A HETI ÚJ SZÓ-ban és honlapján közzétett, valamint több közösségi oldalon megosztott hírre – miszerint SZEKERNYÉS JÁNOS, Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke előterjesztésére kiemelkedő újságírói, műkritikusi, hely- és művészettörténészi tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült – sok százan fejezték ki örömüket és elismerésüket, gratulálva a megérdemelt rangos díjhoz. A kitüntetésben részesülők – immár közhelyszámba menően – el szokták mondani, hogy nem a kitüntetések reményében, díjakra várva fejtik ki tevékenységüket. Ám, ha a közösség – amely a kitüntetett egész munkásságának címzettje – ilyen mértékben reagál elismerően a díj jogosultságát illetően, ez minden bizonnyal, legértékesebb elismerésként növeli a kitüntetett örömét.
A MAGYARORSZÁG KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE által adományozottMAGYAR ARANY ÉRDEMKERESZT kitüntetés
SZEKERNYÉS JÁNOS újságíró, műkritikus, művészet- és helytörténész részére,
a bánsági magyar emlékhelyek kutatása, dokumentálása és helytörténeti emlékjeleinek megőrzése érdekében végzett munkája elismeréseként
A több évtizedes munkám során valóban soha nem gondoltam arra, hogy ezért valamilyen kitüntetés járna. De álszerénység lenne tagadni, hogy örülök az elismerésnek, ami szerintem az odafigyelésnek a jelzése. Annál is inkább, mivel olyan földrajzi térségben, szórványban élünk, viszonylag elszigetelve a nagy kultúrközpontoktól, még Románia viszonylatában is, gondolok itt Kolozsvárra, Vásárhelyre, ahol gyakran találkozik az ember ismerősökkel, kollégákkal, akik visszajeleznek, hogy látták, olvasták ezt vagy azt az írásunkat. Szemben itt a Bánságban, ahol alaposan megfogyatkoztunk, ugyanakkor nagyobb a műszakiak, a más beállítottságúak aránya. Itt valamivel többet kell tenni azért, hogy egyáltalán észrevegyenek, számontartsanak. Sokszor úgy érzi az ember, hogy légüres térben dolgozik, s könnyen elbizonytalanodhat abban, hogy van-e értelme annak, amit tesz. Egy ilyen gesztus azt jelzi, hogy valahol, valakik csak odafigyelnek a munkádra.
Egy-egy kitüntetés, díj a helyi elismerést is pótolja?
Valamelyest igen: minden ilyen kitüntetés, hiszen az évek során számosat kaptam, a román államtól is és különböző civil szervezetektől, akár a HETI ÚJ SZÓ Baráti Köre által adományozott Pesty Frigyes-díjat is említhetem. Tehát kitüntetésekben úgymond nem szenvedtem hiányt. Ezek elismerést és egyben ösztönzést jelentenek, megerősítést abban, hogy talán mégis érdemes, hiszen vannak – ha kevesen is –, akik odafigyelnek az ember munkájára, és értékelik.
Szekernyés János – akivel tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapja alkalmából Fél évszázad Temesvár kövein címmel, kimerítő beszélgetésben vázoltuk fel addigi életét és igen gazdag, főleg a Bánság vidékének értékeit feltáró munkásságát – az eltelt tíz esztendő alatt sem tétlenkedett, ugyanis, azon túl, hogy azóta is rendszeresen publikál, számos rangos kötete jelent meg, ezek között van A magyarság emlékjelei a Bánságban című, magyar, román és angol, három nyelvű, nemzetközi visszhangot kiváltó monumentális hely- és művelődéstörténeti kiadvány.
Ez a kötet, nem dicsekvésként mondom, sikernek tűnik, jó pár esztendő után is érdeklődnek iránta, könyvtárakban is előkeresik. Ebben a kötetben arra törekedtem, hogy a történelmi Bánság, ennek a Tisza, Duna, Maros és a Bisztra-havasok által körülzárt térségnek a magyar vonatkozású emlékhelyeit felleltározzam. Elsődleges célja ennek a kötetnek az volt, hogy a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert emlékeket felkutassuk. Sőt, az eltűnteket is képeslapok, különböző dokumentumok alapján ismertetni. Ezek az emlékjelek bizonyságtételei az itteni magyarság jelenlétének. Kézikönyvként is használható, hisz a könyv alapján megtalálhatók ezek az emlékhelyek. Az egyáltalán nem könnyű kutatómunka, a helyszínek felkeresése, megtalálása nagy elégtételt és örömöt is jelentett számomra, hogy valamennyi helyszínt be is járhattam. A tapasztalatok vegyesek: vannak helyek, ahol az emlékeknek hűlt helyét leltük Sárosi Valentina fényképésszel, de találtunk új, szobrokat vagy felújított emléktáblákat is. Nagy élmény volt a fehértemplomi /Szerbia/ egykori katonai temető, ahol rendezett sorokban állnak ma is a bozóttal benőtt sírkeresztek, tükrözve a nemtörődömséget, barbárságot vagy rosszindulatot. Ugyanakkor több helyütt tapasztaltunk segítőkészséget is a szerbiai és a romániai részen, ahol ma már magyarok nem élnek, vagy csak nagyon kis számban vannak jelen. Kimondottan ellenséges magatartást sehol nem tapasztaltunk: volt eset, amikor magyarul egy szót sem tudó helyi szerb lakos vezetett ki az emlékhelyre, vagy kinyitották a római katolikus, ma görögkeletiként szolgáló templom ajtaját, hogy lefényképezhessük az eredeti katolikus vonatkozású festményt, ami megmaradt a templom falán.
