Mézeskalács, aranydió, piros al­ma, csillagszóró, szaloncukor … – rég­ről ismert, hagyományos díszei a fenyőfának; az asztal kínálata pedig talán ennél is változatosabb. Ahány ház, annyi szokás, és ahogyan változnak az idők, változnak az emberek is. A karácsony azonban ünnep volt, és ünnep marad.
Ünnep volt akkor is, amikor titokban vittük haza, díszítettük a fenyőt és télifa ünnep volt a hivatalos neve. Ünnep volt akkor is, amikor sok év­vel ezelőtt a szerkesztőség részére vá­-sárolt fenyőt egyik túlbuzgó kolléga száműzte, pontosabban kizárta az er­kélyre, hogy január elseje előtt ne csil­logjon „pártos” munkahelyen. (De főleg ne idézzen, ne emlékeztessen!) A kollégák szívéből mégsem sikerült kizárni.
Ünnep volt akkor is, amikor fegy­verek riasztották a decemberi csendet Temesvár utcáin, és dühödten szedte áldozatait a gonosz, de az otthonokban meggyújtották a karácsonyi gyer­tyákat. És ünnep azóta minden ka­rá- csony, szabadon csendül fel a Menny­ből az angyal.
A temesvári Bartók Béla Kórus idén a sokadik alkalommal énekelte a Magyar Nyugdíjasklubban több o­lyan népénekkel együtt, amelyek át­vészelték a nehéz időket. Gáspár Mária karvezető ez alkalommal is igé­nyes repertoárt állított össze, de a régi, mindenki által ismert és kedvelt énekek is helyet kaptak a műsorban, hogy a vendéglátók is bekapcsolódhassanak. Az együtténeklés kará­csony­váró öröm ebben a kis közös­- ségben, de ugyanakkor évbúcsúztató is, és már el sem képzelhető a Bartók Béla Kórus jelenléte, szereplése nél­kül. A klubtagok közül néhányan ak­tív tagjai a kórusnak, barátságok és közös cél ötvözi az összetartozásukat. A Bartók Béla Kórus megalapítója, Tácsi László tanár nyugdíjasként is tevékeny tagja volt a szépszámú da­los csoportnak, neki tulajdonítható, hogy a magyar pedagógusok követték a szép példát.
Most, a búcsúzó esztendő batyuját bontogatva Béres Margittal, elő­ke­rülnek a naplóbejegyzések, a színes fotók, és neki mindegyikhez van szava…
– Számomra emlékezetes valamennyi. A győrödi honvéd emlékmű gyámságát vállaltuk és becsülettel teljesítjük. Évente két-három alkalommal gondozzuk a környékét, március 15-én koszorúzunk, tisztelgünk a negyvennyolcas hősök emléke előtt. Október 6-án az aradi vértanúkra em­lékezünk az obeliszknél, erre a múltunk és a lelkiismeretünk kötelez. Anyanyelvművelő, játékos vetélkedők, verses irodalmi délutánok, főzőcske bemutatók, születés- és névnapi kö­szön­tők, nótadélutánok, szüreti szőlő lágy kenyérrel, ajándékmuzsika a rékasi Zserai Mihály közremű­kö­dé­sé­vel… mind, mind azt bizonyítja, hogy nem tétlenkedünk. De ami mindennél fontosabb: figyelünk egymásra. Idén október 22-én Horák Irén Erzsébet klubtagunkat 93-ik születésnapján kö­szöntöttük a Harmonia idősek ott­honában. Kellemes és szép ünneplés volt a családtagok társaságában. Állandó telefonkapcsolatot tartunk a Németboksánon élő 90 éves Theer Józseffel, aki ragaszkodik hozzánk, és jelenleg csak a tél gátolja abban, hogy vonatra üljön és körünkben tölt­se a szombat délutánokat. A napokban jelezte, hogy az újságból értesült a betlehemes csoport játékáról ná­lunk, sajnálja, hogy nem láthatta őket, mert neki szívügye minden ha­gyo­mányőrző rendezvény, a versek kü­lönösképpen. Nos, aki 90 éves korában számontartja az újság híreit, a temesvári magyar nyugdíjastársak te­vékenységét, minden elismerést meg­érdemel. Számunkra fájó, hogy nél­- külöznünk kell a mi versírónkat, Nagy Andrást, Erőss Stark Gyulát és Petres­cu Erzsébetet és mindazokat, akik megromlott egészségük miatt kénytelenek távol maradni. Vigasztaló, hogy a fiatalabb nemzedékhez tartozók közül néhányan, így Szűcs Juci, Bartl-Kovács Katica, Benkő Borbála, a Bihari-házaspár, János és Juci, a Kabát-házaspár, László és Ilu, Kókai Anti és élettársa, Maltring Brigitta, mozgékony, vállalkozó szel­le­mű segítőtársak. A korosabbak kö­zül pedig Szász Albert olyan ember, aki­re mindig lehet számítani, mert a székely vér nem válik vízzé a Bánságban sem. Ő az egyetlen, aki mindig a HETI ÚJ SZÓ legfrissebb példányával jön szombatonként a klubba, hogy to­vábbadja a figyelmet érdemlő hí­re­ket, illetve a rokonait, ismerőseit említő írásokat. A távol élő egykori klub­- ta­goknak, köztük szegedi baráta­ink­nak üdvözlőlapot postázunk, hogy a ba­­rát­ság szála ne szakadjon el. Az egy­más­ra figyelés nem mindennapi pél­dá­jával főleg olyankor találkoz­ha­tunk, ha bajba kerülünk. Mert arra is van példa, hisz nem élünk örökké. A 2018-as esztendőben Almássy Rozá­lia tanárnőtől vettünk végső bú­csút, és a veszteség ilyen kis közösségben, mint a miénk, mély nyomot hagy. De hogy ne zárjam lesújtó hírrel a mondandómat, lapozok egyet a naplónk­ban: a Bartók Béla Kórus karácsonyi szereplése alkalmával új arcot és szép hangot fedeztünk fel: a végvári Kele Kláriét. Aki ismeri őt és hallotta már énekelni, tudja, hogy jelenléte nyere­ség a kórus számára, őszinte szívvel köszöntjük: Isten hozta!
A nyugdíjasklub elnöke, Béres Margit az év utolsó találkozóján téli vakációt hirdetett. Amíg havazik és fagy, pihen a tagság, de nem szűnik meg figyelni egymásra. Mert kell a jó szó, a biztatás, a segítség. Kell egy kö­zösség, amely együttérez, melen­get, ha elárvult a családi fészek. Ezt sugallja a karácsony.
Sipos Erzsébet