A Renașterea Bănățeană cím­oldalán, a fejléc alatt ez áll: “Tiszteletbeli igazgató: Dr. Iosif Constantin Drăgan professzor.”
Tehát a Timpress Részvény­tár­saság mögött a román nacio­na­lizmus lugosi születésű, a negy­venes évek óta Olaszor­szág­ban élő, dúsgazdag patrónusa áll. Graur Jánosék értesülése szerint a Timpress 78 százaléka a Drăgané, 22 százalék a román államé.
Drăgan „professzor úr” a Ceaușescu-diktatúra elején tűnt fel a román sajtóban. Távirati iro­da adta hírül, hogy Romániá­ban járt, ahol a főtitkár kihallga­tá­son fogadta. Nem is csak egy alkalommal. Még eléggé eleven akkor a közelmúlt ahhoz, hogy sokan felszisszenjenek: hiszen ez egy vasgárdista vezér, aki az 1940-es lázadás leverése után me­­nekült Mussolini Olaszorszá­gá­ba, s ott meggazdagodott! Vol­tak, akik tudni vélték, hogy nem is Itáliában gazdagodott meg, már Romániából gazdagon ment el, mivel magával „menekítette” a Vasgárda vagyonát. A négy hó­napos vasgárdista rebellió idején a gárda tagjai zsidók, magyarok va­gyonát rabolták el Bukarest­ben és az országban. Itáliában az­tán a történelem „professzo­ra­ként” tűnt fel, ami elég nagy tel­jesítmény, ha arra gondolunk, hogy még csak huszonhárom esz­tendős. Történészkedése a ro­mán őstörténet, pontosabban a trák elődök tanulmányozásából ál­lott. Noi, tracii (Mi, trákok) cím­mel könyvet és folyóiratot is kiadott, ezekben minden népet eltüntetett a mai Románia egy­kori területéről, nyilván a trákokat, dákokat kivéve.
Melyik találta meg a másikat, Drăgan-e Ceaușescut, vagy Ceaușescu Drăgant, nem tudni. De nyílt színen egymásra talál­tak. És attól kezdve már nem volt tanácsos Drăgan „professzor úr” vasgárdista múltját emlegetni. Ő pedig otthon érezte magát me­gint Romániában, különösen a Bánságban. Pénzbeli adomá­nyok­kal támogatta az ő nézeteit valló kutatókat és intézeteket, Prin Europa (Európában) cím­mel két kötetben megírta élete történetét, ezt még magyarul is kiadták. Így parancsolta meg a bu­karesti minisztérium a ko­lozsvári Dacia Könyvkiadónak.
Hálás ember volt Drăgan, nyu­gaton „meggyőző érvekkel” igazolta a diktátor politikáját és cselekedeteit. Fura módon Ceaușescu tiszteletét össze tudta egyeztetni Antonescu marsall nagyságának hirdetésével, lévén egyik előfutára a volt nem­zet­vezető rehabilitálásának. Az már a következetlenségére vall, hogy Antonescut az egykori vasgár­dis­ta vette védelmébe, pedig a marsall volt az, aki 1941 janu­ár­jában, német segítséggel, leverte a legionárius zendülést.
Josif Constantin Drăgan nem tűnt el kebelbarátjával, Ceau­șes­cu­val együtt. Sőt, 1989 után tel­jesedett ki uralma a Bán­ságban. Úgy viselkedett, mint egy csá­szá­ri kormányzó, akit a török ki­űzése után küldtek erre a vi­dék­re, de csak most bonta­koz­tathatja ki igazi céljait, mutat­hatja meg az erejét.
“A ma is élő Josif Constantin Drăganról nevezik el Lugos főterét – írja a kolozsvári Kró­nikában, 1999. december 27-én, Bakk Miklós, a lap főmunkatár­sa, aki igazán ismeri a lugosi vi­szonyokat, másfél évtizedet élt ott. – Erről a város önkormány­zata döntött azután, hogy a mil­liomos egymilliárd lejt ajánlott fel a város központjának hely­reállítására. A lugosi tanácsosok arról is döntöttek, még életében szobrot állítanak a legionárius múltú Drăgannak. Karácsony előtti utolsó ülésén Lugos váro­sának önkormányzati képviselő-testülete úgy döntött, hogy a vá­ros főterének a Josif Constantin Drăgan nevet adományozza.
