/Beszélgetés Balázs Attila színművésszel/

 „Caravaggio egy kényelmetlen ember, akinek a szentség kiáradásáról talán a legmélyebb tapasztalatai voltak, a nyugati kultúrában. Alig elviselhető kortársunk.”/Visky András/
Az elmúlt hétvégén különös kulturális együttállás tanúi lehettünk. A 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatta be Visky András, költő, Kossuth-díjas író, dramaturg legújabb, a Pocket kiadó által megjelentetett drámakötetét, A test történeteit. Ezzel egyidőben az Esztergomi Várszínházban (majd egy nappal később a váci Dunakanyar Színházban) láthatta a közönség a könyvben szereplő egyik színművet, a Caravaggiót, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának előadásában. Balázs Attilával, a darab címszereplőjével, a Visky-darab kihívásairól beszélgettünk.
Aki megnézte az előadást, úgy vélheti, sok díjra érdemes produkciót látott.
A Caravaggio ugyanúgy, ahogy a Lorenzaccio vagy a Hamlet nem kapott egyetlen díjat sem. Ezt statisztikai adatként említem, semmilyen frusztráció nincs bennem.Tudom, hogy ennek az előadásnak hol a helye magamban és a közönség szemében is, nincs bennem elvárás vagy sóvárgás a szakmai megbecsülés iránt.
A Lorenzacciótól a Caravaggióig terjedő pályaív, kegyelem és ajándék, művésznek és közönségnek egyaránt. Nem kis félelemmel kérdem, nem tervezel elmenni innen?
Nem tervezem, de megtörténhet, hogy egy reggel arra ébredek, hogy nem akarok többé színházat csinálni.
Az nem vészes, az első kávé után ez az érzés magától elmúlik, vagy legyőzöd magadban.
Miért? Bármi mást ugyanolyan szenvedéllyel csinálnék.
A színész a lelkét viszi a vásárra, nyilatkoztad nemrég, a Caravaggióban a léleknek igen fontos szerep jut.
Ez a darab a lélekkeresésről szól.
Szerintem nemcsak a színész, a néző is vásárra viszi a lelkét, ha nem teszi is közszemlére, kirakatba, de megnyitja, elérhető állapotba hozza, hogy létrejöhessen a színházi találkozás. Másfél évizeddel ezelőtt a színész két típusáról beszélgettünk, a varázslóról és a komédiásról.
A komédiás és a varázsló közötti harc folyamatosan zajlik. A komédiás magára ölti a szerepet, leginkább az ő egyénisége, személyisége látszik ki belőle, de ettől még lehet nagy és szerethető művész. A varázsló belülről építkezik, átalakul akár fizikailag is a szerepben, az lesz, azzá válik, akit megjelenít, én erre törekszem.
Az eddigi szerepeid közt nem volt művész, jelentett ez most sajátos kihívást?
Caravaggio szerintem leginkább rendező volt, a képei monumentális jeleneteket rögzítenek. A Szent Pál megtérése azt a pillanatot ragadta meg, amelyet Michelangelo csak sok kékkel, sok éggel egy hatalmas freskóban tudott megragadni, míg Caravaggiónak elég volt ehhez egy ló fara, amelyen megcsillan az isteni fény, ezért volt rendező. Ja, hogy festeni is tudott, az már más kérdés, mellékes.
Az előadásban is rendez, festményhez kellő bibliai jelenetet, Lázár feltámasztását, s elégedetlen is a szereplőkkel.
Hja, „amatőrökkel” nehéz.
Visky András Caravaggio-drámáját az író alkotásai közt is különlegesnek tekintik, mert igazi történelmi dráma.
Visky a Caravaggio terminált performansznak szánta. A korszak nagyon foglalkoztatta, hiszen két drámát is írt róla, A test történetei közt olvashatóak. Az Artemisia  címszereplője is festő, méghozzá nő, és úgynevezett caravaggista, vagyis Caravaggio-követő.
Az író szerint a főhőse kényelmetlen ember, kortárs művész, a lehető legelviselhetetlenebb fajtából. Szerinted milyen egy kényelmetlen ember?
