Prof. Dr. Balázs Géza, nyelvész, néprajzkutató, egyetemi oktató, jelenleg a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskoláját vezeti, de oktatott többek közt az ELTE-n és a Partiumi Keresztény Egyetemen is. A nagyközönség is jól ismeri, nyelvművelő műsorait láthattuk-hallhattuk tévében, rádióban, mert fontos feladatának tekinti az ismeretterjesztést. A Magyar Televízió M5 csatornájának népszerű vitaműsoraiban az Ez itt a kérdés vagy a Kommentár klub vendégeként is találkozhatunk vele mostanában. Megjelent könyveinek száma eléri a százat, ebből közel 50nek egyedüli szerzője. Legutóbbi temesvári találkozásunkkor nyelvről, érvényes irodalomról, összeomlott kultúrákról és a hungarooptimizmus fontosságáról beszélgettünk.

Melyik a legkedvesebb könyve?
A legutolsó, Szélárnyékban ez a címe. Művészetkritikai írásokból áll. Amikor átkerültem az ELTE-ről a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, úgy éreztem, összegyűjtöm az elmúlt legalább huszonöt-harminc év írásait, kiállításmegnyitókat, színházi, irodalmi, filmkritikákat, esszéket. A programom az, hogy olyan emberekről, írókról, festőkről, képzőművészekről írjak, sőt hangjátékszerzőkről is, akik noha nincsenek a középpontban, de legalább olyan értékesek. Nagyon rossz tulajdonsága a művészetkritikának — én igazából az irodalomhoz értek a legjobban —, hogy kinevezik az úgynevezett kánont, majd kijelentik, hogy ez az érvényes irodalom, az érvényes művészet. Nagyon nem szeretem ezt a kifejezést, mert ezt egyrészt majd csak az utókor döntheti el, másrészt így háttérbe kerülnek olyan emberek, akik nagyon-nagyon tehetségesek, de valamiért nem tudják magukat előtérbe hozni, nincs körülöttük semmiféle habverés, és ezért nem figyelnek rájuk. Ilyen szerzőket próbáltam behozni a kánonba, reflektorfényt irányítani rájuk, rávilágítani arra, hogy értékesek. Szerintem fontos, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit a hivatásos ítészek diktálnak, hanem próbáljuk meg ezt a kánont szélesíteni. Van, aki a szélviharban áll, de mellette is vannak emberek, a szélárnyékban, erről szól a legutóbbi könyvem.

Temesi Ferenc is olyan alkotó, akit kedvel, regényei így szótárregénye a Por, újságregénye vagy regényújságja a Kölcsön Idő is kétségtelenül érvényes irodalom.
Temesi szélárnyékban volt végig. Kimondottan próbálták negligálni. Az egyetemen Temesiből nem írtak szakdolgozatot, és nem mondanám, hogy kiről, írtak százat. 1986-tól, a Por megjelenésétől folyamatosan írtam az öszszes Temesi-regényről, ezeket összesítve beletettem ebbe a könyvbe. Az elmúlt tizenöt évben azért része lett elismerésben, a nemzet művésze lett, Kossuth-díjat kapott, de ezt mind 65 éves kora után, én meg már akkor írtam róla, amikor 35 éves volt.

Engem leginkább az fogott meg, ahogy az alföldi ember identitását ábrázolta, ez az, ami a temesváriakban meg a szegediekben közös.
Ő egy nyelvzseni, ezt azért szögezzük le. Nagyon érti a szögedi nyelvjárást, a szögedi néplelket, Bálint Sándor és Tömörkény alapján ő igazán szegedi, ez az egyik. A másik, hogy a ‘60as évekbeli szlenget is nagyon érti, ezt a kreatív, megújító nyelvet, és nagyon érdekesen játszik az archaikus, a nyelvjárási és a modern nyelvi elemekkel. Egy ilyen folyamatos kavalkádban van, erre azonnal fölfigyeltem, és nagyon szerettem, mert a kreativitása, a játékossága, nyelvteremtő képessége szerintem egyedülálló. Egyébként van egy szójátékom, hogy Temesit és Tamásit mennyire szeretem. Nagyon szeretem Tamási Áront is, és nemcsak az Ábeltrilógiát. Legzseniálisabb regényének a Jégtörő Mátyást tartom. Azt gondolom, hogy ha jobban odafigyelnénk rá, meglátnánk, hogy világirodalmi szintű regény. Nagyon erdélyi, nagyon magyar, a magyarság gyökeréig visszavezethető és átível Ázsiába, a lélekvándorlás tana játékosan benne van, fantasztikus és nagyon összetett, mesének is szép. Arról szól, hogy hogyan kéne jobbá válni, ezért is csodálatos mű. Úgyhogy Temesi és Tamási a két nagy kedvencem, de van azért sok más is.

