Clodoveo – Guillerme de Stepanescu – Vlaicu bencés szerzetes által tervezett Bánság zászlója Temesvárott

Bánság zászlójáról szólok itt, mely úgy került be a magyar köztudatba, mint a víz a hosszú aszály után a száraz földbe, és hatására szárba szökken a mag, és kizöldül minden. Helyenként már látható a zászló Magyarország történelmi térképein, az utcákon, történelmi helyszíneken például Hunyadi János sírjánál – és még az Egyesült Államokban is, miközben a jobban hozzáértők felteszik a kérdést, hogyan, honnan is kerül ez ide?
A hagyományos téglalap alakú, zöld mezőn fehér vagy piros Szent Györgykeresztet magába foglaló lobogó létrejöttének teljes története ismertetésére talán nem is én vagyok a legilletékesebb, hisz azt román kollégáink, a zászló megálmodói tudják a legjobban, viszont a temesközi (bánsági) magyar nyelvű Nagybecskereki Borona Facebook közösségi oldal több éves tevékenysége összefonódik azzal, és éppen ezért döntöttem el itt szót ejteni erről. Ráadásul az írás létrejötte idején a Bánsági Köztársaság évfordulója táján is jártunk (1918. november 1. – 1918. november 25. között létezett a nemzetközileg el nem ismert Bánsági Köztársaság – szerk. megj.)

Clodoveo – Guillerme de Stepanescu – Vlaicu bencés szerzetes által tervezett Bánság zászlója és címere

De kezdjük a legelején: az ausztráliai Viktória államban egykor aranyleletekről híres Ballarat nevű város éjszakáit és egy négy sínes, viktoriánus időszakban épült, boltíves ajtónyílásokkal és hatalmas üveg nélküli ablakokkal impozáns épületből lett vonatparkolót kell most ide képzelnünk, mely körülbelül annakidején épült (1862), amikor még a magyar szabadságharcosokból lett aranyásók jártak erre, köztük Görgei Artúr feldunai seregének főlelkipásztora, báró Mednyánszky Sándor Cézár is (1824-1857). Ezen a helyen tengtem én nagyjából 170 évre az 1848-49-es szabadságharcosok után és nyolc évvel ezelőtt remetékhez méltó elvonultságban mintegy másfél évet – már csak annyira emlékszem, hogy az évszakok ismétlődtek. Elvonultságomnak oka nem valamiféle lelki gyötrelmek voltak, csupán munkán keresztül jutottam oda, majd a munkaadók “ott felejtettek”. Heti 5-6 napon át, 9 órás éjszakai műszakban az egyetlen kapcsolatom a világgal a telefon volt. De lehet, hogy ez a lelki megpróbáltatás még jól is jött: természetemből és hobbimból is kifolyólag a magány áldás is volt. A 21-ik századi technológia, az okostelefon a magamféle bakterfélének a legjobb és leghasznosabb társa. Ott volt minden a zsebemben, ami a hasznos időtöltéshez kellett. Ekkor szedtem össze néhány korábban írott verses próbálkozásomat, és ott, a vonatparkolóból a csendes éjszaka nyugodalma alatt rendeztem a kötet kiadását (Végvári Vázlatok, Publio 2018). Nem csak szerkesztettem és olvasgattam, de kutattam is. Nagybecskerekről szóló történelmi adatokat gyűjtöttem össze nagy számban (ez még mindig “rendezés” alatt áll), és ebben az időben léptem egy szerb nyelvű Becskerek történelmével foglalkozó csoportba is, és bár egyes ismerőseim megjósolták, hogy nem fogok sokáig megmaradni, néhány hónap múlva bejutottam a szerkesztőségbe is. Történelmi eseményeket, helyszíneket ismertető cikkeket írtam, de a jóslat megvalósult: úgy távolították el, hogy azt még tudtomra sem adták.
Veszett több is Mohácsnál, gondoltam. Valójában többnyire magyar nyelvről ültettem szerbre a város és a környék történelméhez kapcsolódó írásokat minden kompromisszum nélkül, hisz ahhoz a nemzedékhez tartozom, aki még rögtön a szláv hegemónia újraéledése kezdetén, az 1980-1990-es években nemet mondott, majd földönfutóként, önkéntes száműzetésemben e hozzáállásom megvesztegethetetlenül megmaradhatott. Hanem az említett olvasmányaim és kutatásaim nyomán egy új világ nyílt ki előttem, amelyről nagyrészt, bevallom, mindaddig nem is tudtam. Megismertem Bárány Ágoston, Szentkláray Jenő, Borovszky Samu, Kalapis Zoltán és Németh Ferenc munkáit. Szinte zúdult felém a rengeteg információ, és mint láncszemek kötötték össze a vidék valódi történelmét, azt, ami nekünk diákoknak, dolgozóknak és egyszerű halandóknak mindaddig szinte elérhetetlen volt. Nagybecskerekkel kapcsolatos adatok voltak ezek. Mert nekem ez volt akkor a legérdekesebb; hisz ott születtem és éltem életem első húsz évét és mégsem tudtam a helységről jóformán semmit sem. Nem is hiányzott, hisz úgy nevelkedtünk, mintha nem is lenne a helységről semmi több tudnivaló. Felismertem vagy jobban mondva megtaláltam hivatásom: az említett elődök szellemében kell a következő nemzedék számára a láncszemeket folytatni.
Minden időszakban nyomot kell hagynunk, ezért született meg a Nagybecskereki Borona-oldal.