Mozart kedves ember volt? Nem, Salieri volt kedves ember. Beethoven kellemetlen és kényelmetlen ember volt minden kétséget kizáróan, sőt nyűgös. Michelangelo nem volt az, azért sem szeretheti őt Caravaggio, s persze azért sem, mert az apja ezzel a névvel bélyegezte meg, így predesztinálta arra, hogy megfeleljen az apai elvárásnak, hogy legyen belőle valaki. Caravaggiónak újra kell keresztelkednie, hogy önmaga lehessen, és megszabadulhasson a bélyegtől. Ennek az apa-fiú kapcsolatnak a mintájára új kapcsolat épült az előadás születésekor, hiszen Visky Andrej, az író fia állította színpadra a művet, amelyből a performansz-jegyeket kicsit elrejtettük, és a címből a terminál szó is kimaradt.
Visky Kitelepítés című regénye kapcsán Szabados Ádám azt emeli ki, hogy a mi korunk az apagyilkosság kora, ha nem is valóságos emberölés történik, de szellemi igen, lerombolódik a tekintély és a tisztelet, érvényét veszti a szeretet, a példakövetés, a folytonosság. Megtagadják az apákat, s ezzel megszűnik a tékozló fiak hazatérésének esélye. A Caravaggióban az apagyilkosság sajátos, abszurd változatával szembesülünk, a festő felboncolja halott apját, hogy így keresse meg benne a lelket.
Ez egyfajta leszámolás is, amely nem is érhet véget, hiszen állandó motivációja is az, hogy megfeleljen az apai elvárásnak. Bár a mi kapcsolatunk nem volt ellentmondásos és vérremenő, mégis később, édesapám halálakor és a gyász idején a szerepértelmezés újabb mélységei tárultak fel számomra. A pályám kezdetén a Leckében is tapasztaltam hasonlót, hiszen a tanítvány és a tanár kapcsolata is végzetes, végezniük kell a másikkal, ami persze férfias dolog, harc, amelyben győzni kell. De az apa feletti győzelem nem igazi diadal, mert fájdalmas.
Ebben a drámában, amely egyáltalán nem életrajz, minden olyan toposz szerepel, amely fontos az író munkásságában: trauma, traumafeldolgozás, igazságkeresés és a hit kérdései.
Ezért is örültem ennek a találkozásnak, mert a hit és a lélekkeresés a főtéma. Ha a szereplő útját nézzük, az maga a lélekkeresés, az apához és a nőkhöz való viszonya révén, de akár a gyilkosság megtapasztalásával is ezt az utat járja. Az valóban nagy kegy, hogy ezekkel nem kell a való életben foglalkoznom, elég megtapasztalnom a játékban.
A darab elején nagyon kemény megállapítás hangzik el, minden gyereket megerőszakolnak. Nem kell feltétlenül szexuális erőszakra gondolnunk, de mindenképpen szembe kell néznünk ezzel a ténnyel.
Az oktatás, a nevelés, a szülői és a társadalmi elvárás bizonyos értelemben már egyfajta erőszak. Persze mint annyi minden, az erőszak fogalma meg a tűrésküszöb is korszakfüggő. A darabban az inkvizíció idejét éljük, amikor mindkettő egészen más, mint ma, hiszen Giordano Bruno máglyahalála szórakozásnak minősül.
Nemcsak szórakozás, hanem elvárás is, kell a kegyetlen szigor, hogy az ember megmaradhasson az erkölcs útján.
Az erőszak megítélése korunkban is ellentmondásos. Egy véletlen utcai érintés is lehet súlyos agresszió, de arról nem beszélünk, hogy milyen vizuális erőszak és befolyásolás éri a ma emberét. Caravaggio korában még dönthetett az ember arról, hogy mit fogad el, s mit nem a hit dolgaiból, de ma a reklámok észrevétlenül támadják a tudatunkat, s arra kényszerítenek, hogy csak arra figyeljünk, amit látunk, autókra, mosóporokra, fogkrémekre. S akkor nem vagyunk megerőszakolva?!
Visky András az irodalmat evangéliumnak tekinti, szerinte a dráma egyfajta homília, a bibliai szövegek újraértelmezése, s bár a líra és próza határterületén jár, nyelvének fontos sajátossága az irónia, a groteszk, az abszurd, amely tetten érhető a bibliai jelenetek értelmezésekor vagy az egyházi emberek megszólalásakor is. Ez egyfajta provokáció is. Del Monte bíboros szerint „Krisztus és az ő egyháza  éppen most süllyed el a történelem szürke vizében. Nem tűnt fel? Én meg nem tudok úszni, sem  a vízen járni.”A közönség érti ezt a humort?
Persze, sőt kedveli.
Egy régi beszélgetésünkben azt állítottad, a közönség szűzen jön a színházba.