A Bartók-regényt is kedveli?
Igen, kedvelem, de én elfogult vagyok. Ez egy nagyon megosztó regény, mert ebben azért Temesi nagyon önfeltárulkozó és frivol bizonyos részleteket tekintve, úgyhogy nem sokan kedvelik. Egyrészt azt gondolom, hogy Bartókról regényt írni az egy nagyon szép vállalkozás. Ebbe bele kellett-e magát írni? Ez egy másik kérdés. Sokan úgy vélik, hogy nem kellene, de ő szereti ezt a játékot. Annyit elárult nekem, hogy húzni kéne belőle száz oldalt. Kicsit túlírtam, ezt mondta nekem szó szerint.

Azért jó, hogy megírta.
Persze, hogy jó, Bartók miatt mindenképpen.

Temesi zeneértése lefegyverző.
Így van, és Bartók tényleg az egyik legnagyobb magyar, tehát jó, hogy valaki regényt ír róla. Nem tudom, hogy pletykálhatok-e Temesiről? Dankó Pistáról akar írni. Nagyon régóta. Talán nem lövöm le a poént. Évente egyszer vagy kétszer találkozunk, és jót beszélgetünk. Amikor megjelent a Por-elemzésem ‘87-ben, még nem ismertem az írót, elküldtem az Írószövetséghez. Ők értesítették, és írt nekem egy levelet, találkoztunk, és azóta évente egyszer-kétszer összefutunk, jó barátságban vagyunk.

Professzor úr állítása szerint az a nyelvészet, amellyel foglalkozik, a kulturális jelzőt viseli.
Én szeretem ezt.

Mit kell ezen értenünk?
Hát nagyon sokféle nyelvészet van. A nyelvészet alapvetően a legszűkebb értelemben grammatika, tehát nyelvtan. Az, hogy hogyan ragasztjuk össze a szavakat, és hogyan lesz ebből mondat, ez a nyelvészet, ez izgalmas dolog egyébként, ezt nevezzük belső nyelvészetnek. De van külső nyelvészet, ehhez hozzákapcsoljuk a társadalmat: hogy miért és mire használjuk a nyelvet, mit lehet csinálni a nyelvvel, mit jelentenek a szavak ma meg holnap, politikai jelentések, szleng és egyebek, ez mind a társadalmi nyelvészet. Én úgy gondolom, hogy már ebbe is mélyen belejátszik a kultúra. Az érdeklődésemből fakadóan vagyok kulturális nyelvész. Van egy másik szakmám is, a néprajz. Ez az egyik oka ennek. A másik, hogy nagyon figyelem a társadalmat. Ha nem nyelvész lettem volna, akkor valamilyen társadalomkutató lettem volna, és most is inkább ennek gondolom magam. Az érdekel, hogy a nyelv a társadalomban és a kultúrában hogyan jelenik meg, a nyelv történetiségében is, de a jelenben is. Hogy mit tükröz az, hogy ma milyen szavakat használunk, és milyen szavak mennek ki a divatból. Ez tükrözi a társadalmat és a kultúrát pozitív és negatív értelemben egyébként. Úgyhogy én ezt gondolom kulturális nyelvészetnek. Magyarországon nem nagyon használják, de a nemzetközi szinten bevett fogalom. A nyelv és a kultúra azonos dolog, hiszen emberi kultúra nem lehetne nyelv nélkül, anynyira összetartozik a kettő. Szerintem a nyelv mindent elárul: műveltséget, pillanatnyi lelkiállapotot, betegségeket, mindent elmond a társadalmi viszonyokról, hogy kimondjuk-e azt, hogy köszönöm, vagy nem mondjuk ki. Úgyhogy ez engem eléggé érdekel, és talán még segíteni is lehet a társadalmat, ha felhívom a figyelmet ilyen jelenségekre.

