Karácsonyi Zsolt József Attila-díjas költőt be se kell mutatnom, ismeretes, hogy a kolozsvári Helikon főszer­kesz­tője, hét verskötet szerzője. Nemrég a Temesvári Várbástya Irodalmi Körben is bemutatásra került első prózai alkotása, a Belső tízezer című regény (Bookart, 2023, Csíkszereda). A mű talán meglepetésszerűen az öregkorral foglalkozik, az emlékezésre, gondolkozásra, mozgásra szinte képtelen ember tudatának mélységeibe tekint. Ott motoszkál a hős élményvilágának és a világtörténelemnek ezer töredéke gyermekkorától a nem emlékezésig. Az ókori görögöktől napjainkig több ezer évet sikerül így összesűrítenie.
Pedig nincs is igazi cselekmény, az Öreg, a regény főhőse csak ül a Lugasban, társai a Lánya, az Ápoló Nő és Illmarinnen, a Kalevala című eposz kovács-hőse. Ül és emlékezik, legalábbis erőlködik, néha sikerül is felvillantani agyában néhány emlékszilánkot, előjönnek a gyermekkori képek a nagyszülőkkel, háborús események, mitológiai alakok, Achillesz, Ereskigal, vagy a jelen Kerítésénél várakozó bámész turistái, stb.

Kedves Zsolt, tudott dolog, hogy a régi idők az öre­gekben a bölcsesség megtestesülését látták. A regényed köz­ponti alakja meg éppenséggel az Öreg nevet kapja, nem emlékszik saját nevére, foglalkozására sem. Ugyanakkor társai többek között a régi korokat megidéző eposzok, mitológia szereplői. A titokzatos nimbuszú Öreg, a megtartó em­lékezésre gigászi erőfeszítést kifejtő lenne a jelenkori, mondjuk, eposzi hős?
Manapság, amikor az emlékezés egyes szintjei néhány másodpercre korlátozódnak az internet világában, az emlékezés képessége már valóban eposzba illő, tehát az Öreg, aki tényleg öreg, valóban hős, hiszen sokat tűrt, akárcsak Odüsszeusz és „mindent látott, hallott, tapasztalt” akárcsak Gilgames, azonban szinte mindent elfelejtett, ezért is, mint mondod: gigászi erőfeszítés minden egyes emléktöredék vagy történet felszínre hozása. Az Öreg, való­szí­nűleg bölcs, de túl van már a bölcsességen. A hagyma egyes rétegeinek lehántása után van, ahol a történetek mélyén az üresség lakozik. Az Öregnek ebből az űrből kell visszatérnie, visszatörnie magát hozzánk: a szerzőhöz és az olvasókhoz.

Honnan származik, pusztán humanitárius részvét-e részedről az írói empátia, viszonyulás, átélő képesség az öregség irányában? Áll-e valóságos élmény, minta az elsötétülő elméjű, mégis világot összefoglaló emberi tudat megjelenítése mögött?
Az öregségről, az öregekről nem írtam semmit korábban, egy-két verset, azt is „emlékezetem szerint” még az első kötetem megjelenése előtti időkben. Nem gondolom, hogy részvéttel írok az öregségről, átélésről inkább beszélhetünk, mert a szerző, abban a pillanatban, hogy leírta a regény első mondatát, akár egy színész, belépett az Öreg terébe, az Öreg emlékezésének színházába, és ott lakozott, néma szereplőként, amíg a regény be nem fejeződött. Való­ságos élményeim vannak az öregségről, mások öregségét láttam, de mindezek az élmények csak nagyon áttételesen vannak jelen. Mindaz, amit az öregségről meg lehet tudni, az a főszereplőnek köszönhető, az Öregnek, aki tényleg öreg. A szerző csak leírta, amit az Öreg tudott, átélt.

A regény egy Lukianosz idézettel indul. Lukianosz Igaz története előfutára volt a sci-fi irodalomnak, regényedben is sokszor érintkezik a valóságos a képzeletbelivel. Ez, és az ókori szerzőre is jellemző szatirikus hangvétel tőle eredeztethető?
Azért is vettem át és használom a lukianoszi dialógus címét a regény alcímeként, hogy lehetőleg jelezzem általa, itt minden úgy igaz, ahogy történik, ahogy filmek elején is néha odaírják: valós események alapján. Lukia­nosz­nak a szerzői szabadság erejét köszönhetem, hogy bármi felidézhető, átírható, leírható, mert, ahogy leíródott pont úgy történtek az események. A szerzőnek csak az a fel­adata, hogy e „sci-fi” világának ösvényeit, működési elveit felmutassa az olvasónak, nagyjából úgy, ahogy az Öreg tartja kezében az üres söröskancsót.