A határozat előzménye az, hogy az Olaszországban élő, lu­gosi származású multimilliomos december elején levélben fordult Lugos városának polgármesteri hi­vatalához, amelyben egymil­li­árd lej adományt ajánlott fel vá­rosának a főtér renoválására. Az adományért viszonzásképpen vál­­­toztatta a város képviselő-testülete a korábbi Köztársaság tér nevét Josif Constantin Dră­gan­ra, és – ezzel egy időben – arról is döntött, hogy az ado­má­nyozó köztéri mellszobrot kap a szintén róla elnevezett magán­egyetem közelében.
Josif Constantin Drăgan a má­­­sodik világháború idején hagy­­­ta el Lugost, vasgárdista múltja közismert, de az elmúlt évek során a sajtó azt is megírta róla, hogy Ceaușescu nyugaton folytatott nacionalista propagan­dájának volt a támogatója. Lu­go­si székhellyel működik a Drăgan Európai Alapítvány, amely helyi lapot ad ki, rádió- és tévéadót mű­ködtet, és fenntartja a Temes partján felépült Drăgan Egye­te­met. Iosif Constantin Drăgan ma Lugos város dísz­pol­gára, egy városrész – a textil­gyári negyed – már hivatalosan is viseli a nevét.
Az új névadó határozatot a he­lyi képviselőtestület két tar­tóz­kodással fogadta el. Az egyik tar­tózkodó a Romániai Magyar De­mokrata Szövetség helyi kép­viselője volt.”
Ilyen hatalmassággal milyen eséllyel szállhat szembe a ma­rok­nyi temesvári magyar értel­mi­ségi, akiknek egyetlen érvük, fegyverük a napnál világosabb igazság?
Ez az esztendők óta húzódó per mintája lehetne a jogászi csűrés-csavarásnak, de sajnos a kisebbségi sorsnak is. Hiába lehet „azonosítani” minden tégla és cserép ajándékozóját, gaz­dáját, a Timpress ügyvédei erre azt kérdezik: hol a folytonosság a hajdani Magyar Ház Rész­vény­tár­saság és a mai igénylők kö­zött? Graurék pert perre veszí­te­nek. A romániai magyar politi­kusok felismerik, hogy csak egy megfelelő politikai döntés vág­hat­ná át a gordiuszi csomót, és vethetne véget a magyarság mél­tatlan megkülönböz­tetésének.
Megszületik a sürgősségi kor­mányrendelet, amely 17 ma­gyar ingatlan visszaszolgálta­tá­sát írja elő az eredeti tulajdono­soknak, magyar egyházaknak, egye­sületeknek. Köztük a te­mesvári Magyar Házét.
Graur Jánosék már ismerik a kormányrendeletet, noha az még nem jelent meg, mikor tárgya­lás­ra mennek a gyulafehérvári tábla elé. A magyar peres fél ugyanis azt kéri, hogy ne Temesváron tár­gyalják az ügyet, mivel az itteni tábláról joggal feltételezik az el­fogultságot. Ez is az 1989-es for­dulat utáni groteszk helyzet jel­lemzője: a forradalom városában a forradalom elindítóinak félniük kell az igazságszolgáltatás elfo­gult­ságától.
Gyulafehérvár az igazság szi­gete lenne? Mióta Szent László királyunk az erdélyi püspökség szék­városában megalapította a szé­keskáptalant, évszázadokon át hiteleshely volt, okleveleket ad­tak, okmányokat állítottak ki, ítéleteket hoztak. Viharos évszá­zadok igazságszolgáltatását is­mer­hetnők, ha a hadi események miatt a gyulafehérvári káptalani levéltárat nem menekítik el, ha okmányai nem semmisülnek meg.
Temesvár magyarjai az igaz­ság és az erkölcs ítéletét várták a mai Gyulafehérvártól. (A Ma­gyar Ház perét Maria Negrutiu Ielisca ügyvédnő képviselte – a szerk. megj.) Bemutatták az im­már elfogadott, de még ki nem hirdetett kormányrendelet szöve­gét. A tábla azzal felelt, hogy ezt a kormányrendeletet a Timpress megóvta a bukaresti Alkotmány­bíróságnál. Ez új elem a perben. Meg kell várni az alkotmány­bí­rók ítéletét.
Úgy kezdődött a 2000. esz­tendő, hogy a román Alkotmány­bíróság elfogadta az óvást: a sür­gősségi kormányrendelet a Ma­gyar Ház esetében nem számít ha­tályos jogszabálynak.
Ezek után a gyulafehérvári táb­la is elutasította Graur Jáno­s­ék keresetét.
Végleges csatavesztés? Ma­rad Strasbourg, a nemzetközi jogorvoslat megkísérlése?
(folytatjuk)