A néprajzi képzettsége késztette arra, hogy összeomlott kultúrákkal is foglalkozzék?
Jártam Dél-Amerikában is, de Közép-Amerika a kedvencem.

Ott összeomlott kultúrákat tanulmányozott. Miért?
Ez egy véletlen, de valószínűleg a véletlenek nem véletlenek. Nyilván én néprajzból tanultam a világ népeit, a világ kultúráit, akkor egyetemista koromban nem nagyon érdekelt ez, de 2005-ben eljutottam Guatemalába, és ott egy maja piramis mellett merengve, mélázva elgondolkodtam azon, hogy mi történt a majákkal. Azóta öt majaexpedíción vettem részt, egyen most két hónappal ezelőtt, hat napot vándoroltunk a trópusi őserdőben, minden este egy maja piramis tetején méláztunk és néztük a világot. Guatemala tele van felfedezetlen városokkal, talán még Mexikó is. A legutóbb felfedezett maja város El Mirador, hat éve jártam itt először, most visszamentem, ennek kapcsán máshova is eljutottam, tehát a maják nagyon érdekelnek. Nem a spanyolok irtották ki őket, hanem valahogy túlfejlődött a társadalmuk. Nyilván voltak külső hatások, háborúztak. Biztos, hogy volt valami éhínség, valamilyen probléma. Kihasználták, túlhasználták a földet, és lehet, hogy még valami harmadik ok is volt, betegségek, járványok vagy valami hasonló. Mire a spanyolok jöttek, ők már magukat szépen tönkretették. Az aztékok megmaradtak, azokat meg a spanyolok tették tönkre. A lényeg, hogy engem ez az egész érdekel, hogy mi történt. Elpusztították a kultúrájukat, részben ők maguk, részben a spanyolok, pedig fejlettebb kultúra volt, mint az európai. Mi történt? És aztán rájöttem, hogy a Húsvét-szigetek is egy ilyen volt, oda is elmentem, a Khmer Birodalom, Kambodzsában nagyon hasonló volt, Óceániában is vannak eltűnt városok. Meg mi is egy tönkrement, eltűnt, erkölcseiben kicsit szétzilálódott birodalomnak a romjain vagyunk, a Római Birodalomén. Ezeken kezdtem el gondolkozni, ez az összeomlás teóriája. Nem véletlenül gondolkozom ezen, hiszen ma is vannak válságjelenségek. Nem biztos, hogy a mi kultúránk bármeddig fenn fog maradni. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha már volt legalább tizenöt elpusztult kultúra, akkor lesznek még következők.

Segíthet az összeomlás elkerülésében az ilyesfajta kutatás?
Hogy én mit tehetek, azt nem tudom, de legalább megírom. Erről sokat beszélek, nagyon sokat írok róla. Ezek a teóriák egyébként a világon széles körben ismertek. Egy Jared Diamond nevű amerikai kutatónak van egy ilyen összeomlás-teóriája, ő egyébként ornitológus, madárkutató volt, majd váltott, hogy azzal foglalkozzék, miért omlanak össze a kultúrák. Az ember azért csinálja, mert hátha tud ezzel segíteni, ha fölhívja a figyelmet arra, hogy emberek, vigyázzatok, mert a kultúrák törékenyek. A nyelv oldaláról meg különösen azok, hiszen a nyelvek folyamatosan pusztulnak. És ahol egy nyelv kipusztul, ott egy nyelvi kultúra is kipusztul, aztán vagy a lakosság is kihal, vagy nyelvet vált.