A közönség érintetlensége, tisztasága, szüzessége része a színház identitásának, s ebben a darabban ehhez a ma kevésbé elfogadott, félreértett, helytelenül értelmezett értéknek fontos szerepe van, hiszen csoda történik: a festés során a modellt álló örömlány visszanyeri szüzességét, s ez sokféle módon értelmezhető, hiszen másként viszonyulunk a csodához és a szüzességhez is életkortól, világnézettől, felekezeti hovatartozástól függően. Visky András sajátosan értelmezi a szent és a profán viszonyát, elég csak arra gondolni, ahogy a bíboros felvetéseire kérdéssel válaszol a festő: „Krisztus egyházát nem Krisztusnak kellene megmentenie?” Van, ami ránk tartozik, mert a mi feladatunk, van, ami nem, mert meghaladja a képességeinket. Mi csak eszköze lehetünk jó esetben az isteni akaratnak. A transzcendens más dimenziót képvisel, olyat, amely emberi ésszel felfoghatatlan, hiába kíséreljük meg megközelíteni, megmagyarázni évezredek óta könyvtárnyi irodalommal, milliónyi kőből épített épületekkel, keresünk megnevezésére metaforákat, mégis örök titok marad, misztérium.
Az elemzők szerint Visky színháza ugyanúgy, mint a Vidnyánszkyé, misztériumjáték.
Az előadásban alig belátható mélységek tárulnak fel, hiszen Caravaggio nem ismer határokat, a végletekig megy el. Kierőszakolja a sorstól, hogy megvakítsák. Ő nem providencia ugyan, de a másik dimenzió megteheti ezt vele, s ekkor léphet át a másik térbe, kitör önmaga börtönéből, hogy valódi önmaga lehessen. Nincs itt más tisztaság, mint az, hogy tisztán tudjuk, hogy ezt akartuk. A következetesség tisztaság? Ha a hülyeség irányába vagyunk következetesek?
Az nem jó.
De ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz?
A szakértők szerint ViskyAndrás szereplői egy sajátos, úgynevezett imahelyzetből beszélnek, ezért darabjaiban nincsenek igazi párbeszédek, csak monológok. Egyetértesz ezzel?
Ezekben a monológokban jól érzem magam, ez sajátos és különös dolog, mert a monológozás nem monodráma.
Caravaggio képei evangéliumi értelemben provokációk, ahogy Jézus is az, és mindaz, amit tesz, vagy vele tesznek: a gyógyításai, a példabeszédei, a kereszthalála. Provokáló és elfogadhatatlan a szabálysértő magatartása, szombaton is gyógyít, kiveri a kufárokat a templomból, megkérdőjelezi az étkezési előírásokat, másként vélekedik a tisztaság és a tisztátalanság kérdéséről,vámosokkal és bűnös asszonyokkal mutatkozik. Szelíd és alázatos szívű, mégis kényelmetlen ember. Caravaggio sem elégszik meg a látszattal, ezért követeli meg, hogy vetkőzzenek le modelljei. Mindennek mögé néz, másféle szépséget lát és keres, mint a megbízói. Lehet-e jó egy kellemetlen és kényelmetlen ember?
Ez attól függ, hogy erkölcs és jóság közé milyen jelet teszünk.Van olyan jóság, amely az erkölccsel van összefüggésben. Ma másként viszonyulunk a testhez, mint egykor, a kivillanó boka vagy térd már nem erkölcsi kérdés.
A testhez való viszonyunk is más. Nem tartjuk szentnek, de azonosítjuk magunkat vele, hazudunk róla, nem fogadjuk el azt sem, hogy változik. A darab alcíme pedig A testek laboratóriuma.
A test, melyik test?
A test a corpus Christi, Krisztus teste, az eucharisztia és maga az egyház. Persze ezt így leginkább a katolikusok gondolják.
