrzésével, felelevenítésével, helyismereti és helytörténeti felvilágosító munkával lehet érdemben felvenni a harcot. Ennek mintapéldája ez a nagyszerű munka, mely itt Székelyudvarhelyen is ismertetésre kerülhet.
2014. április 15-én du. 5 órakor mutatták be a Gerhardinum Római Katolikus Gimnázium dísztermében A magyarság emlékjelei a Bánságban / Semne evocatoare ale maghiarimii în Banat / Evidence of Hungarian Presence in the Banat című kötetet. Szerzőjét, a 70-es éveiben járó művelődési mindenest, Szekernyés Jánost bizonyára nem sokan ismerik tájainkon a szakembereken kívül. Bár helytörténészként, műkritikusként, irodalom- és művelődéstörténészként, nem kevésbé újságíróként – hiszen utóbbiként hosszú éveken át több országos lefedésű és helyi lapnak tudósítója, belső munkatársa, szerkesztője is volt –, tehát újságíróként, főleg az idősebb generációk gyakran találkozhattak nevével. A színházkedvelők előtt is ismert, mint a Csiky Gergely Állami Magyar Színház irodalmi titkára, majd megbízott igazgatója. A képzőművészek pedig a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének tagját, 2002-től pedig elnökét tisztelhetik személyében. Bánság irodalomtörténeti, helytörténeti, művészeti vonatkozásai valamilyen formában állandóan tárgyalt témái voltak. Cikksorozatai, közleményei, kiadványai jelentek meg sorban. A temesvári rádióban a csütörtök délelőttönként Temesvári séták címmel sugárzott műsorai sokak által kedvteléssel hallgatott adások voltak. Balogh Edgár, Méliusz József, Franyó Zoltán nyomdokain járva, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon bánsági szócikkeinek gyártójaként ezen térség, különösen Temesvár múltjának, örökségének alapos ismerőjévé vált az idők során. Az teszi érdekessé történeti kirándulásait a múltban, hogy azt az átlagember felől közelíti meg, utcáról utcára járva, virtuálisan minden házba bekopogtatva. Így válik hangsúlyosabbá mondanivalója, amikor a hírességekről beszél. Nem csoda, hogy a Heti Új Szó-ban megjelenő kis várostörténeti írások száma már jóval meghaladta az 500. megjelenést. Ez több évtizedes témadédelgetésnek, sok problémafeszegető utánajárásnak, levéltári és könyvtári kutatásnak, rendszerezésnek az eredménye lehet csak. A történelmi Bánságban található, illetve valaha létezett magyar emlékjeleket és emlékhelyeket bemutató hiánypótló könyv megjelentetésének ötlete 2010-ben született meg. Az eredetileg 350 oldalasra tervezett, színes albumként elképzelt könyv azóta színes fotókkal, régi képeslapokkal illusztrálva duplájára terebélyesedett. Így tehát Szász Enikő színművésznő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke jóvoltából, akiről tudjuk, hogy komoly udvarhelyi kötődései vannak, most ezen nőszövetség és a Hangart Kft. égisze alatt megjelent, háromnyelvű, 708 oldalas kötetet próbáljuk méltatni.
A kötet a természetföldrajzi, geomorfológiai, domborzati, történelmi, demográfiai, etnikai valamint társadalmi-gazdasági szempontból egyaránt köztes, átmeneti övezetnek számító bánsági vagy temesközi táj ismertetésével indul. Már a természet szépségeinek és gazdagságának bemutatása során fel-felbukkannak, azok a magyar vonatkozások, melyek az említettek értékelésében, értelmezésében számba jöhetnek. Aztán ez a rész fokozatosan átadja helyét a történelmiségnek, mihelyt a tájegység mindenkori történelmi beágyazottságát összegzi a felhasznált kútfők alapján. A magyar államiság, a világi és egyházi adminisztráció kialakulása, az államszervezet megerősödése, a kereszténység térnyerése, a nemzetközi erőkkel szembeni jogbiztosítási folyamatok alapján emeli ki a szerző Bánság egykori, akkori, ha úgy tetszik mindenkori szerepét. „Várak és kastélyerődök a déli végeken”, „A törökellenes harc védvonalai”, „A felprédált végvidék”, „A félhold árnyéka és nyomasztó terhe”, „A bécsi udvari kamara gyarmata”, „A magyarság térnyerése”, „A korszerűsödés élvonalában”, „Szórványosodás és konok küzdelem a megmaradásért” megnevezésű fejezetcímek jelzik azt a máig ívelő, hol biztató, hol csüggedésre jócskán okot adó történelmi sorsfolyamot, amely jellemző volt a Bánságra. Holott Szekernyés János, mint mondottuk irodalmi indíttatású értelmiségi, ez a tanulmánya kimeríti a modern történetírás minden igényét. De nincs mit csodálkozzunk, hiszen az irodalmat, irodalmunkat, kultúránkat ezernyi szállal behálózza a történelem, Úgy tárgyalja a politikai, a gazdasági és közigazgatási történelmet, hogy minduntalan visszaköszön eléggé nem üdvözölhető módon a művelődéstörténet, civilizációtörténet és mindenekelőtt a nemzetiségtörténet. Az utóbbi fejezet végén fogalmazza meg a szerző: „A bánsági magyarság egésze számára lesújtó a 201l-es romániai népszámlálás eredménye. Csak Temes megyében egy évtized leforgása alatt, 2002-től 2011-ig 15.262 fővel, 30 százalékkal csökkent a magyarság lélekszáma. Fogyásunk rohamos és elszomorító méreteket öltött.” Majd a soron következő mondattal: „Jelenvoltunkról múltunk és jelenünk emlékjelei tanúskodnak és vallanak” teremti meg az átmenetet a kiadvány lényegi elemére, a főcímben hordozottak feltárására.