Tehát A magyarság emlékjelei a Bánságban kötet e tájegység iránt érdeklődők számára hasznos és igen gazdag információkkal szolgál, legyen az a mai Romániához, Szerbiához vagy Magyarországhoz tartozó rész. De ha már az elmúlt tíz esztendőről beszélünk, Szekernyés János nevéhez fűződnek egyháztörténeti kiadványok is, mint a Temesvár reformátussága című kötet. De a Székely László építész munkásságát felelevenítő szintén monumentális album is kollégánk érdemeit öregbíti, amely Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke szorgalmazására valósult meg. Szekernyés János hitet téve magyar szakos tanári végzettsége mellett, 2020-ban az irodalomkedvelők örömére Múltunkból varázsolt valóság – Magyar költők versei Temesvárról címmel, szép kivitelezésű könyvet jelentetett meg a Temesvárhoz köthető szerzőkről, irodalmi alkotásokról. És folytathatnánk a házunk tájához szorosabban kapcsolódó alkotásaival, mint az 1997 óta a HETI ÚJ SZÓ gondozásában évente megjelenő hely- és kultúrtörténeti évkönyv, amelynek oszlopos szerkesztője, és nem utolsósorban említjük a HETI ÚJ SZÓ 1994-ben megjelenő első számától kéthetes rendszerességgel közölt Temesvár kövei című sorozatát, amely éppen e heti lapszámunkban érkezett el a 683. részéhez.
A Temesvár reformátussága kötet újrakiadását a belvárosi református egyház kezdeményezésére a reformáció évfordulójára időzítettük, amely tükrözi azt a szerencsés templomépítési folyamatot, amely elvezetett az Új Ezredév református templom szenzációs megvalósulásához, de említhetnénk az időközben felépült újkissodai /Fratélia/ református templomot is. Ami pedig a Székely László hagyatékának felelevenítését illeti, remélhetőleg szintén lesz újabb folytatása is, hiszen az 1989-es rendszerváltás időszakáig már szinte feledésbe merült annak a huszadik századi Temesvár korszerűsítésében felbecsülhetetlen értékű tevékenységet kifejtő építész személyiség nevéhez fűződő épített örökségünk tudata.
Szekernyés Jánost, mondhatni a véletlen, pontosabban végzős egyetemistáknak a korabeli rendszer módszerei alapján történt kihelyezés juttatta Kolozsvárról Temesvárra, aki – bár tréfásan azt mondja, hogy ő amolyan jöttment ebben a városban – az elmúlt fél évszázad alatt szenvedélyes kutatója és talán a legnagyobb tudója, ismerője városunk történetének. Rendkívül gazdag ismereteit szerencsére megosztja, akár írásaiban, könyveiben, de közvetlen előadásain is készséggel adja át enciklopédikus ismereteit az érdeklődőknek. Ezt tette már a hetvenes években is a legendás diákházi Látóhatár Egyesület által, a Temesváron tanuló magyar diákok számára szervezett Temesvári séták kalauzaként, aminek folytatását Baranyi László rádiós kolléga kezdeményezésére a temesvári rádió magyar adása átvette, és ami a lapban, a már említett Temesvár kövei című sorozatban folytatódik napjainkban is. A különböző korok temesvári polgárainak életét, tevékenységét szinte utcáról utcára részletesen bemutatva általános képet kapunk a hajdanvolt Bega-parti város történetéről, kultúrájáról, gazdaságáról. Számunkra, akik az évtizedek során haszonélvezői lehettünk és lehetünk Szekernyés János fáradhatatlan tudós tevékenységének, nem meglepetés a jelen beszélgetés apropójául szolgáló díj. Kortársként és honfitársként, tagadhatatlan örömmel és büszkeséggel gratulálunk Szekernyés Jánosnak a megérdemelt magas rangú kitüntetéséhez.
Graur János