A vonatparkoló, ahol a Nagybecskereki Borona kelt.

2016. november 3-án indítottam útjára az oldalt, és a Nagybecskerekről szóló tevékenységem során tudatosan foglalkoztam a három részre felosztott Bánsággal, mert úgy éreztem, ha csak a trianoni határok közé szorított régióra, a Vajdaságra összpontosítok, akkor önmagamat feladva már az eleve kiszabott táncot járom. Nagy meglepődéssel jöttem később rá arra a jelenségre, hogy a határon túli Romániában, az ottani román népben a “bánsági érzés” menynyire erős.
Nyolc éves tevékenységem során több új ismerősre tettem szert, nem csak magyar nemzetiségűekkel, viszont egyszer csak a piros Szent Györgykeresztes zászló megalkotója szólított meg, azaz Clodoveo-Guillerme de Stepanescu – Vlaicu (Caius Ştefan Stepanescu-Vlaicu) bencés szerzetes. A zászlót akkor még nem vitattuk, de nem volt titok számomra az addigi munkássága sem, csak későbbi levelezéseink során tisztázódtak e dolgok a zászló vonatkozásában. Ugyanis, az ő elmondása szerint a fehér keresztes Bánsági zászló 2009 körül került a közösségbe a “Bánsági Liga” romániai egyesület jóvoltából. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy kutatásaim során én még egy önmagát magyar nemzetiségűnek valló, neve elhallgatását kérő személyre is találtam, aki viszont az övének vallja a fehér keresztes Bánsági zászló létrehozását.
És most akkor a spanyolországi Galíciába költözzünk át, méghozzá a szamoszi apátság kolostorába, melynek ismerősöm 2015-ben volt a lakója, amikor a heraldikát tanulmányozva és Bánság (Temesköz) 1000 éves történelmét is szem előtt tartva megtervezte a Szent György piros keresztes zászlót és címert. Csanád vezér Szent Györgyhöz fohászkodott, mielőtt 1028-ban harcba szállt unokatestvére, Ajtony vezér ellen. Ettől kezdve Szent György lett a Temesköz legrégebbi és legállandóbb védőszentje. Fehér zászlós vörös keresztjét történelmünk kulcsfigurái hordozták, mint például a nándorfehérvári csata idején Kapisztráni Szent János. Majd ezt követően a “Bánáti Ligával” vette fel a kapcsolatot, de ők az újonnan készült zászlót elutasították azzal a magyarázattal, hogy “túl magyaros”. Ugyanis Clodoveo-Guillerme szerzetes szerint az említett ligának csak a 18-ik századig terjed a vonzódása a Bánság irányába, vagyis a Habsburg Birodalomig. Ráadásul még a fehér sávú zöld és piros is inkább csak a magyarokra emlékeztette őket (más népeket kizárva). Tudomásom szerint a zászlók mögött nem áll egy politikai párt vagy szervezet sem, de azért itt-ott mindig előkerül valamelyik ablakban, történelmi helyszínen és a magyarok által terjesztett történelmi Magyarország térképein is.
A rövid életű Bánsági Köztársaságot 1918. október 31-én, illetve november elsején kiáltották ki, és mindössze 24 napot állt fenn Roth Ottó elnöksége és Bartha Albert a közbiztonsági, polgárőrségi és honvédségi főparancsnokkal az élen. Zászlójuk a korabeli trendeknek megfelelően csak egyszerű vörös téglalap volt. Egyedül Magyarország ismerte el az új köztársaságot – ez volt egyike azoknak a korabeli kétségbeesett politikai tetteknek annak érdekében, hogy mindenáron megőrizhessék a történelmi régió egységét.

Vidács Róbert

* A szerzőről: Vidács Róbert a vajdasági Nagybecskereken született, jelenleg Ausztráliában élő költő, szépíró, a Nagybecskereki Borona elnevezésű, szülővárosa értékeit és a hozzá kötődő hely- és kultúrtörténeti adatokat népszerűsítő fészbuk-oldal létrehozója. 2017-ben jelent meg Végvári vázlatok című kötete, és rendszeresen közöl az elektronikus médiafelületeken, kiemelten a Nagybecskereki Borona -oldalon. (m.z.)