Nem új jelenség Európában a kisebbségi jogvédelem évszá­za­dos történetében nemzetközi fó­rumok megszólítása. Különösen a XX. század első évtizedeiben, mikor a versailles-i békétől a népszövetségi politika felszámo­lásáig terjedő korban a nem­ze­ti­ségi jogok védelme a nemzetközi jog körébe tartozott – állapította meg az írónak és nemzetközi jo­gásznak egyaránt kitűnő, drá­mai sorsú Mikó Imre (Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika, Ko­lozs­vár, 1944). A kisebbségi jo­gok fölött a Népszövetség volt hivatott őrködni. De az erdélyi magyarság által benyújtott 34 panasz közül csak kettő, a bán­sági telepesek és a Csíki Ma­gán­javak ügye került a népszövet­sé­gi tanács elé. Mikó Imre egy má­sik könyvében – Huszonkét év, Budapest, 1941 – magyarázatot ad a látványos kudarcok eltitkolt okára: „A tanács választott tagjai a világháborúban győztes vagy semleges államok képviselői közül kerültek ki, akiknek egy része maga is kisebbségi szer­ző­dést volt kénytelen kötni, s így nem szívesen bolygatta a vele ha­sonló sorban levő államok bel­ső ügyeit, amikre különben min­den ország rendkívül érzékeny volt.”
Milyen döntéssel végződhet­nék egy mai „nemzetközi per” a Magyar Ház ügyében? Erkölcs és igazság mennyiben került fölébe az elmúlt fél évszázad ke­serű tapasztalatai árán megismert hideg közönynek és szándékos értetlenségnek?
Egyelőre nem kell keresnünk a választ a fájdalmas kérdésekre, mert Graur János azt mondja, hogy idehaza kísérlik meg előbb, egy újabb keresettel. A Magyar Ház titokban véghezvitt priva­ti­zá­lásának felülvizsgálatát kérik, mert akkor szakadt meg az igazság fonala.
Tizedik december 1989 óta. Ün­nepségek egész sorozatát ren­dezték a forradalom városában, de mintha magyarok, románok, né­metek, szerbek az együtt ví­vott küzdelemre külön-külön kí­vántak volna emlékezni. Szinte csak protokollszerűen képvisel­tet­­ték magukat egymás ünnep­sé­gein.
Noha az egyik emlékülésen részt vett I. Mihály is, Románia utolsó királya, a legbenső­sé­ge­sebb a Toró T. Tiborék ünnep­ség­sorozata volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség rendezé­sé­ben, Tőkés László püspök, ma­gyar állami vezetők és a temes­vári magyarság tömeges rész­vételével.
Igazságtétel és társadalmi meg­tisztulás címmel rendeztek vi­­­tafórumot, tudományos szim­pó­ziumot, külföldi jelenléttel. Ezek a nyugati küldöttek meg le­hettek elégedve a körülmé­nyek­kel is: pompás előadóterem, min­­den szükséges elektronikai fel­sze­reléssel, kellő hangha­tás­sal, kényelemmel, eleganciával.
Ez a modern előadóterem pe­dig a temesvári Német Házban található. Mióta hozzászoktak létezéséhez a temesváriak, csak egyszerűen „Guttenbrunn Ház”-nak nevezik, a Bánságból, pon­tosabban Arad környékéről in­dult sváb író tiszteletére, aki ezt a tájat beírta az osztrák–német tu­datba. Teljes neve Adam Mül­ler-Guttenbrunn (1852–1923), s ha Bécsben al­kal­mas volt két szín­ház veze­té­sé­re is, jelképe lehet a bánsági né­met­ségnek. Hiszen re­génytrilógiában örökítette meg a svábság letelepítését ezen a tá­jon; magyarként pedig hadd fe­lejtsem most el azt, hogy rólunk szó­ló egyik regényét annak ide­jén a korabeli magyar hatóságok betiltották, aligha az irántunk ta­núsított rokonszenve okán. Fon­tosabbnak érzem, hogy egy mai német művelődési palota a nevét viselheti, s még inkább jel­zés­szerű, hogy ez a hatalmas ház, amely uralja a környéket, a ki­lencvenes években épült fel. Úgy mondják, bizonyosan így is van: németországi pénzből. De román engedéllyel.
Főleg idősek otthona. Olyan németeké, akiknek már nincs ere­jük és kedvük csatlakozni a kitelepülők áramlatához. Szinte teljesen elfogytak a Bánságból a németek. Vagy ötven római ka­to­likus plébániát kellett meg­szűn­tet­ni, mert nincsenek híveik. Né­met napilap, sőt hetilap sincs már; utoljára a Magyar Házban szerkesztették. Csak a bukaresti német napilap közöl hetente egy mellékletet erről a vidékről.
Felfoghatom úgy is, hogy ez a Német Ház történelmi elégtétel a fél századdal előbbi kíméletlen megpróbáltatásokért. Az orosz munkatelepekre hurcolt sváb fér­fiakért és nőkért, akik közül na­gyon sokan nem tértek vissza. A betiltott német nyelvért, isko­lá­kért, a nyilvános megszégyeníté­sekért, a szülőföldi száműze­té­sért.
