29 Jan 2015
Írta admin 
0 Hozzászólás 
“Képzőművészek profán magán-imái”
Temesvárott a Közigazgatási Palota II. emeletén nyílt meg a fennállása 25. évfordulójához közelítő csongrádi Plein Air nemzetközi alkotótelepen 2014 nyarán készült festményekből, szobrokból, grafikákból, installációkból Aranyi Sándor festőművész, táborvezető és kurátor által válogatott és összeállított színvonalas kiállítás. A tárlatnyitón Răzvan Hrenovschi, a Temes megyei tanács művelődési hivatalának szakfelügyelője és Szekernyes János, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke üdvözölte a közönséget valamint a Magyarországról érkezett vendégeket: Cseri Gábort, Csongrád város alpolgármesterét, aki a Tisza-parti településről és hírneves művésztelepéről beszélt, Kecskés Lászlót, a Csongrád Képzőművészetéért Alapítvány elnökét, Aranyi Sándor festőművészt, az alkotótelep művészeti vezetőjét, Dudás Sándor szobrászművészt, a négy évtizede létesített Csongrádi Művésztelep igazgatóját. A kiállítást, amely 2015. február 20-ig, munkanapokon 8-17 óra között tekinthető meg, Sándor János, Jászai Mari-díjas rendező méltatta, mutatta be, ajánlotta a temesvári művészetbarátok figyelmébe és szeretetébe. Megnyitó beszédét mellékelten közöljük.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A Tisza menti települések között Csongrád olyan, mint egy a Mediterrániumból az Alföldre csöppentett sziget. Idillikus táj. Romantikus folyópart ölelte, zöldellő parkok, dús lombú erdők, szelíd szőlőültetvények közt megbújó, barátságos, nyugalmas település. A csongrádi táj a természet aranykönnye.
Ide telepedett, és itt gyökeresedett meg lassan már negyedszázada Aranyi Sándor és Trogmayer Ottó akkori múzeumi igazgató jóvoltából a Plein Air nemzetközi alkotótelepe. Azóta 15 nemzet, több mint 170 művésze fordult meg ott, és vett részt az alkotóműhely munkájában. Bár mindig jönnek új művészek is, az alkotók közül sok a visszatérő, aki egyre több szállal kötődik a táj karakteréhez, az ott élő emberekhez és már-már második otthonaként tekint a csongrádi tájra.
Ma, amikor a zajos kőrengeteg otthonnak nevezett kalitkáiba zárkózva, a valóság elől egy virtuális világba menekül az emberiség, néhány elhivatott művész évről évre, újra meg újra kilép a fényre. Rácsodálkozik az Isten alkotta világra, melynek tönkretételéért oly sokat tesz a fogyasztói társadalom. Rácsodálkozik, mert tudja, a természet okos rendje másnak mutatja az istenarcú embert, mint a városok kaotikus, kusza világa, és tudja azt is, hogy az ember is másként érzékeli az őt körülvevő világot a szabadság mámorító illatával teli verőfényben.
Csongrád kultúrtörténeti missziót is teljesítő művésztelepének alkotásai vesznek most körül minket. Ne keressük bennük a stiláris, szemléletbeli egyneműséget, vagy az egymásra ható hasonulási törekvést. Olaj, kréta, tempera, akvarell és vegyes-technikával készült piktúrákat, kőbe, fába, fémbe álmodott szobrokat, térkompozíciókat láthatnak itt, képzőművészek profán magán-imáit. Román, német, litván, argentin, szerb, lengyel és magyar alkotók vallomásait a világról, melyben élniük adatott.
Eltűnődhetünk Csáki Róbert átszellemült, ködbevesző, finom látomása és Danijel Babic harsogó, öntörvényű piktúrái láttán: ilyen szélsőséges a mi világunk? Együtt emelkedhetünk az éteri magasba Halla Tiborral és Marosi Katával, hogy a mindennapok mocskán felülemelkedve megtaláljuk az égi harmóniát.
Dudás Sándor és Sejben Lajos térplasztikái, melyek a tapintható valóságot a transzcendens magasára emelik, és Mariusz Drohomiereczki kijózanító realitású képe a József Attila-i véges-végtelent tárják elénk.
Lelket melegít Felházi Ágnes érzékeny szín-szőttese, és meditációra ösztönöz Stefan Wehmeyer japán tusrajzokat idéző alkotása. Parttalan szabadság és öröm árad Viorel Cosor nonfiguratív kompozíciójából és Miguel Epes szín-kavalkádjából, míg Gál Lehel lírai finomságú kék-fehér hegyei s Aranyi Sándor természetelvűség és absztrakció határán egyensúlyozó „tájhordó” fényfestményei végtelen nyugalmat, bölcs világlátást sugallnak.
A teremtett világ néha ráncos, máskor fiatalos, derűs és borongós portréit láthatjuk itt, úgy, ahogyan az egy-egy művész lelkében, szemében visszatükröződik. Ám ne feledjék, ugyanakkor ezek a művek rejtve vagy nyíltan, alkotójuk szellemi, művészi önarcképei is.
Különös, isteni adomány a plein air, mert nem tűr hazugságot, mesterkéltséget és álságot. Megmutatja mennyi színe, árnyalata és kiterjedése van a világnak. De a fény mellett megmutatja az árnyékot is. Ezért ne feledjük Radnóti Miklós szavát: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod […] és mindig tudd, hogy mit kell tenni érte…”
Igen, a művésznek tudnia kell, „hogy mit kell tenni”, azért, hogy a világ jobb legyen!
Sándor János