Professzor úr nem ért azzal egyet, hogy azokat a nyelvváltozatokat, amelyek a Trianon után az elcsatolt területeken alakultak ki, ugyanolyan változatnak akarják elismerni, mint mondjuk a nyelvjárásokat. Szerintem sem jó, mert létezik egy sztenderd nyelvváltozat, az irodalmi nyelv vagy a köznyelv, és ez az, ami nemzeti összetartozásunkat és az egységet is képviseli.
Szó szerint így van. Picit tudom csak árnyalni, tehát az természetes, hogy egy emberi közösségben az adott politikai, társadalmi, kulturális hatások megjelennek, és ez egy nyelvváltozatot létrehoz. Ez természetes, és ez ellen nagyon nem lehet berzenkedni, ez a mindennapi életben rendben van, és nem is bántom. De hogy feladjuk a közös köznyelvet, ezt mindenképpen hibásnak tartom. Azon kívül a nyelvjárások egy természetes fejlődési folyamatnak az eredményei. És ma is vannak nyelvjárások, mindenhol élnek is, hála a Jóistennek egyébként. A határon túli magyar nyelvváltozatok viszont természetellenes nyelvváltozatok, mert egy erőszakos politikai döntés hatására születtek meg. Nyilván, vannak romanizmusok, kroatizmusok, szlovacizmusok, ruszicizmusok a határon túli mindennapi nyelvhasználatban, ezt én elfogadom és természetesnek veszem. De ne mondjuk azt, hogy ez feltétlenül egy helyes irány, és főleg ne mondjuk, hogy nem fontos a közös köznyelv. Ugye itt arról volt szó, hogy emancipálni kell ezeket a nyelvváltozatokat, tehát föl kell emelni, és ne szóljunk meg senkit azért, mert mond egy román szót. Ezzel egyetértek egyébként én is, de ne kerüljön be az értelmező szótárba a doszár a dosszié mellé. Tegyünk azért különbséget a szerves fejlődés és a nem szerves fejlődés között.

Szerintem azért az nagyon fontos, hogy nekünk itt a határon túl is úgy kell beszélnünk magyarul, hogy egy magyarországi is értse.
Az fontos, hogy egymást megértsük. A szétfejlődés természetes irány, de ne mondjuk, hogy helyes irány is, mert akkor előbb-utóbb leválnak ezek a nyelvváltozatok. Volt olyan kollégám, aki szerint lehetne a szlovákiai magyart külön megnevezni. Hát mondom, ne szórakozzatok, mert az anyám és az apám anyanyelvét más néven nevezni? Nem magyarnak? Hát ez valami egészen elképesztő.

Igen, ez bántó. Sokan szoktak aggódni a nyelvi változások miatt, minden változást romlásnak vélnek. Kell aggódnunk a változások miatt?
A változás természetes, ha beszélnek egy nyelvet, akkor változik, és akkor szavak jönnek-mennek, a nyelvtani jelenségek is változnak. Észreveszek egyfajta kultúravesztést, ennek nyelvi tünete is van. Nem a nyelv romlik, hanem a nyelvhasználat. Óriási baj van a szövegértéssel. Én azt mondom, hogy ezzel nincs tisztában a politikai vezetés. A mesterséges intelligencia ma is nyelvi alapon működik. Jó mondatokat kell mondani, és jó kérdéseket kell feltenni. Na most nő fel egy olyan generáció, amely alig tudja magát retorikailag kifejezni, és nem tud megfogalmazni szövegeket. Ne dugjuk homokba a fejünket! Én ezt most elfogom mondani, az akadémián nem mondhatom el, oda nem hívnak meg, de az Ez itt a kérdés című vitaműsorba meghívtak, ott lesz két akadémikus, úgyhogy el fogom nekik mondani, nagy baj van szerintem a szövegértéssel és a nyelvhasználatban nagyon sok jelenséggel.

