Szuszámi Zsuzsa rádiós újságíró, művészettörténész, egyetemi oktató. 2023-ban a Scientia Kiadó jelentette meg doktori disszertációjának nyomtatott változatát A művészeti útkeresés változatai a romániai magyar időszaki sajtóban (1965-1975) címen. A Temesváron született, a Bartók Béla Elméleti Líceumban érettségizett szerzővel nyitottságról, szabadságról, a művészetek fontosságáról beszélgettünk.

Az életedet három város határozza meg, Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely. Legyen kiindulópontunk is az a város, ahol az életed elkezdődött. Most hogyan viszonyulsz Temesvárhoz?
Féltéssel. Kezdek attól félni, hogy nem lesznek kapcsolódási pontjaim. A szüleim meghaltak, ezért már nem tudok hazajárni a szó otthon értelmében, hiszen már nincs meg az otthonom. El kellett adnunk a családi házat, és nagyon-nagyon ritkán jutok haza.
Marosvásárhely a város, ahol most élsz és dolgozol. Sikerült-e itt otthonosságra, otthonra lelned?
Lehet, hogy most ellent is fogok mondani magamnak, hiszen a szülőváros az egy egészen más otthon. Öt éve élünk ebben a völgyben, és a hely kezd megfelelni az elvárásaimnak. Egy hely, ahol jól érzem magam, biztonságban, az otthon talán ma már nem egy város, csak a házam, ahol élek, pihenek, alkotok, feltöltődöm, ahol a család,a kutyám, a kertem, a kicsi udvarom van.
Abban, hogy újságíró és művészettörténész lettél, Kolozsvár mint város, mint embert alakító hely játssza a legfontosabb szerepet.

Valóban Kolozsvár formált engem, ott lettem azzá, ami lettem. Soha nem gondoltam volna, hogy művészettörténész is leszek. Újságíró szerettem volna lenni, ezt már otthon, Temesváron is tudtam. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy több irányban is el lehet indulni az újságírás útján. Végül a rádió volt az, ami megfogott. Kolozsvár a maga egyetemi és tudományos közegével, a pezsgésével, a hihetetlenül színes és gazdag kulturális kínálatával alakított engem. Az egyetem adott egy alapot, biztosított számomra egy elhelyezkedési lehetőséget, és utána történt már mindaz, ami az embert formálja, amikor elkezdi élni az életét, megélni a szakmáját, belemélyül ebbe a szakmába. Úgy gondolom, hogy ezt valóban csak úgy lehet csinálni, hogy benne élsz: az életeddé válik, a hobbiddá, az éjjeleddé, a nappaloddá, a mindeneddé. Már a rádiónál dolgoztam, amikor beiratkoztam a művészettörténet szakra, az csak merő érdeklődés volt, kíváncsiság, szerettem volna többet tudni. Elvégeztem az egyetemet, de nem foglalkoztam többet vele, csak nagyon-nagyon sok képzőművészeti beszélgetést folytattam, hiszen művészeti műsorom is volt a Kolozsvári Rádiónál. Minden, ami művészet, nemcsak képzőművészet, hanem színház, film, irodalom, kevésbé zene, mert ott azért eléggé bizonytalan vagyok, de még néha az is. Belemerültem az élő képzőművészetbe, ami akkor pezsgett ott Kolozsváron. Marosvásárhelyen adatott meg annak a lehetősége, hogy tanítsam a művészettörténetet, amit nem kevés riadalommal fogadtam.
Kinek tanítasz művészettörténetet? Díszlettervező és média szakos egyetemistáknak. A média szakon kicsit átfogóbban és nagyobb lépésekkel haladva a fontos dolgokat próbálom valahogy megismertetni velük, mert egy év alatt nem lehet az egész civilizációt, kultúránkat és művészetünket megtanítani. A díszlettervezőknek pedig lassabban, részletesebben, mert a három év elegendő erre. Már nemcsak élem a művészetet, a képzőművészetet, hanem tanítom is. Elemezgetem magamban, mert azt hiszem, egy művészettörténésznek az a feladata, hogy a saját meglátásait, az összefüggések saját rendszerét alakítsa ki, építse fel, saját világértelmezését adja át a diákoknak.