Az eposzi, mitológiai neveken túl csak nagy kezdő­betűs szavakkal jelölöd a szereplőket: Öreg, Lánya, Ápoló Nő, Idegenvezető, földrajzi nevet, köznevet: Folyó, Ösvény, Lugas, Ház, Kerítés, de a kis betűsök is, mint szitakötők, sárkányok, „belső tenger szigetei” stb. mind a néven nem nevező felejtés tartománya, mégis felismerni vélek valamit a bánsági tájból. A szülőföld mely elemei, emlékezete játszott nagyobb szerepet a regény megírásakor?
Jól látod, akadnak ilyenek, felbukkannak valóban létező zsombolyai és aradi terek, amelyek átszüremlenek a szerző emlékeiből a regénybe. Csakhogy, az aradi tér, ami felbukkan, az sem a szerző emlékeiben él, azt a szerző nem látta, nem úgy látta, mások emlékeire hagyatkozott. E tér-emlékeket azonban igyekeztem háttérbe szorítani, hogy az én emlékeim ne nyomják el az Öreg emlékeit. Én csak egy szerző vagyok, a főszereplő emlékei sokkal fontosabbak.

Humor, szatirikus él többek között a Lugasban mozdulatlanul ücsörgő, hírességgé vált Öreget bámuló turisták és Idegenvezető jeleneteiben sziporkázik. Utóbbi az érdek­lődés felkeltését „pácolásnak” nevezi, ami tulajdonképpen átejtő reklámozásnak felel meg. Úgy véled, hogy korunk műveltségi, érzelmi felszínessége kórjelenséggé lépett elő? A többség nem a kultúráért, csak a kultúrának feltüntetett valami kultuszáért rajong?
Akármennyire is igyekeznek sokan, hogy a világot mítosztalannak és szentség nélkülinek mutassák, az „egy­szerű” emberek igenis igénylik a mítoszokat, a szentséget, ezért annyira népszerűek a felhígított mítoszok, mint amilyenek például a sztárkultusz kapcsán felbukkannak. A felszín könnyen forgalmazható, mert könnyed, populáris, népszerű. De a „nép” a mélyebb szintekre is fogékony csak nem jut el odáig. Csak a Kerítésig jut el, ha jó pénzért elviszik. Az Idegenvezető tényleg korunk hőse, aki kie­mel­kedik a többiek közül, mélyebb, összetettebb, mint a turis­ták, de ő is csak a felszín ura, tehát a felszínhez tartozik. Igen, szatíraként is olvashatóak a turistákról és az Idegen­vezetőről szóló részek, de akár úgy is olvashatjuk, hogy az egyszerű embereket valaki elvezeti az egyszerűséghez, az Öreghez, aki ül a Lugasban.

A bújtatás, bujkálás motívuma a gyermekkorral együtt többször is felidéződik a műben. Háború alatt szo­bába rejti a hadi rekvirálók elől lovait a nagyapa, vagy a gyerek Öreg elhatározza, hogy világgá megy, s egy töklevél alá bújik, akár Jónás a rászabott feladat elől. A belső tízezer és nem a felső tízezer embere a háborún kívül mi minden elől rejtőzik, menekül ma?
A halál elől menekül mindenki, a pusztulás elől. Ahogy az emlékezést és a felejtést, a halált sem lehet elke­rülni, napjainkban sem. Midász király üldözi Szilénoszt, hogy árulja el neki az Igazságot. Szilénosz megunja a kergetőzést és megmondja neki: az Igazság az, hogy meg fogsz halni. Ilyen egyszerű. Az elrejtőzés nem csak a ha­láltól való félelem okán történhet. A mag elrejtőzik a földben, hogy újra kezdődhessen minden. Így talál vissza saját, igazi lényegéhez, így mutatja föl, mint ahogy ez Enyedi Ildikó Simon mágus című filmjében is történik. Az elrejtett mag a boldog feltámadás reménye alatt van, ezért nem adja fel, ezért nem menekül, ezért nem fél. Nem biztos, de talán az Öreg szívóssága is innen eredeztethető.

Akármi a szándék, a regényt költő írta, szóképek sokaságával találkozunk, lírai, elégikus hang is átszövi az prózai szövegeket. A külső és belső, éjjel-nappal látás kettősségét az Öreg szemhéjaira tetovált Nap és Hold is sejteti. Elárulnád az olvasónak, irodalomszeretőnek, mi nehezebb ma, verset vagy prózát írni, vagy nincs is ilyen kettősség ma, mikor a két forma szinte átfedi egymást?
Arra figyeltem, hogy a szöveg prózaként vegye a levegőt, hogy az epika ritmusa határozza meg. Az epika alatt pedig nem feltétlenül regényt értek, de eposzt inkább. Az eposzok gondolatritmusa, úgy sejtem, gyakorta visszaköszön, a ritmikus próza technikái is, az, ahogyan elbe­szé­lődnek, elmesélődnek azok a történetek, amelyeket az Öreg fel tud idézni. A fent említett, Lukianosztól ajándékba kapott szerzői szabadság azonban megengedte nekem a lírai kitérőket, vagy a nagyobb prózatömbök használatát is, ami a klasszikus irodalom dialógusainak sajátja.
Nem látok különbséget a vers és a próza, vagy akár az esszé és a dráma kiindulópontja között, ha általánosságban szólunk. A szerző elindul és az intenzitás, a megformálás módjának iránya az, amitől valami vers, próza, esszé, dráma lészen az első mondat leírásakor, vagy annak környé­kén. Ami alulírottat illeti: nincs különbség a nehézségi fokozatokban. Előfordult, hogy másfél évet bíbelődtem egy vers utolsó sorain. E regény pedig egy lendületből íródott, könnyen, de kicsavart, kiszikkasztott rendesen. A kérdésre válaszolva, számomra nincs különbség, ugyanolyan könnyű/­ne­héz mindkettő.