Törvényszerű, hogy 1945 után mindez megtörtént a ro­má­niai németséggel? Hát az, hogy most a magyarok közös otthona került át azokhoz, akik egy téglát sem adtak hozzá a falaihoz? És mit szóljanak a temesvári szer­bek, akiknek szintén volt saját kul­­túrházuk: éppúgy állami pré­dára került, és ők is hiába peres­kednek, hadakoznak a vissza­szerzéséért.
Miért ez a „történelmi li­bi­kó­ka” a Bánságban, a türelem sok­százados földjén: egyszer fent, máskor lent, mintha egyik nép és nyelv és kultúra szabadsága a má­sik vagy éppen mások nyel­vé­nek, kultúrájának, otthonos­ság­ér­zetének, lelki békéjének a fel­áldozását követelné?
Ez a fájdalom szorította össze a szívemet, míg szinkron­tolmá­cso­lásban a Guttenbrunn Házban az ékes szónoklatokat hallgattam az igazságtételről és a társadalmi megtisztulásról…
Ez a küzdelem, a Magyar Ház sorsa lenne a bánsági ma­gyar­ság legnagyobb sérelme, fájdalma, követelése?
Ujj János barátom, aradi író és történelemtanár 1999-ben írta ezeket az elkeseredett sorokat a nagyváradi Erdélyi Naplóban a Magyar Ház 1930-as évköny­vé­nek átlapozgatása után:
„Őszintén elárulom, az év­köny­vet átforgatva, átlapozva, be­leolvasva, magam nem is a Magyar Ház elvesztését, illetve annak vissza nem szolgáltatását találom a bánsági magyarság szá­mára a legnagyobb tragé­diá­nak. Lehet, tévedek, de ha na­gyon akarsz, összejöhetsz sors­társaiddal bárhol, bármilyen kör­nyezetben, művelődési házban vagy otthonban, elegáns étte­rem­ben vagy akár egy ivóban is. Mint teszik az Arad megyei Borosjenő reformátusai abban a kicsinyke istenházában, amelyet az egykori postakocsi-állomás megvásárlása után alakítottak ki maguk számára. Magam, is­mer­ve a szórványvidék demográfiai statisztikájának alakulását, in­kább attól rettegek, hogy ma­hol­nap nem lesz kinek visszaszol­gál­tatni azt az épületet, amelyet – jelképesen és a valóságban – tég­lánként vásároltak meg a te­mes­vári magyarok.”
Okkal riad és riaszt Ujj János; a bánsági magyarság leg­nagyobb gondja ismét ugyanaz, ami közvetlenül 1945 után: a nép­állomány megmentése. Az utóbbi tíz évben 10.000 lélekkel csökkent a bánsági magyarok száma. Ujj Jánosnak nem egy írását olvastam, még a diktatúra idején, a magyar népfogyatkozás súlyos helyzetéről, végzetes táv­latairól. Keserűségéhez azt ten­ném hozzá, hogy ez nem vá­laszt­ható el a Magyar Ház cinikus elrablásától, hanem szervesen összefügg vele. Ha a fecskének leverik a fészkét, azt a helyet azontúl messze elkerüli. A meg­maradáshoz otthonosság kell, az a biztos tudat, hogy az áldozat és az erőfeszítés nem kerül változó idők és változatlan erkölcsök prédájára, s hogy minden törté­nel­mi változást nem nekünk kell vérrel és csalódással megfizet­nünk. Bármennyire ismerős mon­­dás Tamási Áron amerikai néger hőséé, idéznem kell: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Hát még mennyire otthon kel­lene lennünk a szülőföl­dün­kön!
Otthonosságot sugallnak a könyvek is. Temesvárott tíz esz­ten­dő óta nem volt olyan könyv­kereskedés, amelyik rendsze­re­sen árusított volna új magyar köny­veket, romániai és magyar­or­szági kiadványokat. Graur Jánosék, a Heti Új Szó szerkesz­tői az 1989-es népforradalom tizedik évfordulóján saját köny­vesboltot nyitottak a Mária téren, ahol a legenda szerint Dózsa Györgyöt tüzes trónon meg­éget­ték, de ahonnan biztosan kar­nyúj­tásnyira van Tőkés László pa­rókiája. A könyvesbolt meg­nyitása a tíz év előtti felkelés folytatása volt.
Tíz év alatt nemcsak az el­sorvadt gazdai öntudat ébredt fel megint a temesvári magya­rok­ban, de az áldozatkészség szel­le­me is. A per sok pénzbe kerül, a mostani Magyar Ház Rész­vény­társaság „téglajegyeket” bocsá­tott ki, mint a húszas évek végén. Graur János most állítja ki a 705. sorszámú felajánlást. Eddig összesen 30 millió lej gyűlt össze (nagyjából 410 ezer forint).
Ez a 705. „téglajegy” az én ne­vemre szól. Nem akarok szégyenkezni édesapám emléke előtt…