Mit tartasz a legfontosabbnak, amit egy fiatalnak, aki rászánja magát az újságírásra, tudnia kell ahhoz, hogy a pályán megtalálja azt az örömet, amire te rátaláltál?
Mindenképpen próbálom átadni nekik az örökös kíváncsiságot, mert ezt a szakmát csakis úgy lehet művelni, hogy végtelenül nyitott és kíváncsi vagy. Kolozsváron az újságírás szakon rádiózásra készítettem fel a diákokat. Marosvásárhelyen média , kommunikáció és reklám szakosokat tanítok. Nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a képre, a ké-pi világra, a filmezésre és a fo-tózásra. Tehát ha akarnak, újságírók is lehetnek, akár rádiósok is, televíziósok, fotósok, kommunikációs szakemberek. Egy picit nyitottabb ez az egyetem, és egy kicsit inkább hajaz a művészet felé, akár még a rádiózás tantárgy keretében is, mert rádiójátékokat is készítünk, tehát nem csak interjúzni, meg hírt írni tanítom meg őket. Ezt a végtelen nyitottságot, amit a rádiózás és az újságírói lét megkövetel, próbálom átadni, hogy hogyan viszonyuljanak az emberekhez, hogyan kell egyáltalán szóba állni emberekkel. Nagyon-nagyon népszerűek manapság a podcastek, ami véleményem szerint nem más, mint a két médiának a televíziónak és a rádiónak az összevonása. Beszélgetés, amellyel végre kapcsolatot teremtünk emberekkel, a világgal, nemcsak egy számítógép előtt ülünk és fél szavakat kreálunk, hogy azzal próbáljuk megérteni egymást egy alkalmazáson keresztül. Ennél is izgalmasabb, amikor egy szépen megzenésített, illusztrált rádiójátékot kell elkészíteniük színésztársaik bevonásával.
A Marosvásárhelyi Rádióban a Kontraszt című műsort szerkeszted. Miért és mitől kontraszt?
A Kolozsvári Rádiónál ketten készítettük a művészeti műsorokat, itt egyedül. A kontraszt a képzőművészetből származó technikai fogalom, nem a felületen maradunk, hanem megpróbálunk egy kicsit lejjebb ásni, sokfelől közelítünk, megpróbálom a dolgokat szembeállítani, vagy egy másik felét megmutatni a világnak, ezért elmélyült viszonyulásra törekszem: megpróbálok mélyebben beszélgetni könyvekről, kötetekről, színházi előadásokról, filmekről, képzőművészekről, a munkáikról, hogy mit csinálnak, és miért csinálják. Nagyon jól tudom, hogy ez egy rétegműsor. Ha valaki autóvezetés közben meghallgatja még akkor is, ha különösebben nem érdekli sem a képzőművészet, sem a színház, és valami mégis megérinti, én annak örülni fogok, nagyon-nagyon.
A Scientia Kiadó jelentette meg a doktori disszertációd anyagát, amelyben a Ceausescu-diktatúra első évtizedének művészeti útkeresését térképezted fel. A könyvben négy interjú is olvasható.