Az élő vagy a holt? A hulla megfestése már nem erkölcsös, kegyeleti okokból nem az. A reneszánsz festői és tudósai az inkvizíció tiltása ellenére boncolnak hullát, a tudás, a tanulmányozás, a tudomány érdekében, az igazságkereséstől vezérelten. A cél szentesíti az eszközt? A machiavellista szentesíti vagyis eltorzítja az eszközt, Caravaggio nem. Nem a rothadás elfedése a célja, nem a megtévesztés, hanem az igazság feltárása. Caravaggio gátlástalan, de ezzel üzen. 16.századi médiaszemélyiség, influenszer. Caravaggio megfesti azt a bűzt, amely korának természetes valósága, hiszen a gazdagok azért járnak hintóban, vitetik magukat gyaloghintón, mert az utcákat ellepi az ürülék. Caravaggio megfesti a hétköznapi embereket, az utca emberét, akik aztán tömegével bemennek a templomba, hogy megnézzék a képeit, s beviszik magukon, magukkal a bűzt valóságosan is. Sikeresen manipulál, bulvárt teremt, szenzációhajhász, mindenki által ismert örömlányokat fest – ami hihetetlen merészség — a szentképeire, amelyeket mindenkinek meg kell néznie épp ezért. A képeinek csak az oltáron van helye és értelme, ezért mondja, hogy „Gyűlölöm a képtárakat és a magángyűjteményeket!” „Ott aztán nincs feltámadás!” Az egyik egyházi méltóság leveteti képeit, a másik megvásárolja. Egy helyre zsúfolja be őket, ahogy ma a Louvre-ban vagy az Uffiziban teszik.
A művészek nem azért festenek, hogy a képeiket kiállításokra vigyék.
De van, aki azért fest, a sikerért. Ahogy Caravaggio mondja „a végtelen sóvárgás a tetszés után”, vagy a „csodáljatokengemanagyembert-ecsetvonások”jellemzik őket.
A szépség nem külsőség és nem rózsaszín masni, a művészetben a szép értékérzékenység, az, hogy felismerjük az értékhiányt és a legmagasztosabb értékeket is.
És a harmónia is ilyen, benne van a disszonancia is. A görög amfiteátrumok is ilyenek, félelmetesek és lenyűgözőek. A fenséges bemutatására nemcsak a kölni dóm képes, hanem a görög stadion is. Ha egyedül van az ember egy csónakban a Dunán, az harmonikus. Látja az ember az örvényt, ami félelmetes, pedig az örvény felhajtó ereje akár fel is dobhatná, ha kell. Egyedül van a vízen, a mélység fölött.
Milyen magadnál fiatalabb rendezővel dolgozni ?
Ez is szemtelenség, de a kor nem számít, csak az, hogy partner legyen.
Az előadás jelenetei és fényei Caravaggio festményeit idézik, a darab szövegében pedig a Bibliát, amely korántsem unalmas és illedelmes szöveg, hanem félelmetes árulások, szörnyűséges bűnök és büntetések könyve is. A nézőnek figyelnie kell. Caravaggio csak felszínes nézőpontból gonosz, bűnös, megátalkodott.
Amikor mi ketten találkozunk, akkor szkanderezünk, bajvívás ez. Azt mondja, válassz fegyvert. A Hamletben nem választhattam fegyvert, hiszen az adott volt, de könnyebb volt a történet, ugyanis egy bűnügyi szálat kellett felgöngyölíteni. Itt ismertem a labirintust, de nem volt fegyverem. Már máskor is mondtam, hogy nem szeretem a hősöket, akik márványt kakálnak. Ez is bulvár! Rómeóban is azt keresném, hogy mitől esendő, bár ez a szerep már nem fenyeget. Caravaggióban is azt kerestem, milyen, amikor fáradt, rosszkedvű, másnapos. A legnehezebb az volt, hogy elhitessem, hogy ízig-vérig festő vagyok, holott a valóságban a pálcikaemberkén kívül semmit sem tudok lerajzolni. Térbeli látásom van, csak megjelenítő képességem nincs. A festés ezért nekem végpont, mint a halál, amely után aztán mégis újra el kell játszani a szerepet. Kierőszakoltam magamnak a festésjelenetet. A kezdőkép, a gyilkosság is pofátlanság, hiszen folytathatatlan mélységből indul. Viszont a kezdés tudatos megtévesztés, félrevezetési eljárás, ezért nem olyan nehéz megélni, mint a festést.
A darabban az is elhangzik, hogy „Senki nem ért olyan jól a színházhoz, mint a Szent Inkvizíció.”Hogy értelmezed ezt a mondatot?
Ezt a mondatot irigylem a szerzőtől. Az inkvizíció látványosságra törekedett, ahogy a színház is. Caravaggio is azt vallja, „ott leszek”, bevállalja a leglehetetlenebb és legnehezebb helyzeteket is, ami egyfajta áldozat. Az inkvizíció a hatalmukat gyakorló, azt akár erőszakosan is védő, mindenkori intézmények – állam, egyház, polgármesteri hivatal — metaforája, látványossága a színház áldozatvállalásával azonos. Visky szerint azonban a ma színházában „néző és színész együtt és egymásban keresi az igaz történet nyomait”.

Mészáros Ildikó