A főhős a belső tenger szigeteihez szeretne eljutni, emlékezni a meg nem történtekre is. Talán író, költő, filmkritikus volt, aki papírjait elszóró írógépe segítségével próbál felidézni valamit, vagy két hüvelykujját szemhéjára szorítva néz befelé pergő fehér-fekete filmet…Olvasás közben előre olvassa az elkövetkezőt, máskor már a jövőre emlékezik, akár a jós Apollón…és újra el akarja indítani óráján a megállt időt…Múzeumi tárgy, a megmaradásért viaskodó emlékezés jelképe. Utóbbi lenne a regény végső üzenete?
Ha a regény írása közben elég jól figyeltem meg az Öreget, akkor ő az idő egészében van jelen, az emberi időszámítás kezdetétől napjainkig terjedő sávban. Az emlékezéshez időbeli távlat is szükséges, az Öregnek ezért kell az időt újraindítani. Másrészt, egy regény saját arcéle az időkezelésen múlik, a regény mint műfaj mindig az időről szól. Az időre figyelmeztetnek Bodor Ádám Sinistra kör­zetének zár-szavai: „mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul”, vagy Szilágyi István Messze túl a láthatáron című regényének egyik utolsó mondata: „Nem búcsúzkodik, de még vet egy pillantást a nyitva maradt kapura.” A regény végső üzenete? Minden regény, bármely alkotás azt üzeni, hogy a mű befejeződik, de a történet soha.
A Belső tízezer végső üzenetét csak az Öreg ismeri – és az olvasó…

A mű melyik részletével ajándékoznád meg a Temesvári Heti Új Szó olvasóit?
Például ezzel:

Régen erős voltam, ez volt az Öreg egyik visszatérő mondata, amit megjegyzett Illmarinnen, az Ápoló Nő és a Lánya is. Mindhárman megjegyezték, mert ez a mondat egyike volt az Öreg megkezdett és be is fejezett mondatainak. Általában akkor mondta ki, amikor megértette, hogy valaki közeledik hozzá, amikor felfogta, hogy aki közeledik, az egyszerű földi halandó, nem valami csúfondáros isten, aki emberi alakban jelenik meg, hogy az Öreget szóra bírja, miközben a többiek fogadnak, vajon si­ker­rel jár-e a másik, aki éppen az Öreg elé toppan, és valami régi emlékképhez hasonló, olyanhoz, amire már rég nem emlékezik. Ha földi halandónak vélte azt, aki közeledett hozzá, ennyit mondott: régen erős voltam. Mintha ez bármit is számítana, mintha ez lett volna az Öreg utolsó névjegy­kártyájára írva, arra az egyébként teljesen üres és fehér névjegykártyára, amelynek felszínén, mint amikor citrommal írt üzenetet tartunk közel a tűzhöz, mégiscsak megjelenik az írás, mégiscsak megjelenik egyetlen mondat.
Régen tényleg erős volt, tényleg számos viadalból került ki győztesen, nem azért, mert ő volt a legerősebb, csakis azért, mert tudta: az ereje elég ahhoz, hogy győz­hessen, és ez, a győzelem esélyének tudata vezette győze­lemre nemegyszer. A győzelmekre és a bukásokra, mind­ezekre már nem emlékezett, de az erő vízjele valahogy mégis megvillant ebben a mondatban.
Ebben az egy mondatban meg tudta mutatni, hogy ő még mindig valaki, habár az a valaki immáron végér­vé­nyesen és szinte teljesen eltűnt a saját szemei elől is, és azok a ráncok, azok a sima ráncok, amelyek az arcát borították azért lehettek simák, mert a felejtésben, ha nem is teljes egészében, de még a ráncai is elkezdtek kisimulni, még a ráncai is kezdték feledni az idő múlását és mindazt, ami hatott rá.
Régen erős voltam, mondta, és ha ebből a végig mondott mondatból erőt is tudott meríteni, az erő abban nyil­vánult meg, hogy mindkét karjának sikerült egyszerre és a nehézkedési erőnek azonnal engedelmeskedve hullani alá, egészen le, a törzse mellé, amíg csak a megmaradt izmok és inak engedték.
Kérdezett: Eszteró István