A kutatás részeiként készítettem ezeket. Be kell vallanom, hogy több interjút terveztem. A kutatás elhúzódott, hét évig készült a disszertációm, sajnos időközben elhunytak emberek. Kántor Lajos váratlanul hunyt el, így a vele készült interjú csak egy beszélgetéstöredék. Gálfalvi Zsoltot hál’ Istennek még sikerült elkapnom, ő az Igaz Szónál is, meg A hétnél, is dolgozott. H. Szabó Gyula kuriózumként került ide, hiszen a Kriterionnak ő a jelenlegi igazgatója, de akkoriban szerkesztő volt, elindították a kis képzőművészeti sorozatukat, meg a kiadó is felvállalt egyfajta művészettámogató,- ápoló, -népszerűsítő tevékenységet. A legeslegizgalmasabb a Banner Zoltánnal folytatott beszélgetés volt, ahogy a legizgalmasabb folyóirat az Utunk. Egy az egyben átlapoztam az Utunk tíz évfolyamát, hetilap lévén ez nem kis vállalkozás, akkor hihetetlenül beleszerettem ebbe a folyóiratba. Ha ma lenne egy ilyen, én elsők között rendelném meg, és borzasztó kíváncsisággal olvasnám nap mint nap, hiszen olyannyira gazdag volt képzőművészeti szempontból is. Azt vizsgáltam, hogy hogyan változott a művészetkritika nyelvezete a ’65-ös évek elejétől, hogyan botladoztak, hogyan próbáltak egy ilyen nagyon egyszerű nyelvezetből valamilyen elegánsabb megfogalmazásba átcsapni. Hihetetlen volt az is, ahogyan a művészek maguk művészeti jellegű írásokkal jelentkeztek. Ők voltak a valódi hozzáértők, nem a kritikusok, mert művészettörténetet akkor még senki nem végzett, hiszen ilyen jellegű oktatás nem is létezett Romániában. Iróemberek is írtak művészetkritikát. Szilágyi Domokos bukaresti leveleiben számolt be műtermi látogatásairól, meg arról, ahogy a képzőművészeti alkotások hatottak rá. Vagy olvasni lehetett Fodor Sándor nevét, aki a felesége révén volt sajátos kapcsolatban a képzőművészettel.
A mai írók, költők, irodalmárok és a képzőművészet kapcsolata is olyan szoros, mint a tanulmányozott időszakban?
Nem olyan szoros, ami természetes, hiszen kényszerhelyzet volt a múltban, amelynek egyik vetülete a szakemberhiány.Össze is kellett fognia valahogyan a kultúrának, a művészetnek, az irodalomnak, a különböző területeknek, és az írók fel is vállalták ezt a szerepet. No meg azt se felejtsük el, hogy ugyanazokba a körökbe, ugyanazokra a helyekre jártak, arra a kevés helyre, ami közösségi térként működhetett.A képzőművészeti tárlatokon az értelmiség megjelent, akár protestálva is, sokkal erősebb és szorosabb volt a kapcsolat, a barátság irodalmárok és képzőművészek között, mint manapság, hiszen nagyobb volt az egymásrautaltság.
Hogyan viszonyulnak a mai fiatalok ahhoz a szabadsághiányos világhoz, amelynek egy évtizedét tárja fel a könyved?
A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy ilyen világ létezhetett.Nekik mindenképpen el kell mondanunk, mi volt 1989 decembere előtt. A tanulmányozott időszak első fele 1965-1970, nekem is történelem, de valósnak tűnik az, hogy azt, amit ma látszólagos nyitásnak ítélünk meg, valóságosnak, reálisnak élték meg az emberek. Ekkor már nem volt szocreál, hiszen az Sztálin halálával hivatalosan megszűnt, a személyi kultusz még nem alakult ki a hatalom új embere körül, a fiatalok valóban azt érezhették, hogy van terük. Míg az idősebbek úgy vélték, a magyarság szimbólumai, a megmaradásunkat biztosító elemek ábrázolhatók ugyan de inkább csak becsempészhetők, ezekkel óvatosan kell bánni, a fiatalok nem tudták pontosan merre is induljanak. A nyugati irányzatok hatalmas, évtizedes késéssel jutottak el a keleti blokkba, hihetetlen eltolódások voltak az avantgárd irányzatok már rég elfelejtődtek nyugaton, itt meg a szürrealizmus jegyeit láthattuk egy-egy alkotáson. Az enyhülés azonban csupán öt év, ezt követően jól látható, hogy miként szorul vissza minden, elsősorban a véleménynyilvánítás szabadsága.Ez nekem is történelem, de a diktatúrában éltem életem első 18 évét, ezért könnyebben megértem. Annak is örülök, ha a fiatalok egyáltalán érdeklődnek a múlt iránt. Volt öt-hat évvel ezelőtt egy vándorkiállítás, amely a 89 előtti és utáni világot állította szembe egymással, képzőművészeti alkotásokat, tárgyakat, dokumentumfilmeket, interjúkat láthattunk, az nagyon megfogta a fiatalokat.
