Érdekes, különleges utcai színházi produkciót hozott össze a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Diogenész (Diogene) Művelődési Egyesület. A nézők a nagyállomásról (Északi Pályaudvar) kiindulva két külön útvonalon (rózsaszín és kék) követik végig a főszereplőket (Vicki és Martin), akiknek a története kötődik a városrész minden szegletéhez.

Nem véletlenül kezdődik a cselekmény az állomáson, hiszen valójában párhuzamos sorsokról van szó, olya­nok­ról, amelyek akár a sínpárok, egymás mellett futnak, néha összeköti őket a talpfa, mégis a látóhatár végtelenjébe vesznek és csupán optikai csalódásunk perspektívája miatt tűnik úgy, hogy valahol talán találkoznak. A szerzők, szerep­lők a helyszínt sem véletlenül válasz­- tották ki. A színészek és a nézők az állomás környéki Józsefváros, a múlt szá­zad végi szecesszió művészetének stuk­kói­val díszített impozáns épületei között bolyonganak. A homlokzatok, kapualjak mögött, átjárók, gangok és le­pukkant sikátorok között vezet az út e párhuzamos világban. Az útra a rendező ötletesen kalauzokat rendel a nézők mellé. Már az állomáson közösen keresik velük a két főszereplő jellemére utaló nyulakat (Vicki) és kutyákat (Martin). És az egész így egy metaforikus vadászat is lesz. Ahol a vadász keresi áldozatát, vagy inkább fordítva is érvényes, hiszen sokszor a boldogságkeresés útján valójában mindenkivel előfordult, hogy „vadász­ból” célkeresztbe kerülő vad lett, vagy nyúlként keresett menedéket különböző helyzetekben.

Aztán a színekkel megjelölt útvo­nalon – rózsaszínbe és kékbe öltözött – kísérők vezetik a nézőt az állomáson már tudtára adott szabályok szerint a hely­szí­nekre, és nyomnak kezükbe papírdara­bokat, amelyek némi segítséget nyúj­tanak a párbeszédek kontextusba helye­­zé­séhez. És természetesen fordítók is társulnak a csapathoz és akinek kell román, vagy magyar nyelvre tolmácsolják az elhangzottak lényegét mert, hogy az elő­adás másik különlegessége, hogy a kü­lönböző helyszínen románul és magyarul röpködnek „élőben” a dialógusok.

Bár az államoson az „idegenvezetők” által kikötött szabály szerint a nézők néma szemlélői a történésnek, azért időnként mégis úgy tűnik, hogy ez a ha­tár elmosódik, hiszen Vicki hátizsákjában kutatva tárgyakat hagy el, amelyeket a nézők vesznek fel a földről,

majd az egyik párbeszéd során nekik kell visszaadniuk. Aztán az egyik cég modern irodaházában a liftben együtt utaznak vele. És természetesen közvetlen közel vesz­nek részt mindabban a gyakran változó helyszínek jeleneteiben, amelyekhez el­ke­rülhetetlenül a színésznek is néha imp­rovizálnia kell, mert a város nyüzsgő élete nem zárja ki azokat a helyzeteket, amikor az éppen arra sétáló csíp el egy szöveget, vagy kér cigarettát a szerep­lőtől, vagy kijön a kapun, amelyet tulajdonképpen a színésznek kellene a szö­vegkönyv szerint mágikusan kinyitnia. De ettől is érdekes, különleges, ember­közelibb a vörös bársonyszékektől men­tes előadás. S tegyük hozzá, ezt meg­fűszerezte az is, hogy a helyszínek és a karakterek annyira valósághűek, hogy jártunkban, keltünkben bele is kukkanhatunk az igaziakba. És ez sem véletlen, hiszen az előadás összeállításakor, rendezésekor a szerzők, a színészek közösen keresték a helyszíneket és találkoztak emberekkel, akikkel elbeszélgettek. Tör­téneteik beépültek a két főszereplő narratívájába. Mindehhez társul majdnem villámcsődületként a helyszínekhez igazodó koreográfia. S ilyenkor is elő­re­lát­hatatlan, hogy ki borítja fel a kiszámított lépések és mozgások rendszerét és ehhez miként igazodik a színész. Az utca­sar­kok, a piac, az átjárók és az elhagyott, piszkos helyszínek mellett fontos szere­pet kap a történet megoldását vagy in­kább – a párhuzamosokhoz hasonló – ki­látástalanságát szimbolikusan sugalló Bega-folyó is hídjaival együtt. A hidak ugyanis párhuzamosan egymás mellett haladó partszakaszokat kötnek össze. Ezek hiánya pedig eltávolít embereket egymástól nemcsak fizikailag, hanem ese­tünkben a két szereplőt lélekben is. S a zárójelenet is egyedi, hiszen mindenkit hajóba tessékelnek és útra engednek a sze­replők, s ki más adná meg a horgony felhúzási parancsot – az egyébként né­hány évtizeddel ezelőtt létező egykori Bega-parti kereskedelmi kikötőben – mint a Józsefváros császára, aki Puck mesterként mindegyre felbukkan a kulcs­jelenetekben és a hajléktalanná süllyedt értelmiségiként mondja bölcseleteit a hasonló helyzet küszöbén álló Martinnak.