Mindazok dacára, hogy a szerző ezt a kötetet nemes egyszerűséggel és szerénységgel „egyfajta leltárkönyvnek” titulálja, de akik majd kezükbe veszik, érezni és látni fogják, hogy ez több ennél. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere szerint is „Egy ilyen igényű összegező kiadvány, képes gyűjtemény mindig több mint egy helytörténeti dokumentáció. A könyvből megtartó erő sugárzik. Máshonnan nem szemlélhető panorámáját adja a helyi magyarság gazdag kulturális és művészeti örökségének. A könyv egyszerre ébreszt csodálatot és tiszteletet bennünk elődeink iránt, akiknek élete és emléke a 21. században is példamutatásul szolgál mindannyiunk számára.” Ez az emlékállításnak olyan követendő módszertani kézikönyve is, amelyet egyetemeinken tanítani kellene. A kötet írásban és képben rögzíti vagy idézi fel a Maros és az Al-Duna közötti tájegység egykor volt, megsemmisített, megcsonkított és elrejtett, valamint a napjainkban létező, korábbról megőrződött s a közelmúltban felállított s leleplezett magyar vonatkozású köztéri műtárgyait, szobrait, emléktábláit, sírköveit, kopjafáit obeliszkjeit, köztéri relikviáit, különböző rendeltetésű épületeit, palotáit, templomait, a nyomtalanul eltűnt és elenyészett, eredeti helyükön már nem létező, kíméletlenül ledöntött művészi alkotásokat, emlékjeleket, ha máskép nem lehet, akkor régi képeslapok, megsárgult fotográfiák és nyomatok, korabeli beszámolók, későbbi leírások segítségével. De bekerült a Bánság területén álló bármilyen köztéri műalkotás is, amelyek magyar alkotók kézjegyét viselik, hiszen mint mondja Szekernyés János: „A faragott kövek, a bronzformák, a vésett vagy öntött betűk a magyarság több mint 1100 éves bánsági jelenlétének tanújelei, sokatmondó alappontjai. Múltunkról, jelenünkről vallanak, helytállásunkat és jövőnkbe vetett töredék hitünket erősítik.” Budapesten Szakolczay Lajos író és kritikus „emlékezésünk eleven időfaktora”-ként, „monografikus művelődéstabló”-ként értékelte a kötetet, Sz. Kurkó Irén, (az alkotó felesége) „helytörténészi elhivatottsággal, tudós tárgyilagossággal, hittel és lélekkel megírt alkotás”-ként jellemezte. Halász Ferenc „a szellemnek és a szemnek egyaránt örömet okozó”-ként méltatta. Valóban az, mindehhez csak társulni tudok.
A könyv megjelenését többen támogatták intézményesen Magyarországról. Így a Nemzeti Kulturális Alap, a Szülőföld Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Csongrád Megyei Közgyűlés, Algyő Fejlődéséért Alapítvány, itthonról a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Temes Megye Önkormányzata. Magánszemélyek szintén szép számmal. A kiadvány érdemének tudható be háromnyelvűsége is. Sütő Udvari Magdának köszönhetően román, míg Vallasek Márta vállalkozásában angol nyelvre is lefordították a könyvet. Habár itt van némi hiányérzetem. Ez a német nyelv mellőzésére vonatkozó. Kérem ne kritikaként éljék meg, bizonyára mindent latba vetve mérlegelték a szerzők és a kiadók, hogy miért döntöttek az angol nyelv mellett. De a hiányérzetem, az marad.
A kötet a szép magyar könyvek kategóriájába is besorolható minden tekintetben. A felelős kiadó, projektmenedzser és kötettervező Szász Enikőt, az arculattervező, grafikai szerkesztő, tördelő és az ízléses kivitelezésű borítót tervező Kálmán Enikőt, a minőségi és művészi fényképeket készítő Sárosi Valentinát dicséri. Nem kevésbé a Dávid Ferenc vezette Pharma Press Kft Nyomdát. A háromnyelvű, 105 oldalt kitevő bevezető tanulmányt kivéve, a három hasábosan szerkesztett kiadványban enciklopédiákat meghaladó gazdagságú szócikkekben tekinthetők át a településtörténetek, első írásos említésüktől napjainkig, gazdag adatokkal szolgálva a helységek történelmének legfontosabb eseményeiről, 1910-es és 2011-es népességi adatokról, érdemes szülötteikről, majd ezeket követi a művészeti és történeti értékük szempontjából tárgyalt emlékművek, szobrok, emléktáblák, síremlékek és egyéb emlékjelek bemutatása rögzítve az alkotóikra vonatkozó tudnivalókat. Az egészet kis – később is hasznosítható – könyvészet, sajtóbibliográfia zárja. A színkódokkal is elegánsan.
* Szekernyés János: A magyarság emlékjelei a Bánságban / Semne evocatoare ale maghiarimii în Banat / Evidence of Hungarian Presence in the Banat. Temesvár. [Temesvári Magyar Nőszövetség] HangArt Könyvek, 2013