Milyen érzés volt a temesvári képzőművészeti központra vonatkozó információk tanulmányozása?
Természetesen jó érzés volt erről olvasni, hiszen az ember lokálpatriotizmusa ott van mindig, mindhalálig működik. Bár igen fiatal voltam, és az iskolában nem tanultam erről, sajnálom, hogy nem érdeklődtem jobban, nem kerültem kapcsolatba olyan emberekkel, hogy belemerülhettem volna a korabeli művészeti életbe.Sok jelentős alkotó neve előkerül, köztük Jecza Péter vagy Kazinczy Gábor. Ott voltak Bertalan Istvánék, nagyon nyitott, lázadó csoportosulást alkottak Temesváron. Én fiatalként nem kerülhettem be ebbe a világba, ez is annak a zártságnak, egymásrautaltságnak a következménye, amelyről beszéltünk már. Az ország nyugati felében, Temesváron vagy Nagyváradon sokkal nagyobb nyitottságot lehetett megtapasztalni, mint Kolozsváron vagy. Marosvásárhelyen.
Hogyan kamatoztatod a könyved hozadékait a munkádban, hogy a diákjaidnak ne legyen okuk elmulasztott lehetőségek miatt bánkódniuk?
Mindenképpen arra kell biztatni őket, hogy ismerjék meg, éljék meg a városukban kibontakozó képzőművészeti életet, mind az egyetemi központban, ahol tanulnak, mind otthon, azokban a városokban, ahonnan származnak. A székelyföldi városok most prosperálnak, Sepsiszentgyörgyön hihetetlen robbanás tapasztalható, Csíkszereda meg a nyomában lohol, Kolozsváron a fiatal képzőművészeknek rengeteg lehetőségük van a bemutatkozásra. Azt tapasztalom, hogy nehezen találok utat a szépség megmutatására, mert a mai diákok nagyrészének általános műveltsége hiányos, ami egyaránt írható a középiskola számlájára, de a szülőkére is, akik nem igazán adnak könyvet a gyermekeik kezébe. A művészeti iskolákban kapnak valamilyen alapot, de máshol nem. Ezért azt akarom elérni, hogyha látnak egy nagy plakátot, akkor menjenek is el arra kiállításra, amelyre az hívogat. Ha nyáron utazgatnak, egy templomot látva felidézik magukban a művészettörténet órán hallottakat, és ennek nagyon örülök.
A könyved hézagpótló, a diktatúra egy-egy vetületének feldolgozásában jól használható.
A könyvemben szó esik arról, hogy a második világháború utáni képzőművészeti időszak valóban feldolgozatlan. Mivel művészettörténet-oktatás létezik, ezért lenne mód arra, hogy ezzel foglalkozzanak, de egyelőre átfogó művek nem születtek. Az utolsó ember, aki az erdélyi illetve a romániai magyar képzőművészet átfogó szemléletű bemutatására vállalkozott az Banner Zoltán volt. A könyvem elsősorban a szakmának szól, bár megpróbáltam olvasmányossá tenni. Az idézeteket is azért szerepeltetem, hogy visszaadjak valamit a korhangulatból, mert úgy éreztem, hogy a korabeli megfogalmazás, meg az, hogy mikor, mire tér ki az alkotók figyelme, az nagyon beszédes.

Mészáros Ildikó