A Párhuzamos város temesvári elő­adása rávilágít arra, hogy a téma valóban a földön… az utcán hever, csak kell tudni hogyan nyúljunk hozzá, és a színház esz­közeivel miként lehet ezt tükörként előtérbe hozni. Vannak városok, házak, utcák világszerte, emberek, karakterek, akik összenőttek ezekkel, s akikről – különlegességük, kirívó sorsuk miatt – talán az ott lakók (és nem csak) évti­zedeket mesélnek. A Józsefváros császá­ráról, a kisstílű maffiózó Gandolfiniról, vagy párhuzamot vonva – a Maros parti város – Csikkes Robijáról, Lengyel milicistáról, Jockáról és sokan másokról. A nagyvárosi legendákról, amelyek tükrö­zik egy adott kor, szellemét, hangulatát és ettől válnak talán színpadra illő karakterekké.

Bár a helyszínek, a helyzetek sokfé­le­sége szétszórja a figyelmet, érdemes odafigyelni a történetre is. A nézők a párhuzamos idősíkok játékának tanúi, amelyek néha találkoznak, (út)közben úgy összekuszálódnak, hogy alig lehet követni. És igazán csak akkor áll össze, ha mindkét főszereplőt végigkövetjük. Kiderül, hogy egymáshoz hasonló, de az előadás főmotívumának megfelelően egymással párhuzamosan kibontakozó életpálya bontakozik ki. Vicki a tehetséges tervező gyerekkori traumát (édes­apja korai halála) szenved és néha szkizofrén állapotba kerül és két véglet között tengeti életét. Ott van tehetségé­nek hozadéka és a siker kudarca, amely az öngyilkosság felé kergeti, s amellyel többször is próbálkozik. Mindig kimentik a nehéz helyzetből, de igazán soha se tér vissza a normális kerékvágásba. Élet­útját keresztezte Martin, a zseni mate­ma­tikatanár, akivel össze is házasodtak vol­na, csak Vicki elkésik a saját eskü­vőjéről és ez újabb végzetes galibát okoz. Mindketten lecsúsznak és máson próbálnak segíteni, ha már saját magukért nem sokat tehetnek. Amolyan görög tragé­diákhoz hasonlóan fogadják el sorsuk alakulását, amely a párhuzamos világokba – apró történetek sorozatába – sodorja őket. Vicki afgán menekült gye­rekeken próbál segíteni, hogy átjussanak a határon, közben „hátrányos helyzetűek társaságában, egészségtelen körülmé­nyek között tengeti életét.” Martin, aki még az átkos korszakban szökni próbált, de lebuktatták, azon a barátján próbál segíteni, akivel együtt menekültek volna el az országból, de árulás miatt lecsukták. Martin szenvedélyes kártyajátékos, aki képes vagyonát, saját magát tétként asztalra tenni. Kulcsszerepet játszik mind­ebben egy nyaklánc – az esküvői aján­dék –, amely értékesítésétől várja mindkettő a megoldást. Aztán mégis ez lesz az ér­zelmi kötelék, amely többet ér, mint az anyagi értéke, mivel úgy tűnik, hogy ismét összeköti mindkettőjük sorsát. Vagy mégse? Mert ez nem derül ki. És ez a történet zseniálisan meg­oldott zárása. Mindkét út­vonal egyik Bega-híd alatt ér véget, ahol a Vickit kí­sérők egyik, a Martint kö­ve­tők pedig a másik oldalon állnak. A folyó által „ketté­vágott” partokon. Nem tudj­uk meg, hogy mi a vég. A nézőket Józsefváros csá­szá­ra hajóba tessékeli és útnak indítja a Begán. Kez­dődhet minden elölről…

Van még egy harmadik, sárga útvonal ahol amolyan kincskeresésként a József­városhoz és a cselekményhez kötődő hely­színeket, tárgyakat kell megkeresse­nek a nézők, így maguk is egyfajta alkotókká válnak és így továbbgondolhatják talán az előző útvonalakon bemutatott életpályákat. Mert van úgy, hogy nem figyelünk oda egymásra, éljük éle­tünket párhuzamos síkokban és néha MI (né­zők) egyik partról a másikra sodródunk egy hajóra vár­va, amely továbbvisz minket ismeretlen (jövő) helyre, új felfe­dezésekre. Talán ez lenne az üzenete a te­mes­vári józsefvárosi kalandozásnak, amelyre érdemes „benevezni.” Egyedi élmény.

Az előadás koncepcióját New Yorkban dolgozta ki a PopUP Theatrics (Ana Mărgineanu, Tamilla Woodard, Peca Ștefan), ahol hasonlóképpen Manhattan negyedeiben kalauzolták a nézőket egy az elképzelés nyomán született trilógia alap­ján: Broken City: Lower East Side (2014), Harlem (2015), Wall Street (2016).
A temesvári előadást rendezte, Ana Mărgineanu, szöveg: Peca Stefan, zene: Cári Tibor, koreográfia: Baczó Tünde, díszlet, öltözet: Albert Alpár, video: Anca Berlogea-Boariu și Patricia Sas.

Előadják szabadúszó színészek és a Temesvári Csiky Gergely Állami Ma­gyar Színház művészei: Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Czüvek Loránd, Éder Enikő, Erdős Bálint, Hegyi Kincső, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Molnos András Csaba, Tar Mónika, Tokai Andrea, Vajda Boróka, Balint Ioana Octavia, Antonovici Oana Elena, Curaciuc-Floruț Otniel, Patricia Gavril, Jasmina Mitrici, Marin Lupanciuc, Răzvan Oroianu, Raul Horn, Rusan Rareș-Cătălin, Mirela Puia.
Közreműködők: Temesvári Csiky Ger­gely Állami Magyar Színház, Diogenész Egyesület (Asociația Diogen), Thespis Színház (Teatrul Thespis), Temesvári Zene és Színművészeti Egye­tem, valamint a kommunikációs fakultás és a PopUP Theatrics.

Vajda György
Fotók: Vajda György