Mi lehet az oka annak, hogy a szövegértéssel egyre nagyobb a baj?
Nagyon sok oka van. Valószínűleg ez világjelenség. Az egész világot nem ismerem persze, de gondolom, hogy világjelenség, az új technológiák az oka. Annyira felgyorsult az életünk, hogy a nyelvi teljesítményünket hozzá akarjuk gyorsítani. Nem lehet. Nem lehet egy mondatot végiggondolni, leírni, ahhoz idő kell. Erről írtam egy könyvet egyébként Az internet népét. Nagyon megváltozunk az internet hatására mindannyian. Nekem vannak kétségeim, hogy igazából emberek fogunk-e maradni. Ha igen, akkor sem olyanok, mint amilyenek most vagyunk. Látni a fiatalokon. És onnan tudom, hogy engem is el tud ragadni ez a borzasztóan bevonó technológia. Sok jó tulajdonsága van nyilván, de például, hogy egy verset megértsünk, ahhoz türelemre, csöndre, lelassulásra van szükség. Na most versek nélkül persze lehet élni, szerintem élnek is sokan, de hát azért tudjuk, hogy egy vers, egy irodalmi szöveg mennyire pallérozza az ember gondolkodását, talán finomítja, talán konfliktuskerülőbbé teszi, mert látja, hogy milyen konfliktusok vannak. Aki a Bűn és bűnhődést elolvassa, azért csak egy kicsit más emberré válik. De el kell olvasni, és lassan kell elolvasni. És ez megy ki a divatból. Már a bölcsészkaron sem olvasnak. Hova vezet ez? És ennek ez a nyelvi tünete, a romló szövegértés, szövegalkotás.

Professzor úr szerint jellemző a magyarokra a hungaropesszimizmus. Része a kultúránknak az, hogy ha két magyar találkozik, akkor panaszkodik. pedig jobb lenne, ha a derű kultúráját művelnénk. Hogyan tehetnénk ezt?
Régóta foglalkozom ezzel, legalább húsz éve. Megint nyelv és kultúra. Megint a nyelv felől közelítettem, miért panaszkodunk annyit. Jó panaszkodni persze, mert kibeszéljük, megkönnyebbülünk, de ez átválthat úgynevezett önbeteljesítő jóslattá. Aki állandóan csak panaszkodik, annak előbb-utóbb valóban oka lesz egy nagyon nagy panaszra, mert belül roncsolja magát. Nekem is föltűnt, de a külföldiek, akik Magyarországra jöttek, mondták, hogy olyan furcsa, hogy folyton panaszkodtok. És akkor én is elkezdtem ezt figyelni. Nos, ezzel sokan foglalkoztak már, pszichológusok, írók, nagyon sokféleképpen. Tény, hogy a magyar társalgásban valahogy kötelező jelleggel kell valami rosszat is mondani. Tehát hogy nem jó az élet, meg egyebek. Ennek történelmi okai vannak, de mentális okai is. Ezeket megírtam a Hungaropesszimizmus című kötetben, és azt mondtam, hogy ne váljon önbeteljesítő jóslattá, ezért ebből a mókuskerékből ki kellene kerülni. És úgy lehet kikerülni, hogyha tudatosan egyszer csak abbahagyjuk a panaszkodást. Kicsit szabad panaszkodni, mert jólesik. De hogy állandóan panaszkodjunk, ez nem megy. A magyar kultúrában kódolva van a panaszkodás. Himnuszunk is egy szomorú himnusz, más népek igen lelkes himnuszokkal vannak teli. Próbáljuk egy kicsit kizökkenteni magunkat, mert a magyar kultúrában is ott van a derű, a kitombolás, a vicc, a humor, a nyelvi humor, ezzel lehetne ellensúlyozni a panaszt. Én magam nagyon törekszem arra személyesen is, míg volt rádióműsorom, folyamatosan próbáltam a nyelvi humort bevinni, sokan mondták is, hogy ez nem is nyelvművelés, inkább egy tréfás műsor. Az a jó, hogyha nevetnek az emberek. Hogyha azt mondják, hogy ebben az öt percben nem arról volt szó, hogy ki ne mondja, nehogy kiejtse a száján, meg ha leírja ezt, akkor kerékbe törik, meg nem tudom mi, hanem ezt könnyedén kell előadni. Az ismeretterjesztésbe is próbáltam átvinni a könnyedséget, derűt, néha kicsi szarkazmust vagy iróniát, öniróniát. És hát ezt próbálom terjeszteni. A tudományos előadásokba is mindig bele szoktam vinni könnyedebb anekdotákat, történeteket. Sokkal jobban megértik a hallgatók, és bejönnek az előadásaimra. Egyébként az nagyon furcsa ember, aki magát nagyon-nagyon komolyan veszi. Persze, komoly a tudományunk, de nem szabad túl komolyan venni magunkat. Ezt próbálom terjeszteni a derű kultúrája címszóban.

Mészáros Ildikó